Már a műanyagmentes július sem a régi – Így változott meg a perspektívám a koronavírus idején

–

Év elején, az ausztrál tűzvész alatt még hangosan kampányoltam arról, hogy tessék, itt van, most történik épp, amitől féltünk, és hamarosan nemcsak a tévén keresztül leszünk szemtanúi, hanem a bőrünkön fogjuk érezni évtizedes rossz döntések következményeit. Pont így képzeltem el a klímakatasztrófát. Tűzvész, hurrikánok meg sárlavinák és árvizek, százezrek, milliók válnak földönfutóvá… Ez már elkezdődött egy ideje, csak mindig „túl messze van” a vész, túl messze ahhoz, hogy érezzük a súlyát.

Aztán jöttek a hírek egy járványról Kínában. Lehet, hogy világjárvány lesz. Persze, hogyne, Kína tök messze van, ez is csak valami médiahiszti. De napról napra több hír jelent meg, a vírus közeledni kezdett. Akkor jött a tagadás második hulláma, amikor már tudtuk, hogy van valami járvány, de nem olyan vészes az. Egy olyan influenza, amire nincs még oltás. Aztán kezdtünk megijedni. Itthon is sokan megbetegedtek, és jöttek a halálesetek is. A tagadás harmadik hulláma az otthonmaradós kampányok idejére esett, amikor már elhittük, hogy ez most épp történik, de alkudoztunk. Még egy picit találkozunk ezzel-azzal, még egy kicsit elmegyünk ide-oda. Aztán nem maradt már más, csak a négy fal.

Akárhogy harcoltunk ellene, a változás elért minket, átalakítva mindent.

Persze, megvolt a romantikája a kovászolásnak és a pékség illatú otthonoknak, az online jógának, és annak, hogy végre együtt lehetett a család (legalábbis nálunk), de szinte észrevétlenül hatott az addig sziklaszilárd elveinkre és tudatosságunkra a kialakult új helyzet.

Online vásároltunk, amit lehetetlen volt megoldani csomagolásmentesen, de az a helyzet, hogy egy járvánnyal terhelt időszakban valahogy ez volt a legkisebb problémánk.

Pár dolog megmaradt, a pelenkát és a popsitörlőt ugyanúgy mostuk, továbbra sem vettünk papírtörlőt, hanem konyharuháztunk, az ecetet és szódabikarbónát sem ütötte ki a nyeregből semmilyen vegyszer. De piac helyett maradt az online szupermarket, a drágább bio és etikusan gyártott/termelt termékek helyett pedig sokszor bekúsztak megkérdőjelezhető etikájú márkák is a polcainkra. Mert más szempontok szerint váltunk tudatossá.

Fontosabbá vált az anyagi, mint a környezetvédelmi tudatosság. 

Teltek a hónapok. Kimásztunk a karanténból, mondhatni, hozzászoktunk ehhez az új, maszkos élethez, a távolságtartáshoz. Mi közben költözködésbe fogtunk, ami szintén nem a legzöldebb műfaj. Meg is beszéltük, hogy ősszel, mikor a mondhatni végleges helyünkre költözünk, elkezdjük a vezeklést, visszaállunk.

Kialakítunk egy új életet. Egy olyan életet, amiben helyet kap a csomagolásmentesség, a tudatos vásárlás, a pénztárca kímélése, a távolságtartás, a maszk, és ki tudja még, mi mindent kell még megszoknunk 2020-ban...

Az én perspektívám egész biztosan megváltozott.

Kinyílt a szemem, és már tovább látok a csomagolásokon, a plasztikon és a természetes összetevőkön.

A Black Lives Matter-mozgalom ébresztett rá, milyen szorosan összefügg minden mindennel.

Hiszen hogyan is lenne esélyünk összefogásra, élhető jövőre, ha globálisan nem látjuk be, hogy mindannyian egy csónakban evezünk.

Nem számít addig minden élet, amíg van olyan kisebbség, ami elnyomás alatt van.

Amíg gyerekrabszolgák dolgoznak a mi élvezeti cikkeinken, a dugi csokijainkon, amíg gyengébb kórházi ellátást kap valaki a bőrszíne miatt, amíg nem foghatja meg a párja kezét az utcán akárki, amíg a kisembert vegzálják olyan dolgokért, amit privilegizált emberek lazán megtehetnek, amíg nem számít valóban, tényleg minden egyes élet, addig tényleg csak a saját lelkiismeretünket simogatjuk a vászontáskáinkkal.

