–

A szürke ötven árnyalata óta tudjuk: ha valami olyan nagy népszerűségnek örvend, mint a gazdag, gyönyörű fickó–helyes, szende csaj kombó, azt bizony meg kell lovagolni. E. L. James világszerte népszerű bestsellerénél csak a történetből készült film volt bomlasztóbb (és ez sem a színészeken múlott, Dakota Johnsont kifejezetten jó színésznek tartom, nézd meg az A Bigger Splash című filmet, hogy meggyőződhess róla).

Az állítólagosan pajzán, erőszakos szexet papírra és vászonra vivő sztori (nem csak szerintem nem volt benne semmi különleges, ami a szexuális viszonyt illeti) hatalmas karriert futott be, és a minden oldalról lesújtó kritika sem tudta a dicsőségét megállítani: tarol papíron és vásznon is. 

Nem hazudok, az első két részt végignéztem, azokat is csak röhögve (hol kínomban, hol frankón), de a harmadikat nem tudtam. Már magával a történettel is vannak gondok, és mindjárt kifejtem, melyek azok, viszont

van új mozi, ami még ezen is túltesz, és ez egyenesen káros is. Pontosabban szólva: jóval károsabb.

A 365 nap egy lengyel óborzalom, a Netflix saját gyártásában vetíti az előfizetőinek, és a film ugyanolyan elánnal tarol, mint a nagy előd, amelynek koppintását nem is kívánja letagadni, hiszen ezt a PR-kommunikációjában is megerősíti. Az alapsztori szinte ugyanaz: csúcsgazdag csávó meglátja a szende, cukika barnát (akit később btw „Baby Girlnek” nevez), és luxusbörtönbe zárja, ahol nagyokat szexel vele, miután a befogott mátkája is úgy akarja.

A pasi Christian Greyhez hasonlóan magazinból kivágott, karcos arcélű,

pompás hím, akit a film készítői úgy tálalnak, mintha minden csaj pörögni akarna a farkán. Még az is, akit az imént elrabolt. Igen, jól értitek, ez a sztori.

A szicíliai maffiavezér elrabolja a lányt, és 365 napot ad neki arra, hogy beleszeressen, addig pedig elhalmozza mindenféle földi luxussal. És jó sok szexszel, amiért a végén „Baby Girl” már könyörög. A történet végét nem írom le, úgyis kitaláljátok, olyan rettenet klisék vezetnek addig az úton, hogy nem tudom, ti hány részletben bírjátok végignézni, de nekem kábé hatodjára sikerült. Ha pedig azt kérdezitek, miért kínoztam magam, azt is mindjárt megtudjátok.

Oké, rossz a film, nevetséges a forgatókönyv, vacak a rendezés, a színészeket hagyjuk is. Sok rossz film van, amik közül a legtöbbet gyorsan el is felejtenek.

Az erőszak romanticizálása, a konkrét emberrablás szexin tálalása, a kanos, domináns, gyönyörű hím mint elrabló, aki ráadásul gazdag is (ugyan, ki ne akarna a markában maradni?!), viszont több problémakört is felvet. 

Lehet, nem emlékeztek, vagy elkerülte a figyelmeteket az a hír, amellyel Duffy állt ki a világ elé néhány hónappal ezelőtt. Az angol énekesnő tíz éve szép karrier előtt állt, igazi tehetségként robbant be a köztudatba, slágerlistákon tarolt, egyedi volt, sima út állt előtte a világhírnévig – míg majdnem egy évtizedre teljesen eltűnt a köztudatból, amire semmilyen magyarázatot nem adott, illetve életjelet is csak alig. 

Pár hónapja létrehozta Instagram-fiókját, ahol egy hosszabb bejegyzésben mesélte el, hogy tíz évvel ezelőtt elrabolták, bedrogozták, és meg is erőszakolták, majd halálosan megfenyegették, hogy megölik, ha szólni mer a rendőrségnek.

Végül elengedték.

De Duffy ezzel a titokkal élt, sokévnyi terápiájába került, hogy valamelyest fel tudott épülni a traumából, míg újra ki tudott állni a világ elé, és úgy határozott, beszél az őt ért támadásról. 

Miután ez a nagyon gyenge minőségű film, a 365 nap berobbant a műsorszolgáltató oldalon, és vezetni kezdte a nézettségi listát, Duffy nyílt levelet írt a Netflix igazgatójának, ebben a következőképpen fogalmaz:

„El sem tudom képzelni, hogy a Netflix miként kezelhette ennyire gondatlanul, érzéketlenül és veszedelmesen ezt a témát. Számos fiatal nő érzett késztetést arra [a film megtekintése után] a közelmúltban, hogy lelkesen kérlelje Michele Morronét, a film főszereplőjét, hogy rabolja el őket is.

A 365 nap óriási fájdalmat okozott azoknak, akik átestek azokon a szenvedéseken és borzalmakon, amelyeket ez a film a szórakoztatás és a dollárhegyek reményében dicsőít. Nekem, és mindazoknak, akik már megtapasztalták ezeket az igazságtalanságokat, épp az ellenkezőjére lenne szükségünk: igazságra, reményre, és hogy meghallgattassék a hangunk.”

Nem tudom elképzelni, hogyan, miként lehet szexi az, ha valakit elkábítanak, megkötöznek és elrabolnak.
Nem fér a fejembe, hogyan érezheti jól egy nő úgy magát, ha egy férfi közli vele: most nem mehetsz sehová egy évig, itt kell maradnod, és el akarom érni azt, hogy közben belém szeress. 

Persze, a Stockholm-szindróma valós tényező, de első nekifutásra akkor is minimum ijesztő egy ilyen helyzet, és regényben, filmben, sorozatban, vagy bármi másban ezt ennyire giccsesen romantikusan tálalni több mint felelőtlenség, egyenesen bűnös tévesztés.

Ez bagatellizálja az erőszakot és tovább mélyíti az áldozathibáztatás árkát. 

Különben pedig az a narratíva, hogy a nőnek (mint egyébként E. L. James tragikomédiájának esetében is) elég a sok szép, drága luxuskacat, és máris tárul szét a lába a Guccitól meg a Maseratitól. Hogy a férfi is csak egysíkú egyed, akinek ha van elég zsetonja, meg eléggé kockás a hasa, akkor sokkal több dolgot megtehet, mint akkor, ha nem lennének ilyen adottságai. Mert gondoljanak csak bele egy pillanatra a film készítői: ennyire romi lenne ez a történet, ha a főszereplő férfi nem így nézne ki, és nem lenne ennyire gazdag? Mert ha csóró és csúnya, akkor már nem is annyira szexi az, ha elrabol, ugye?

Ezekre a kérdésekre persze nem kapjuk meg a választ. 

A 365 nap pedig továbbra is elérhető a műsorszolgáltató adatbázisában, még mindig előkelő helyet elfoglalva a toplistán. 

Nézzétek meg, ha van elfecsérelni való időtök. Jó szórakozást kívánok hozzá!

Szentesi Éva

Képek: Netflix