Még ezért is a feminizmus a hibás? – Elolvastuk a Fleishman bajban van-t

–

Mindenki válik.

Legalábbis ez a benyomása az embernek 40 körül, és aki még nem, az majd fog, és miközben aggódó tekintettel hallgatja végig a barátai sirámait, hogy ezért meg azért, és nézi az életüket széthullani, majd egy-két év leforgása alatt újjáépülni, retteghet, hogy vajon mikor kerül sorra. És hogyan? Az is olyan banális lesz, mint a többieké? Lesz benne harmadik? Otthon végleg megszűnik a szex? Ők is képtelenek lesznek egy sima beszélgetést ordítozás, sárdobálás, és a másik sértegetése nélkül lefolytatni? Nekik is be kell majd osztaniuk a gyerekek hétvégéit? Nekik is végig kell harcolni egy vagyonmegosztást? Nekik is bele kell majd dögleni? Vagy meg lehet ezt úszni? 

Miért kerül válságba előbb-utóbb mindenki?

Sanszos, hogy ekkora tétel mellett már társadalmi jelenségről beszélhetünk, aminek nem csupán egyéni okai vannak – de nem is annyi, hogy a monogámia téves koncepció, és a házasság elavult intézmény. Kell, hogy legyen valami több, valami kézzelfoghatóbb, ami magyarázatot (és ezáltal némi megnyugvást és biztonságérzetet) ad az embernek. Taffy Brodesser-Akner, a New York Times Magazin újságírója ezért ment utána a témának az első regényében, amivel azonnal tarolt az irodalmi életben: ma mindenki a Fleishman bajban van-ról beszél.

Igazuk is van, jó könyv. Szellemes, pontos és hatásos. Ismerős minden mondata, minden apró mozzanata, mert hát… mint mondtam, ez ma kortünet. Aki nem a saját bőrén tapasztalta meg minden részletét és árnyalatát, az valamelyik közeli barátján, ahogy a szerző is (aki még mindig házasságban él).

A címben említett Fleishman egy negyvenes doki New Yorkban, aki csak nemrég költözött el otthonról, de azóta belevetette magát a randiappok világába, és életében először nem gondol a holnapra, csak él minden szembejövő lehetőséggel. Szerencsére ő is pont olyan ámulattal vegyes borzongással tekint erre a dologra (az online datingre), mint mi, vagy bárki ebből a generációból. Ez komoly? Itt ilyen nyíltan mennek a dolgok?

Nem ciki, ha az ember csak szexet akar? Nem kell semmiért magyarázkodni? Senkinek sincs semmiféle szégyellnivalója?

Valahogy így. Az X generációnak mindez még új, de ez nem jelenti azt, hogy ne tudná élvezni – miközben lassan a gyerekeit kezdheti félteni tőle. 

Toby Fleishman éppenséggel rákapna az ízére, ha a volt felesége, Rachel fel nem szívódna, és nem hagyná rá se szó, se beszéd a két gyereküket – előbb csak napokra, aztán hetekre, majd ki tudja, meddig. Fleishman pedig a rá szakadt felelősségtől kénytelen még a szokásosnál is alaposabban felülvizsgálni a helyzetét, és azt, hogyan jutott ide. 

A csavar a dologban az, hogy a sztorit mégsem ő meséli el, hanem egy fiatalkori barátnője, aki belelát a fejébe, és akinek a figurájába vélhetően magát írta bele a szerző, hiszen ő is egy férfimagazinnál (a GQ-nál) dolgozott évekig, és még mindig kiegyensúlyozott párkapcsolatban él, bár erre egyáltalán nem érzi predesztinálva magát. Hogy erre a szereplőre miért van szükség, az csak a könyv utolsó negyedében derül ki, amikor az elbeszélő összefut Rachellel, Toby volt feleségével, és egyszer csak megismerjük az érem másik odalát is. Sőt, az ő saját történetével kiegészülve már kétféle női nézőpont tárul elénk: az egyik, amikor a feleség lényegében feladja a karrierjét a családért, és ettől szenved, és a másik, amikor a karriert helyezte előtérbe, és ezáltal a családját veszíti el.

Vagyis hiába tűnik úgy, hogy ma egy nőnek van választása, valójában egyik út sem járható. Az emancipáció mellékhatásaival senki sem számol, sem a férj, sem a feleség, már csak akkor szembesülnek vele, amikor éket vert közéjük. De aki lemond erről, az sem dönt jól, mert azzal meg feladja saját magát.

Taffy Brodesser-Akner szerint tehát nincs jó választás, sehogy sem lehetsz boldog, mert egyik úton sincs egyensúly. Ha pedig nincs egyensúly, akkor a többiek – a család többi tagja – sem lehetnek boldogok, hiszen ők is egy kényes, ingatag állapotban léteznek, ami bármikor borulhat. És – mint látjuk – az esetek többségében borul is.  

A könyv bravúrja abban áll, hogy mindezt nem akarta a szánkba rágni, ezért nem női szemszögből állt neki a történetnek. Mert ha a helyzetet a férfi oldaláról, az ő veszteségei és vergődései tükrében látjuk, akkor máris nem tűnik picsogásnak.

A férfi szenvedéseinek még mindig sokkal inkább van létjogosultsága a társadalmunkban – ennyi patriarchátus bőven maradt benne –, főleg, ha egy családcentrikus, nem kifejezetten alfahím típusú férfiról van szó.

(Toby Fleishman egyik erősen hangsúlyozott vonása például, hogy mindössze 165 centi magas, és nem érdekli az előmenetel.) Ugyanakkor Toby figurájában a nők is magukra ismerhetnek, már ha ők is frissen váltak, és kénytelenek szembenézni egy identitásválsággal – mert ebben nincs eltérés a nemek között.

Azt hinné az ember, hogy amióta ennyi a válás (állítólag már a házasságok több mint fele végződik így) nemigen lehet újat mondani a témában, hiszen a mozikban, színpadokon, könyvekben is egyre „népszerűbb” téma. De nem is feltétlenül újat kell mondani, néha elég, ha valaki csak igazán mélyen érti és látja – aztán meg értetni és láttatni tudja ezt a jelenséget. A megoldás még úgyis messze van – már ha Taffy Brodesser-Aknernek igazat adunk, és elfogadjuk, hogy ebben az egészben vastagon benne van az az emancipációs folyamat, aminek egyelőre csak a közepén járunk, és ez épp arra elég, hogy mindent szétziláljon. 

A rend valószínűleg csak a következő generációnak áll majd össze, akik már egészen más elvárásokkal és feltételekkel lépnek bele a házasság kötelékébe… Addig is, legalább próbáljuk meg mindkét oldal helyzetét átérezni.

Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images