„Selmec az Istened, anyád, szeretőd, menyasszonyod, testvéred, mindened, aki bántja, ellenséged!” – Csodálatos kirándulásra hívunk

–

A gyíkok, a pásztor és a bánya

A legenda szerint egy Sebenitz nevű ember, miközben a nyáját legeltette, két különös gyíkra lett figyelmes: egyikük hátán aranypor, a másikén ezüstpor csillogott. El is vezették egy kőhöz, amely alatt a környék arany- és ezüstlelőhelyei húzódtak. A város nemcsak a magyar, hanem a német nevét (Schemnitz) is a pásztor után kapta, illetve a címerében is szerepel a két kis hüllő, néha már sárkánnyá avanzsálva.

A sztorinak feltehetően nincs túl sok valóságalapja, tény viszont, hogy a környező hegyekben a IX. század óta bányásztak érceket. Maga Selmec pedig 1238-ban már biztosan létezett, ekkori emelte ugyanis szabad királyi városi rangra IV. Béla. Az uralkodó a tatárjárás után bajor és szász bányászokat is betelepített, Selmecet pedig hamarosan az egyik legnagyobb ércbányászati központként tartották számon – nagy szónak számított ez akkor, amikor leginkább ezüstpénz volt használatban. A felszíni művelést idővel felváltotta a mélyművelés, a szakemberek pedig az újításoktól sem féltek, elég annyit mondani, hogy a világon először itt alkalmaztak puskaport a bányászatban.

Mélypontok a város életében

Akadtak mélypontok is, például Mátyás királynak köszönhetően, aki Selmeccel szemben nem volt különösebben igazságos: aránytalan adókkal sújtotta a várost, amihez csekély beváltási ár párosult. Jobban megérte italt mérni, Mátyás azonban leleményes módon ennek a jogát is előszeretettel kapcsolta a bányaműveléshez. Ráadásul idővel az érceket egyre mélyebbről – és ennek megfelelően egyre drágábban – kellett kitermelni. Átmeneti fellendülés hozott a XVIII. század, amikor Mikoviny Sámuel vezetésével korszerűsítették a bányászatot. Az egyre-másra nyíló és lényegesen gazdaságosabban művelhető újvilági ezüstbányákkal azonban már nem tudtak versenyezni, így a bányászat a XIX. században megszűnt. Ám mindaz, amit korábbi generációk megteremtettek, a mai napig meghatározza Selmec életét. 

Az akadémiai hallgatók és a férjre vágyó lányok

Mikoviny idejében, 1770-ben itt jött létre a világ első bányászati akadémiája Mária Terézia „bábáskodásával”. Bár a császárnő nyilván gazdasági-politikai szempontok alapján hozta meg ezt a döntését, a helybéliek úgy tartották, hogy egyszerűen csak megsajnálta a pártában maradt hajadonokat. Hogy miért, nem tudni, de Selmecen valóban több volt a lány, mint a fiú, az oktatás beindulásával viszont igencsak megugrott a legények száma.

A diákok persze örömmel éltek a lányos házak kínálta előnyökkel, miközben legalább ekkora kedvvel fedezték fel a helyi italméréseket, és tartottak úgynevezett szakestélyeket a kocsmákban, felbolydítva az addig csendes és békés városka életét – volt, akinek vasra verés lett aztán a büntetése.

Akárhogy is, végül jó néhányan „szaladtak csőrbe”, azaz házasodtak meg – ezen fellelkesülve pedig egy idő után pedig az ország más részeiből is sorra érkeztek a lányos bányászcsaládok Selmecre.

Ahhoz mindenesetre sohasem fért kétség, hogy az akadémiáról valóban kiváló bányászati, kohászati, erdészeti szakemberek kerültek ki. Nem véletlen, hogy ebből az intézetből nőtt ki később a soproni és a miskolci egyetem. Az épületben manapság középiskola működik, és bár nem lehet bemenni turistaként, érdemes tenni egy sétát a csodálatos botanikus kertjében, hatalmas mamutfenyők árnyékában – itt láthatóan senkinek nincsenek útjában a fák, lenne mit tanulnunk tőlük.

Török fenyegetés és Rössel Borbála tragédiája

Az évszázadok során bőven kijutott Selmecnek a viszontagságokból is. A török például állandó fenyegetést jelentett – éppen ezért alakították át az egykori erődített templomot várrá, amelyet ma már Óvárként emlegetnek. Lett ugyanis, hasonló okból, Újvár is, melyhez, ahogy azt Selmecen már megszokhattuk, szintén tartozik egy legenda. Eszerint az Újvárat egy Rössel Borbála nevű úrhölgy építette, mert nem bírta elviselni a helyén álló akasztófa látványát.

