Mindig is kedves, figyelmes, másoknak megfelelni akaró személynek hittem magam – ezt mutattam a külvilág felé, amennyire csak bírtam. Hogy miért? Mert azt tanultam, hogy ezekért jár a „jutalomfalat”. Ha önző vagyok, dühös, szomorú, szentimentális, hisztis vagy épp harsány – szóval emberi –, azokért nem jár szeretet.

Megtanultam hát, hogyan kell viselkednem ahhoz, hogy valami kis szeretetmorzsát kaphassak. Anyámtól, apámtól, rokonoktól, testvértől, később pedig a párkapcsolataimtól, a főnökeimtől, a barátaimtól. 

Akármennyire is igyekeztem, sosem kaptam eleget. Se szeretetből, se figyelemből. Megtettem bármit, csak jusson egy-két apró falat. 

Alkalmazkodtam, amikor nem értettem egyet. Bólogattam, amikor belül „nem”-et üvöltöttem. Megcsináltam, amit kértek, pedig nem esett jól. Mindezt azért, hogy megkapjam azt a kis szeretetfalatot, amire annyira nagyon szükségem volt. 

De sosem kaptam eleget. 

Egy idő után pedig azt éreztem, már annyira deficites vagyok, hogy a világ összes figyelme és szeretete sem tudná betölteni azt az űrt, amit évtizednyi hiábavaló próbálkozás okozott a lelkemben. 

Ott, ahol szeretetnek kellett volna lennie, csak űr volt. 

Ott, ahol biztonságnak kellett volna lennie, csak stressz volt.

Ott, ahol önszeretetnek kellett volna megjelennie, csak önvád volt. 

Önvád, öngyűlölet, undor saját magamtól. Annak a megszilárdult érzése, hogy nem érek semmit, hiszen még akkor sem voltam elég, amikor mindent úgy csináltam, ahogy mások várták tőlem. Mi lenne akkor, ha önmagam lennék, és azt csinálnám, amit én akarok? Az elképzelhetetlen volt. 

Bele sem bírtam gondolni, hogy elveszíthetem anyám szeretetét. Féltem, hogy elveszítem egy olyan anya szeretetét, akié sosem volt az enyém. 

Anyám narcisztikus személyiségzavarral él. Bárcsak annyit jelentene ez, hogy szereti magát nézegetni a tükörben. De nem. Ez ennél sokkal-sokkal többet jelent. Anyám egy olyan mentálisan beteg ember, aki soha nem látta be, hogy gondja van. Egy súlyosan narcisztikus embertől ilyet ne várjunk. 

Négy tavasz – Apám küzdelme a rákkal

VIM – 2020. augusztus 17. – WMN

Anyámnak meggyőződése, hogy ő mindent tud, mindenre ismeri a helyes választ, mindentudó, és a legfontosabb emberi lény a világegyetemben. Meggyőződése, hogy ha szerinte valaki szar ember, akkor az az illető senki más szerint nem lehet másmilyen. Anyám nem tűri a kritikát, hiszen ő semmi olyat nem tesz, amit kritika illetne: ő mindent jól tud, hibátlan és mindenkinél jobban tudja.

Anyám valósága az egyetlen valóság, ami szerinte létezik a világon; ahogyan ő látja, az úgy helyes. 

Anyám akkor szeretett engem, amikor valami olyat tettem, ami őt is jó színben tüntette fel. Ha versenyeket nyertem a suliban, én voltam anyuci pici lánya, akire mennyire nagyon büszke. Lehetett mutogatni, el lehetett mondani, hogy ő milyen szuper anya, amiért ilyen lányt nevelt.

De ha feketére festettem a hajam és a körmöm, akkor már elfogadhatatlan voltam. Már nem passzoltam a valóságába. Mert „lejárattam őt” – ahogy sokszor fogalmazott. 

