5000 éve csináljuk, mégis ebbe fogunk belefulladni – Avagy: így lett a szívószál ártatlan luxuscikkből tömeggyilkos
Épp tegnap volt 131 éve, hogy Marvin Chester Stone szabadalmaztatta azt a terméket, aminek modern változatát ma már csak az kéri ki külön egy étteremben lelkiismeret-furdalás nélkül, aki otthon valószínűleg bébipandákat áldoz egy teknőstetemekből épített oltáron. De hogyan lett a sumér találmányból ördögtől való vegyi fegyver? Fiala Borcsa írása.
–
Miért nem iszod pohárból, mint más rendes ember?!
Egyáltalán, mi szükség van szívószálra? Miért nem képes bárki meginni az üvegből, pohárból az italát?! – teheti fel magának a kérdést bárki, aki észlelte, hogy a 2018 (többek között) a szívószál elleni világháború éve lett. Az agyonszennyezett óceánok szemszögéből nézve tényleg furcsa belegondolni, hogy a szívószál –mint kényelmi tárgy – olyan idős, hogy ötezer évvel ezelőtt kezdték el használni a sumér társadalom előkelőségei.
Akkor még senki sem sejtette, hogy ennek az eszköznek az elkorcsosult utóda lesz számtalan élőlény gyilkosa.
(Az igazság kedvéért azt azért hozzá kell tennünk, hogy egyrészt az i. e. 3000 körüli aranyból vagy lazúrkőből készült verziót valószínűleg nem dobálgatták egy-egy átmulatott éjszaka vagy egy gyors ebéd után a kukába a tulajdonosai, másrészt az óceánokba bekerülő évi nyolcmillió tonnányi szeméttengernek csupán 0,4 százaléka műanyag szívószál. De teljesen igazad van, ez a mennyiség is megengedhetetlen!)
De visszatérve a kérdésre: feltétlenül szüksége van az emberiségnek szívószálra? Miért szeretünk jobban szívni, mint poharazni?
Először is ott van a kényelem, a stílus és a trendiskedés.
Kutatók észrevették, hogy már az orángutánok is előszeretettel használnak valami csőszerű eszközt, ha tehetik, hogy azzal hörpintsék fel a folyadékot.
Aztán ott az igény, hogy a kedvenc italodat el tudd fogyasztani mindenféle zavaró körülménytől mentesen. Az ősi sumérok például a sörüket itták a kőből készült szívószállal, ugyanis szerették volna elkerülni, hogy az erjesztett ital mellett a különféle darabos melléktermékek is a szájukba kerüljenek – és aki ivott már óvatlanul, mondjuk, egy csésze török kávét, az nem is hibáztathatja őket érte.
A maté teához is ezért használnak évszázadok óta bombillát, azaz egy olyan szívószálat, ami szűrővel van felpimpelve, hogy ne kelljen egy füst alatt a tealeveleket is benyelni az élénkítő nedűvel egyetemben.
És lássuk be, amilyen finom egy mojito, olyan bosszantó tud lenni, ha az ember pofája tele megy lime-rostokkal és mentalevél-darabkákkal.
A higiénia is gyakran szerepet játszik a szívószál melletti döntésünkben. A XIX. század közepén például Amerikában a közkutak mellett közös fém poharakból ihatott a nagyérdemű, amit a hatóságok nyilván nem néztek jó szemmel, hiszen ennél hatékonyabban már csak egy tudatmódosítókkal megküldött ozorai orgiával lehetne terjeszteni a betegségeket. Ki is utaltak eldobható szívószálakat a víz mellé.
Végül meg kell említenünk azokat is, akiknek valamilyen egészségügyi kihívás miatt okoz nehézséget a pohárból ivás.
Szívni tehát néha jó, gyakran sikk, és olykor egyenesen megkerülhetetlen.
Hadd szívjon mindenki!
