Molnár Lamos Krisztina: Ezek a betegek majd újra tanulnak mindent: ülni, járni, enni. Élni.

–

Álmok. Zavaros, kusza álmok. Túlfűtöttek. Látom, ahogy Harriet, a szőke, magas intenzíves nővér táncol az osztály közepén. Néha énekel is. Mély, rekedtes hangja van, mint a legtöbb fiatal angol nőnek. Éjjel van, a legsötétebb sötétség, hajnali három óra. Engem küldtek az első szünetre, rögtön éjfél után, mindig engem küldenek, mert a legelső szünetet senki sem szereti. Utána hosszú még az éjszaka, a hátralévő hat-hét óra.

A járvány utolsó két-három hetében rászoktam arra, hogy a rövidebb kávészüneteket a saját osztályomon töltsem. Az egyik éjszakás műszakban, amikor – végre levetve a nehéz védőruhákat – az udvar helyett a folyosókon csámborogtam és átsétáltam a zöld zónába, rájöttem ugyanis véletlenül, hogy az ajtó zárva van ugyan, de az elektronikus kártyával ki tudom nyitni a saját részlegünket, a nőgyógyászati osztályt.

Kíváncsi is voltam. Mi van odabent? Milyen lehet elhagyottan, üresen?

A három nagy sötét kórterem, a vizsgáló és elkülönítő szobák, a nővérpult némasága és üressége a félhomályban először ijesztőnek, szinte kísértetiesnek tűnt, de valahogyan mégis otthonosnak. A maszkokkal és szkafanderekkel, a fényes fehér fénnyel és félelemmel teli világtól távoli, megnyugtató otthonnak.

Így azután szokásommá vált az intenzíves műszakok első szünetében, és néha a másodikban is, átmenni „haza”, a mi osztályunkra, és ott inni meg a kávét vagy a teát, amit kaptunk.

Belépés után azonnal felkapcsoltam a lámpákat, és körbesétáltam a termekben. Leültem a pulthoz, vagy csak bementem a nővérszobába, és néztem kifelé az ablakon, hosszú percekig, fel a csillagos égre. Lehunytam a szemem, és elképzeltem, milyen volt és milyen lesz majd itt dolgozni újra.

Úgy láttam magam előtt a képeket, mintha bármikor valósággá lehetnének. Tökéletesen egyedül lenni a tökéletes csendben azon a kórházi osztályon, ahol dolgozni szerettem, és ahol a teljes magányban a néhai betegek és kollégák lelke mégis ott toporgott körülöttem – ezek a fél órák voltak akkor a minden. Ezek a percek adták a legnagyobb megnyugvást nekem.

Senki sem tudta, mennyi idő van még hátra, hány óra megfeszített munka, mikor lesz vége végre. Csak vártuk nagyon, hogy vége legyen. Mindannyian vártuk.

Az utolsó két műszakban, amiről még nem tudtuk, hogy az az utolsó két műszak lesz, Saviót ápoltam, és egy idősebb, fehér hajú papot. Savio már félig magánál volt, és ébresztés alatt.

A férfi negyvenhat végtelennek tűnő napot töltött a lélegeztetőgépen.

A koronavírusos betegeink sorsa legkésőbb másfél hónap alatt eldőlt. Sokaknak sajnos, csak néha szerencsésen, jóval korábban is eldőlt persze. De összességében azt tapasztaltam, hogy ha a betegeknek sikerült megérniük a másfél hónapot, és sem a tüdejük, sem a veséjük nem károsodott maradandóan, akkor nagy valószínűséggel átestek gégemetszésen is, és jó eséllyel gyógyultak. Lassan, de biztosan. Az ilyen túlélőknek azonban legalább hat hónap rehabilitációra lesz szükségük. Ezt a fizioterápiás vezető asszisztens mondta. Ezek a betegek majd újra tanulnak mindent: ülni, járni, enni. Élni.

Savio centrális kanüljét ma reggel kicserélték, mert már az is túl régen volt bent a nyakában, a jobb oldalon, a jugularis vénában, így újat kötöttek neki, át a bal oldalra. De az új kanül még mindig vérzett. Átszivárgott a kötésen a bíborpiros vér, és lassan folydogált be a férfi nyaka mögé, a lapocka alá, le a lepedőre. Minden harmadik szívverésnél egy csepp, talán ennyi lehetett. Pár óra alatt kisebb tócsányi. Akkor vettük észre, rögtön osztályátadás után, amikor a biztonsági checket végeztem.

Petra, a cseh nővér azonnal hívta az orvost

A doktornő jött is a fiatal rezidenssel, és máris varrni készült a sebet, rögzíteni a kanült. Közben beszélt a beteghez. – Hogy van? Á, látom, már ébren! Tudja, mindennap hív engem telefonon a felesége, nagyon várja ám haza mindenki, muszáj lesz most már meggyógyulnia! Apropó, lányok! – fordul hozzánk –, lejátszottátok már a felvételt az iPadről Saviónak?