Borbála mesés vagyont örökölt apjától, megbecsülni azonban nem tudta. Még az aranygyűrűjét is beledobta egy patakba, mondván, amíg meg nem kerül, az ő vagyona is kitart.

Szerencsétlenségére egy halász megtalálta az ékszert egy hal gyomrában – és ezzel a nő sorsa megpecsételődött. Szegényen és magányosan halt meg, a temetése pedig bármelyik horrorfilmben megállná a helyét. Miközben éppen örök nyugalomra helyezték volna, félelmetes vihar támadt, amit a város által kirendelt szolgák rossz ómenként értelmeztek. Ijedtükben elejtették a koporsót, Borbála holtteste kifordult belőle, és kiéhezett kutyák falták fel.

Nagy szükség volt a szentek védelmére

A töröknek végül is nem sikerült bevennie a várost, a pestis azonban Selmecet sem kímélte – erről árulkodik a Szentháromság téren álló monumentális pestiskereszt is, amellyel a helybéliek hálájukat fejezték ki a fekete halál visszahúzódásáért. Az eredeti oszlopot később Dionýz Stanetti szobrász terve alapján átépítették. Talapzatán szentek szobrai láthatók, többek között a bányászokat védelmező Szent Borbáláé. Mint később látni fogjuk, akadt is dolga bőven.

Az egyedülálló Kálvária, amit a kommunizmus majdnem tönkretett

Selmec szintén kihagyhatatlan látnivalója a Kálvária, ami nemcsak szellemi-lelki emelkedés hivatott szolgálni, hanem – remélem, nem hangzik túl profánul – felér egy kardióedzéssel is, az épületegyüttes ugyanis egy 727 méter magas vulkáni kúpon található.

Létrejöttét először is Perger Ferenc jezsuita páternek köszönheti, akitől a kezdeményezés indult, de legalább ennyit tettek hozzá a lakosok is, ki pénzzel, ki a két a keze munkájával. Messzi földről csodájára jártak a Kálváriának, már csak azért is, mert a klasszikus tizenkét stáció helyett itt csupán hét jeleníti Krisztus szenvedéseit, további hét pedig Mária fájdalmát ábrázolja. Az ötvenes években azonban a zarándoklatok kvázi tiltólistára kerültek, és a jobb sorsa érdemes műemlék kis híján az enyészeté lett: amit a természet meghagyott, azt vandálok rongálták meg, hordták szét. A kommunizmus leköszöntével, szinte az utolsó pillanatban kezdték el rendbe hozni – bár teljesen még most sincs kész.

Kliger – a kihagyhatatlan bányató

Bányászvároshoz bányató is „jár” – ez Selmecen sincs másképp. Annak idején hatvan, egymással összeköttetésben álló tározó szolgáltatta az energiát a talajvíz kiszivattyúzásához, amihez korábban kétezer ember és ugyanennyi ló fizikai erejére volt szükség. Mára csak nagyjából kéttucatnyi maradt belőlük, és bár eredeti rendeltetésük okafogyottá vált, találtak nekik más feladatot, úgymint fürdés, csónakázás, korcsolyázás – bárki odamehet, és fizetni sem kell érte.

Mi a Klingernél voltunk – a tavacska – annak ellenére, hogy mesterségesen alakították ki, – tökéletes harmóniában van a körülötte magasló fenyvessel. Sehol egy szálloda, étterem vagy egyéb betonmonstrum, ami a Magyarországról érkezőt egyszerre tölti el megnyugvással és irigységgel.

A víz kristálytiszta, és talán kicsit hideg is annak, aki hozzám hasonlóan uszodában szocializálódott – ezzel együtt kihagyhatatlan.

Itt volt diák Petőfi és Mikszáth

Az említett akadémia mellett nagy híre volt a Selmecbányai Líceumnak is, aminek számos magyar vonatkozása van. Petőfi Sándor több versét itt szavalta el először – tanára, Boleman István már ekkor megjósolta, hogy az ifjúból egyszer nagy költő lesz. Nevét emléktábla őrzi, Mikszáth Kálmánnak viszont, aki szintén a líceum növendéke volt, nem lehetett része ilyesfajta megtiszteltetésben, talán azért, mert a források szerint a tanulmányi eredménye legalábbis vegyes képet mutatott. Pedig nagy rajongója lehetett Selmecnek, a címben szereplő idézet is tőle származik.