Bumm. Kimondtam.

Persze, sok csepp alkotja a tengert, és minden csepp számít, ezért mindenki tegyen meg mindent, amit csak tud, ezeket továbbra is szentül hiszem. Semmivel sem fogok kevesebbet tenni a felismerésem miatt. Csak annyi változott, hogy már tudom, minden egyes társadalmi probléma szorosan kapcsolódik a klímaváltozáshoz.

A műanyagmentes július kedves és szimbolikus dolog. És igen, ne kérj szívószálat, semmibe nem kerül nem kérni, vagy tartani a táskádban újrahasználhatót. Ne zacskózd be a banánt, mert a természet már becsomagolta, és próbálj nem bedőlni a reklámoknak, ne kenj magadra kemikáliákat, ezek már unásig hajtogatott frázisok.

Az a helyzet, hogy a zero waste már kevés. Bárcsak ott tartanánk, hogy mindent megoldhatna a tudatos fogyasztás.

Teljes „reboot”-ra lenne szüksége mindenkinek, mindennek.

Az egész világ szarul működik. Nem lehet ujjal mutogatni arra sem, aki magasról tesz a műanyagra és a zacskót is bezacskózza, hiszen nincs társadalmi edukáció, és olyan egyenlőtlenség van, hogy egyáltalán nem teheti meg mindenki, hogy ekkora libidót fektessen a fogyasztási szokásaiba.

Én azt tudom mondani, hogy aki elkötelezett hulladékmentesnek mondja magát, kezdjen foglalkozni a megfoghatatlanabb problémákkal is, amik nem orvosolhatók pusztán mosható alternatívákkal. Hiába kampányolunk a pálmaolaj ellen az orángutánokkal, hiszen hogyan is érdekelne bárkit egy állat kihalása, ha egymással, mi, emberek nem foglalkozunk? Bele kell ásnunk magunkat kellemetlen, fájó, megrázó témákba. Az emberi kapcsolatokra nagyobb hangsúlyt fektetni, mint valaha, és az oktatásban is drasztikus változtatások szükségesek. Tanuljanak meg komposztálni, tüzet rakni, tiszta vizet találni, ismerjék a természetet, az ehető és a mérgező növényeket, legyenek tudatosak társadalmi kérdésekben, tanuljanak emberi jogokról. Tudom, most biztos van, aki felnevetett. Pont ez a borzasztó és a lehúzó, hogy nálunk iszonyú távolinak tűnik mindez.

De tessék, itt van a koronavírus, ami egy – csúnyán mondva – kíméletes világjárvány a gyermekbénuláshoz vagy a pestishez képest. De ahhoz pont elég, hogy kapjunk egy leheletnyi ízelítőt abból, amikor nem marad választásunk, mint kilépni a komfortzónánkból, amikor egycsapásra veszélyeztetetté válnak a szeretteink és mi magunk is. Ilyenkor térdre kényszerülhetnek akár a politikai érdekek is.  

Talán lassan már leesik nekünk, hogy nem évtizedekben kell mérni a visszaszámlálást, hanem bármelyik pillanatban bedőlhet minden, ami számunkra fontos.

És ha ez megtörténik, mégis mi marad nekünk? Egy bizalmatlan, vérrel és könnyel terhelt emberiség marad magára, ha ezt így folytatjuk.

Szóval igen, legyen műanyagmentes a július meg az augusztus, és lehetőleg minden hónap minden napja. Nyilván nem mindig sikerül, és akkor sincs tragédia. De feladni, na, azt nem szabad. Legyinteni, hogy „úgyis mindegy”, azt meg pláne.

Tájékozódnunk kell, hogy tényleg pontosan tudjuk, hol élünk és mi a teendőnk. Pont, mint ahogyan a járványhelyzethez is fokozatosan adaptálódtunk.

Ha megismertük a világunkat, a berendezkedésünket, a működésünket, ha elmerültünk társadalmunk mélységében, a sötétségében is, és nem élünk tovább tagadásban, akkor pontosan tudni fogjuk, mit kell tennünk. És ha ezt elegen meglépjük, akkor igenis lesz remény. 

Szabó Anna Eszter

Szerzőnk korábbi írásait ITT olvashatod

Kiemelt kép: Getty Images