Megtanultam hát, hogy teljesítenem kell, be kell illeszkednem, anyám kimondatlan elvárásainak is meg kell felelnem, különben jön a „szentbeszéd”, jönnek a lehurrogások, jön a megszégyenítés. 

Soha nem engedte, hogy nála jobbnak érezzem magam – bármiben!

Amikor első lettem a matekversenyen, megdicsért érte, majd azt mondta: „De amíg németből nem leszel jobb, ne is számíts arra, hogy felvesznek egyetemre”. Amúgy felvettek.

Egyik kezével simogatott, ezzel egyidőben a másikkal pofont adott.  

Amikor depressziós voltam, és hetekig alig bírtam kikelni az ágyból, bejött a szobámba, és közölte, hogy „ha nem szedem össze magam, nem fogok kelleni senkinek” – mert őt zavarta, amilyen voltam. A „depressziós lányom van” nem fér bele egy narcisztikus anya imázsába. Nem is foglalkozott soha a betegségemmel, szerinte „csak túl sokat agyalok, az a bajom”. Nem az számított, hogy vagyok, hanem, hogy az milyen fényt vet rá. 

Tizenkilenc éves korom óta járok kisebb-nagyobb megszakításokkal pszichológusokhoz, pszichiáterekhez – egyikük sem tudta megerősíteni, hogy a depressziómat „csak kitaláltam”. 

Anyám nem azért volt ilyen, mert ezt választotta. Neki sem volt egyszerű élete. Én mégsem mentettem fel őt a felelőssége alól – és nem is fogom soha!

Valószínű, hogy az ő életében is volt abúzus, ahogy az enyémben. Ő nem tudott ezzel szembenézni, így azért, hogy ne bántsa már többé a világ, megalkotta a saját világát, aminek ő az ura. Aki nem ért vele egyet, azt eltüntette a világából. Így lett ő egy narcisztikus személyiségzavaros anya – aki ezt sosem fogja belátni.

Ahogy a nagymamámat ismertem, az ő élete sem lehetett sokkal különbözőbb a miénknél… 

Én szembe tudtam nézni a traumámmal – ami meggyőződésem, hogy egyben anyám és nagyanyám traumája is. A megaláztatás, az abúzus, a megszégyenítés, a jelentéktelenség traumájával. 

De úgy tűnik, hogy a traumánkon túl, a megküzdési módunkon is osztozunk anyámmal. Én is a narcisztikus személyiségzavarban „találtam megoldást”. Én is azt választottam, hogy én leszek a legfontosabb a világon, hogy csak az lesz a jó, amit én akarok, úgy, ahogyan én akarom. Ez a kontroll furcsa illúzióját adta nekem is. Azt hittem, ha én leszek a főnök, akkor már soha többé nem fognak bántani. Akkor már senkinek nem lesz hatalma felettem! Én akartam lenni a középpontban, hogy megkapjam végre azt a figyelmet és szeretetet, amiért annyit küzdöttem, de sosem kaptam meg. Azt akartam, hogy mindenki velem foglalkozzon, lesse minden igényem, vágyam, kimondova vagy kimondatlanul. Azt hittem, ettől majd jól leszek. 

Nem ettől lettem jól.

Hosszú évek terápiájától lettem jól. Mertem magam beleengedni a fájdalmamba, hogy megértsem annak kialakulását, és megláttam saját magam narcisztikus énrészét, azt az elveszett, magányos kislányt, aki mindennél jobban vágyott arra, hogy valakinek ő legyen a legfontosabb a világon – mert az anyjának nem ő volt az. Az anyjának saját maga volt a legfontosabb.  

A traumámmal, a személyiségemmel való szembenézésem nem menti meg a családomat, nem hozza vissza a gyerekkoromat, nem feledteti a szomorúságomat és a magányomat. A szembenézésem nem változtatja meg anyámat. A szembenézésem nem hoz békét és megnyugvást.

A szembenézés mégis elengedhetetlenül fontos. Hiszen csak így leszek képes folytatni az életemet.

Ida

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images