Petra rázza a fejét, nem hiszi, neki senki nem mondta. Azt sem, hogy kellene.

A doktornő bólint. – Nagyszerű, akkor itt az alkalom, valahol ott van a készülék a fiókban, a jelszóval együtt, hallgassuk meg!

Várakozástelin néz ránk, abbahagyja azt is, amit addig csinált, így tudhatjuk, hogy a főorvosi utasítás azonnali hatályú. Megtaláljuk a kis táblagépet, mellette egy fehér papíron az útmutatót is, hogyan érjük el rajta a hangfájlt. Bekapcsolom az iPadet, és a kezemben tartom Savio ágya mellett.

Huszonöt perces az üzenet.

Sorban szólalnak meg benne az emberek, egy egész gyülekezet. Kicsi gyerekek, akik nagybácsinak és keresztapának szólítják Saviót, és vékonyka hangon egyesével kívánnak neki jobbulást, gyógyulást. Tinédzserek, akiknek a férfi a közösségben számítógépes tanfolyamot tartott, és akik remélik, hogy nem marad el a nyári tábor. Barátok, akik sörözni vinnék, és máris indulnának, hiszen a Liverpool, Savio kedvenc csapata, újra játszik, ha zárt mérkőzéseken is, de ezt mielőbb meg kell ünnepelni!

És néhány vicces üzenet: Tudjuk, hogy csak némi figyelmet szerettél volna, testvér, de most már megkaptad! Ugye elég lesz? Készülődj, és mielőbb indulj haza! Várunk!

A legutolsók között pedig a feleség, aki azt ígéri, hogy rögtön készíti a legnagyobb, legfinomabb steaket, amint Savio kijön a kórházból. Az üzenetek közben és alatt halk zene szól, azok a dallamok, amiktől összeszorul az ember szíve. A doktornő varrja Savio nyakát, elégedetten biccent, amikor elkészült a kanül rögzítésével, és távozik.

Petrának sürgős dolga akadt, és így pár pillanatra csak én maradok ott az ágy mellett. Savio nyitott szemmel, csillogó tekintettel nézi az arcomat, és látszik, hogy csendben figyel minden szóra. Azon gondolkodom, hogy le kellene tennem a készüléket a párnájára. A köpeny olyan melegnek tűnik most már, pedig az intenzív osztályon mindig hűvös van, maximum tizennyolc fok, hogy hajnaltájban még dideregni is szoktam. De most nagyon meleg van. Túl meleg. A maszkom alatt már nincsen levegő, és a dupla szemüvegem is csupa pára. – Veled vagyunk, imádkozunk érted mindennap, mindnyájan imádkozunk érted! – mondja a lelkész, és a felvétel egy jól ismert dallammal lassan véget ér.

Hála istennek. Épp idejében ahhoz, hogy elfordulhassak, mintha nekem is halaszthatatlan pakolnivalóm lenne a fiókokban. Savio lehunyja a szemét. Petra visszajön, megmosdatjuk, kicseréljük alatta a lepedőt, és a férfi csendesen, békében pihen egész éjszaka. Gyógyul.

Megviselt álmok. Széttört valóság. Közeli a másik dimenzió. Amikor aludni tudok végre, majdnem mindennap anyáról álmodom, és rég nem látott hozzátartozókról. Elmaradt születésnapokat ünneplünk ezekben a történetekben, eszünk és beszélgetünk. Nincs üzenet, csak együttlét, jelenlét van. Akárcsak a betegeim, én is alvás közben gyógyulok.

Éjszakánként a kórházban, az intenzív osztály műszakvezető nővére leterített matracokon megágyaz nekünk a raktárban, hogy aludni, pihenni tudjunk abban a másfél órás szünetben, ami jár nekünk. Ilyen szép, ekkora szeretettel megvetett ágyakat utoljára kisgyerekkoromban láttam! Színes takaró, mintás párnahuzat is van. Pityergek a sarokban. Mostanában már amúgy is szinte állandóan. Mindenen. Minden jó és kedves szóra, minden látható örömre elsírom magam. Szerencse, hogy ezt kevesen veszik észre.

Tíz napja kinyithattak a kisebb üzletek, a szolgáltatók és a kertészetek. Amikor a két hónap kényszerszünet után végre megnyitott a sarkon a kutyakozmetikus lány is, azon a reggelen pont arra értem haza, hogy kint áll az utcán, és lufikkal díszíti az üzlete bejáratát. Soha nem jártam nála a kutyával, nem ismerjük egymást. De ő mosolyogva integetett, miközben önfeledt, őszinte gyermeki örömmel és végtelen igyekezettel kötözgette egymáshoz a színes léggömböket.

A Tescónál pedig mostanra már azok is köszönnek nekem, akik eddig úgy tűnt, hiába a szomszédaim, nem ismernek

A biztonsági őr általában előre hív a sor elejére, beenged, és közben megkérdezi, milyen volt a műszakom. Én pedig csak azon kapom magam, hogy egyre-másra törölgetem a szemem. A biztonsági őr mosolyog, és jó pihenést is kíván. Mindjárt, igen, köszönöm szépen, motyogom fáradtan, zavartan is a kiváltságtól, amit még nem szoktam meg, és nem is fogok tudni megszokni soha. Igen, nemsokára talán pihenés lesz.

