A futónők megértik egymást – Emancipáció és magány egy regényben
Szóval a futónők megértik egymást, így történt ez Szász Eszterrel is, amikor kezébe vette A futónő című könyvet. Mert magára ismert benne. És magára ismer benne minden olyan ember, aki menekült már valaha a saját életének egyhangúsága, magánya, drámája elől. Ki mondta, hogy nyáron csak habkönnyű szerelmet és izgalmas krimit lehet olvasni? Itt egy könyv a strandra, aminek magva és tartalma is van. Szász Eszter írása.
–
Vajon tudnék-e versenyezni valakivel, akit annyira szeretek, hogy nem is akarom legyőzni?
Carrie Snyder: A futónő című regényét elolvasva ez volt az egyik első gondolatom. A könyv (egyébként fiktív) főhősnője Aganetha Smart, aki az 1928-as olimpián a 800 méteres távon aranyérmet nyert. A győzelem különlegessége, hogy ebben az évben versenyezhettek először női sportolók atlétikában az olimpián. Az öröm nem tarthatott sokáig, mert az olimpiai bizottság kimondta: ez a táv annyira megterhelő a nők számára, hogy többé nem is indulhatnak 800 méteren...
A főhős egy farmon él Kanadában egy olyan családban, amely sötét titkokat rejteget. Testvérei, féltestvérei közül sokan gyerekkorukban vesztik el életüket, édesapja pedig bezárkózva él a saját világába. Édesanyja a környék bábája, aki nemcsak gyermekeket segít világra, hanem terhességmegszakításokat is végez. Aggie elkezd futni, és hamar észreveszi, hogy könnyedén lehagy bárkit. Az otthon nyomasztó légköréből nővéréhez menekül a városba, ahol csatlakozik egy futóklubhoz, és edzeni kezd. Itt ismerkedik meg Gladdel, a futólánnyal. Kettejük kapcsolata Aggie egész életére rányomja a bélyegét.
A futás alapvetően magányos sport, bármennyire nem akarjuk, magányossá tesz.
A versenyeken is elsősorban magunkat kell legyőznünk. Ezért olyan különös számomra, ahogy Aganetha már a kezdetektől érzelmeket visz a küzdelembe, és bár az első megmérettetésen alulmarad, látható, hogy ő lesz a jobb, le fogja győzni barátnőjét. Az olimpián, a 800 méteres futás közben a célszalag átszakítása előtt is hátrafordul, szemével barátnőjét keresi, szinte beteggé teszi a gondolat, hogy legyőzte Gladet.
A győzelem után látszólag tökéletes boldogságban élő Aggie-re a szerelem is rátalál egy szintén sikeres gátfutó férfi személyében, ráadásul rengeteg fotózáson vesz részt, modellkedik.
Ahogy halványodik az olimpián szerzett dicsősége, a hírneve is megkopik, nem versenyezhet, nincs több cél előtte. Titkon házasságra vágyik, de Johnny, a szerelme nem teljesíti ezt a kívánságát. Egy kis időre újra vissza kell térnie a szülői házba, ahol újabb családi tragédiákat él meg. Ekkor is a futásba menekül, csak ez ad számára megnyugvást.
A regény váltakozva meséli el a múlt és a jelen történéseit. Így az olvasó először a 104 éves kerekesszékben ülő Aganetha Smarttal ismerkedik meg, aki elfeledve él egy idősek otthonában. Az intézet ápolóinak Aganetha csak egy a magatehetetlen idősek közül.
Hétköznapjai egyhangúságát és kilátástalanságát töri meg két idegen, Kaley és Max érkezése, akik dokumentumfilmet akarnak forgatni Aganetharól, valamint a régi idők női sportolóiról. Kaley maga is fut, és Aganetha történetén keresztül szeretné önmagát és másokat inspirálni, valamint az elfeledett sportoló történetét feleleveníteni, és megosztani a nyilvánossággal.
A hajdani bajnoknőt autóba ültetik, elviszik a családi farmra, gyerekkora helyszínére, ahol egyre inkább világossá válik: a filmesek talán nem is azok, akiknek mutatják magukat.
A történet egy pillanatra sem ad megnyugvást, nem örülhetünk a sikereknek, minél tovább olvassuk, annál sötétebb és mélyebb lesz.
A futónő nemcsak motivációs olvasmány, hanem a sikeressége mögött súlyos terheket cipelő, magányos nő drámája is.
„Nem tudok a testemben létezni; folytonos küzdelem. Sodródom. Az eltűnés felé sodródom.
Kivéve amikor futok.
Amikor futok, ugyanabban a pillanatban benne vagyok a testemben, és ki is lépek belőle. A legdurvább fizikai érzékelés lesz úrrá rajtam, miközben szabadnak, távolinak érzem magam. Nem akarok emlékezni, hogy mi történt velem. Nem akarok foglalkozni a múlttal. Valójában nem is tudok. Nem sajnálkozásra lettem teremtve.”
Bár Aganetha Smart figuráját a képzelet szülte, az írónőt, Carrie Snydert valós atléták történetei inspirálták. A versenyek tempója ugyan kimerítő volt, de felvételek bizonyítják, hogy egyetlen atléta sem esett össze a küzdelemben. Ennek ellenére az olimpiai bizottság eltiltotta a nőket a kétszáz méternél hosszabb távon való versenyzéstől. Legközelebb csak 1960-ban, a római olimpián indulhattak ismét nők nyolcszáz méteren…
Szász Eszter
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Alex McCarthy