A Beatles fotósa is Selmec szülötte

Selmeci volt Hoffmann Dezső fotográfus is. (Írtam már róla egy cikket korábban, nézzétek meg ITT.) Elsőre talán nem ugrik be, kiről van szó, a Beatles „levegőbe ugró” képét mindenki ismeri – nos, ezt Hoffmann készítette egy liverpooli parkban, a földön fekve.

A fotós az elmúlt évszázad számos, pozitív vagy negatív értelemben meghatározó személyiségét örökítette meg egyedi technikájával, Mussolinitől kezdve Charlie Chaplinen át Elton Johnig.

Nagyjából egymillió felvétel maradt utána. A házat, ahol élete első éveit töltötte, egy helybeli testvérpár, Michal és Šimon Šafařík megvásárolta az örökösöktől, és jó néhány évi munkával gyönyörűen helyreállította. Ma panzióként hasznosítják, de van benne Hoffmann-emlékszoba is, a ház végében pedig egy „saját” kis bánya, ami ma már persze nem működik.

Most is láthatunk bányát

Egyébként sok ilyen kis „magánlelőhely” bújik meg Selmecen, de turistaként nyilván nem lenne szerencsés idegen házakba bekéredzkedni. Viszont láthatunk bányát a Szentháromság-téren is, a valamikori bányabíróság épületében, ide torkollik ugyanis a Mihály-táró.

A Szabadtéri Bányászati Múzeumban pedig le is lehet ereszkedni a mélybe köpenyben, sisakban, lámpával.

Ide most időhiány miatt nem jutottunk el, de megyünk még Selmecre.

Az egészségüket adták a bányáért

Azokkal, akiknek végső soron ez a sok csoda köszönhető, évszázadokon át senki sem törődött. Minél magasabb szintre jutott a bányászat, annál több bányász szenvedett baleset és betegedett meg, amiről azonban kevés szó esett. Idővel, mondhatni, szokványossá vált a tüdőbaj, a golyvásodás, az ólommérgezés és a különböző fertőzések, melyek között különösen nagy veszélyt jelentett a horogféreg okozta bányászaszály. „Szomorú város ez! A levegője méreg a bányák kipárolgásától, vizétől »golyva nő a halványarcú leányok és idétlen férfinép nyakán«. A harmadévi ujoncozásnál hatszáz katonakötelezett ifjú közül négy vált be »császár emberinek«”– írta Az arany kisasszonyban Mikszáth.

Akinek minden beteg egyforma volt

Mígnem egy végtelenül elhivatott orvos, Tóth Imre végre felfigyelt a bányászok katasztrofális egészségi állapotára – különösképpen pedig az említett bányászaszályra, amit el is kezdett tanulmányozni. Sorra járta a bányákat és az otthonokat, figyelte a családok életmódját, és végül sikerült kikutatnia a kór természetét, így le is győzte azt. Selmecen a későbbiekben sem betegedett meg senki bányászaszályban, miközben más országokban újra és újra fellángolt a járvány. Felszámolta az ólommérgezést is, ami a kohó munkatársai között szedte áldozatait.

Elsőként ismerte el betegségként az alkoholizmust, éppen ezért harcolt a rengeteg italmérő ellen, és olyan intézetet akart létrehozni, ahol ezt a fajta függőséget kezelik.

Nem is volt népszerű a tanaival: „Amikor az iszákosság meggátlására a városi szeszmonopólium ellen lépett fel, a városi tanács az orvosi oklevelétől akarta megfosztani. Ebben a küzdelmében vívta ki nagy eredményeit, amelyekkel utóbb az orvosi tudományos világ háláját szerezte meg” – olvasható Hont megye monográfiájában.

Tízezres tömeg a temetésen

Az első világháború idején ingyen gyógyította a sebesülteket. Mindegy volt számára, hogy a betege magyar, szlovák vagy német – mindhárom nemzetiségnek beszélte a nyelvét, tisztelte a kultúráját. A temetésén valóságos tömeg, mintegy tízezer ember jelent meg. A selmeciek pedig máig őrzik az emlékét: a Piergi-kapu melletti Úritemetőben lévő síremlékén mindig van virág.

Ha emlékezetes kiruccanásra vágytok, semmiképp ne hagyjátok kis Selmecbányát!

Mezei M. Katalin

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Képek: Balogh Ágnes, Matkovics István és a szerző