Egyik délután azután elmegyek a hozzánk legközelebb eső kedvenc kertészetbe is végre. Te jó ég, tavaly jártam itt utoljára! Pedig általában kéthetente megfordulok errefelé. Most sor áll a bejárat előtt. Social distancing van még mindig, és lehet, hogy ez már örökre így is marad. De ez nem zavar különösebben senkit. Annak a nemzetnek, amelynek tagjai „rendes” időkben is mindenkinél türelmesebben állnak sorba, és amúgy is egészen csendesen szoktak beszélgetni, az a tény, hogy a közösségi távolságtartás kötelezővé vált, a legkevésbé sem feltűnő vagy érdekes. A különbség csak annyi, hogy most két méterre egymástól állnak sorba az emberek.

Türelmesen várakozunk a napon

Csend van, kora nyári idő, halk beszélgetések és madárcsicsergés. Egyesével mehetünk csak be a bolt fedett részébe, ami átvezet a kertbe, a virágokhoz. Ha egy vevő kijön, egy másik bemehet. Kettővel előttem egy asszony fehér blúzban mosolyogva jön kifelé az ajtón. Két kézzel fogja, úgy hozza óvatosan, a vízzel töltött dupla nejlonzacskóba gondosan becsomagolt fickándozó aranyhalat. Elidőzünk a pillanatban, a látványban. Senki sem siet. Már én sem sietek. Sehova.

A fehér hajú pap, aki az általam ismert betegek közül a legkönnyebben vészelte át a betegséget, aki csak két hetet töltött kórházban összesen, már két napja nincs lélegeztetőgépen, de még kába és zavart a rengeteg altatótól. Csendesen szólal meg, alig hallhatón.

– Nem hittem, hogy valaha még találkozunk!

Hogy beszélni tudunk majd újra! De most olyan boldog vagyok, hogy itt van! – suttogja az idős ember, és megpróbálja elérni a gumikesztyűs kezem, hogy megcsókolja. – Köszönöm, hogy vigyázott rám, nővér, az Isten áldja meg! – Nem árulom el neki, hogy nem engem látott, hogy nem velem beszélt, hogy én aznap vagyok mellette először és talán utoljára. Lényegtelen információ volna. Hiszen az áldásnak az is fontos, hogy célba érjen. A mindenkori nővér nevében veszem át, úgy fogadom el. A többiek nevében, akikkel egy vagyok, akikkel egy lettem a maszkok és a shield mögött, a láthatatlan arcban, jobban, mint valaha. Bekötve egy mindennél erősebb szövetségbe. És hajnalban a lelkész tudata már szinte teljesen tiszta, az unokáiról beszélgetünk. Ha minden jól megy, a kisöreg még aznap kikerül az osztályra, és a pünkösd talán már az otthonában, a családja körében éri majd. Reggel, hazafelé menet, egy kicsi kötött szívecskét találok a folyosó egyik ablakában. Valaki otthagyta, és én is otthagyom, hogy mindenki örülhessen neki, aki látja.

Másnap érkezik a körüzenet a postafiókomba. A héten nyitjuk az osztályt, írja a főnővér, egyelőre csak hat, azután majd nyolc és a következő héten, amennyiben szükséges lesz, már akár tizenkét ággyal.

A következő műszakban már a nőgyógyászatra kell mennem dolgozni, nem az intenzívre

Részletes utasítás szól az új rendszabályokról, a munkabeosztásról, a tennivalókról, a leírásban minden tudnivaló benne van. Ébredés után látom az üzenetet, és kissé homályos tekintettel hosszasan olvasom, többször is átfutom.

A műszakban este azután Soosie vár, és Teena, a két indiai nővér. A pult mögött ülnek, a megszokott kék uniformisukban, egyszerű sebészeti maszkban, és éppen a jól ismert igyekezettel próbálják az átadási naplót kinyomtatni. Az asztalon dossziék, a kórtermekben ég a lámpa, és hallani, hogy egy infúziós pumpa is csipog egykedvűen valamelyik sarokban. A betegeink az ágyon fekszenek, köntösökben és otthoni pizsamákban. Egy asszony vakbélgyulladással, egy másik vérzéssel, egy pedig petefészekcisztával. Még kettő a másik kórteremben kora terhességi vészes hányással. A kollégáim, ahogy felismerik a lépteimet, felém fordulnak, és én még látom őket, ahogy felderül a tekintetük, elmosolyodnak. Szégyen vagy sem, most már megengedhetem, itt már szabad, egyszerűen csak elsírom magam.

Hosszú volt, nagyon hosszú ez a majdnem három hónap.

 Molnár Lamos Krisztina

Kiemelt kép illusztráció – Forrás: Getty Images