A bevezetőben említett- és a cikk ihletét kínáló Stone találmányával nem csak a saját kedvenc mentás koktélját szerette volna békében és kellemetlen mellékízek nélkül élvezni, de egyúttal a szélesebb tömegek igényét is megpróbálta kielégíteni.
Az 1800-as években ugyanis legtöbben rozsszárakat, kiszárított nádat vagy csak simán szalmaszálat (innen is az egyik szinonimája a természetgyilkos eszköznek!) alkalmaztak e célra, ezek azonban értelemszerűen egyfajta füves mellékízt kölcsönöztek az italoknak.
Stone ennek a problémának a kivédésére először papírcsíkot tekert egy ceruza köré, majd a két végénél összeragasztotta – és tessék, kész is volt a medzsik! Hogy ne ázzon el pillanatokon belül az egész cucc, később paraffinviasszal vonta be a félfamentes papírt, és még arra is odafigyelt, hogy épp olyan átmérője legyen a szipókának, hogy azon ne juthasson keresztül a gyümölcsök magja.
És elszabadult a pokol…
A műanyag szívószálak azonban csak a második világháború után kezdték meg világhódító útjukat. Az ötvenes évek gazdasági fellendülésével Amerikában az embereknek több pénze maradt mindenféle könnyű kis luxusokra, végre számukra is elérhetővé vált az éttermekbe, üdítős kioszkokba járkálás. A műanyag meg éppenséggel nem számított hatalmas kiadásnak, így a gyorséttermek hamar két marékkal kezdték osztogatni a menük mellé járó ingyenes szalmaszálakat. Hamar robbant a plasztikbomba:
1950-ben a világon másfél millió tonna műanyagot állítottak elő, egy évtizeddel később ennek már a tízszeresét, amit csak lehetett, a divatos, modern és könnyű műanyagból készítettek.
És ez az elképesztő termelés azóta sem állt meg – a legfrissebb adatok szerint évente egymillió madár és 100.000 tengeri állat pusztul el miatta.
Bár nehéz pontosan megmondani, de becslések szerint csak az Egyesült Államokban több millió műanyag szívószálat dobnak ki naponta – ez akkora mennyiség, hogy ha összeillesztgetnék a végeiket, két és félszer körbeérnék a földet.
A szívásnak sosem lesz már vége?
Mindezzel együtt kár a sumérokat vagy magát Stone-t okolni a szívószálak környezetkárosító hatásáért. Helyette inkább azt érdemes átgondolni – mind nekünk, felhasználóknak, mind a vendéglátóiparban tevékenykedőknek –, hogy mit tehetünk a szebb jövő érdekében.
Hiszen még mindig ijesztő mennyiségben vannak olyan helyek, ahol automatikusan kihozzák a fröccshöz is a szívószálat, ha pedig környezettudatosan visszautasítod, akkor meg kidobják. Vagy ahol a pultos műanyag szívószállal kóstol meg minden egyes koktélt és limonádét, majd gondtalanul elhajítja, mintha nem lenne holnap. Vagy mintha nem tudná, hogy egy darab szívószál lebomlási ideje kétszáz év…
Akárcsak ötezer évvel ezelőtt, ma sem nagy ördöngösség megoldani, hogy a környezetet se pusztítsd trehányságból, de a tökéletesre húzott rúzsod is kitartson egész este, és a szájüreged se menjen tele mindenféle morzsalékkal.
A fém szívószálak nagy reneszánszukat élik, de lehet kapni üvegből, bambuszból, szilikonból vagy akár tésztából készültet is. Illetve, ha nem sajnálod rá a pénzt, a papírból készült verzió is elérhető sok helyen, igaz, az eredeti problémát, miszerint egy idő után gusztustalan masszává ázik a folyadékban, 131 évvel Stone után sem sikerült kiküszöbölni.
Reméljük, inkább a környezetkímélő, alternatív megoldások felé halad az emberiség és a szívás ősi viszonya, és legalább annyira ciki lesz műanyagot kínálni egy ebéd mellé, mint rágyújtani egy étteremben.
Fiala Borcsa
