„Mintha az Úr napja már itt volna” – Világégés és újrakezdés a történelem során

–

Az európai világvégevárás vallási gyökereit nehéz lenne megkérdőjelezni. Az Ószövetségben és az Újszövetségben számos olyan szövegrész található, amelyik a jövőre vonatkozó próféciaként értelmezhető – ezek közül pedig különösen fontos Jézus második eljövetele. Pál apostolnak már saját kortársait is figyelmeztetnie kellett, hogy ne értelmezzék félre önhatalmúlag Krisztus szavait, ne higgyék, hogy közel az utolsó ítélet: „Ne rémítsen meg benneteket sem prófécia, sem beszéd, sem nekünk tulajdonított levél, mintha az Úr napja már itt volna” (1Tesz 2,3). Jean-Léon Gérôme XIX. századi festménye jól illusztrálja, hogy miként viselkedhettek a római korban oroszlánok elé vetett keresztények, ahogy az amfiteátrum homokján térdepelve várták a biztos halált. Láthatjuk a vértanúk viselkedésén, hogy nem keseregnek, csupán imádkoznak, s hallgatják méltóságteljesen beszélő mesterüket. Hiszen tudják: az e világi szenvedés után végre megtisztulhatnak, s az igazak elnyerik a megígért örök életet.

A vég kezdete vagy a kezdet vége?

Az első ezredforduló előtti időszakban a kortársak beszámoltak arról, hogy ismét felerősödött az emberekben a világvége eljövetelének gondolata. A Jelenések könyvének huszadik fejezete Krisztus ezeréves uralmáról írt, és a kerek dátum eljövetelét a középkori emberek félelemmel vegyes kíváncsisággal várták. Régóta tartja magát az az elképzelés, hogy a középkor emberén világvége-hangulat lett úrrá, sokan szerzetesnek álltak, hogy megmentsék lelküket a közelgő örök kárhozattól. A helyzet azonban az, hogy az ezredforduló inkább a fellélegzés és az újrakezdés időszaka volt: a terményátlagok javultak, a népvándorlások hullámai csillapodtak, s általánosságban véve az élet békésebb lett.

A beszámolók alapján a templomokat sokan feldíszítették, és nyilvánvalóan voltak olyanok, akik imádkoztak, megbánták bűneiket, és bőkezű adakozásba kezdtek a szegények és az egyház javára. Az átlagember viszont inkább az önfenntartással volt elfoglalva, nem pedig azzal, hogy milyen évet írnak éppen. Az első ezredfordulós tömeghisztéria legendáját a reneszánsz korának írástudói terjesztették el, ezzel is érzékeltetve, hogy micsoda barbár, babonás korszakról volt szó. Hozzá kell tennünk – ebből a szempontból a modern emberben is van egyfajta ösztönös végítélet-szorongás.

Ha csupán a második ezredfordulóra vagy a 2012-es évre vonatkoztatott maja jövendölések miatti paranoid téveszmékre gondolunk – vagy akár a közelmúlt felvásárlási lázára, máris nehezebben sütjük rá a középkorra a „sötét” jelzőt.

A keresztény emberiség végítélettől való félelmét és kollektív szorongását nem az ezredfordulón, hanem egy évszázaddal később láthatjuk kiteljesedni. Ekkor ugyanis tömegek indultak a Szentföldre, hogy bűneiktől megtisztulhassanak. „Most örök jutalmat nyernek el azok, akik eddig kevés pénzért csak zsoldosok voltak. Kettős bérért dolgozzanak azok, akik testük és lelkük kárára vesződtek eddig. Sőt, akik itt szomorúak és szegények, ott mindenben bővelkedők, itt az Úr ellenségei, ott barátai lesznek” – hangzottak II. Orbán pápa szavai a clermont-i zsinaton elmondott beszédében. (Persze a Szent Sírért folytatott harcnak a lelkieken túl számos társadalmi és gazdasági oka is volt, amelyeket most hosszú lenne felsorolni.)

Katasztrófa és/vagy megtisztulás?

Két és fél évszázaddal később azonban már valóban apokaliptikusnak tűnő csapás sújtotta az emberiséget: a fekete halál. A nagy középkori pestisjárvány megtizedelte Európa lakosságát. A betegség terjedését senki sem tudta megfékezni. Az egyik pápai beszámoló mindennél érzékletesebben írta le az akkori világ borzalmait: 

„Az Úr 1348. évében majd az egész föld területén olyan nagy halálozás pusztított, amelyhez hasonlót alig ismertünk. Az életben maradottak alig voltak elegendők ahhoz, hogy eltemessék a halottakat […]

amint valakin egy fekély, vagy daganat keletkezett […], az áldozatot minden segítségtől megfosztva elhagyták, még rokonai is. Az apa elhagyta betegágyon levő fiát, és fiú az apját” (Vitae Paparum). Matthias von Neuenburg XIV. századi krónikás írt azokról az emberekről, akiket önostorozóknak, flagellánsoknak hívtak, s akik a bűnök bocsánatát önmaguknak okozott sebekkel óhajtották elnyerni a döghalál tombolása idején: „A pestisjárvány kezdetén Németországban a lakosság vonulni kezdett az utcákon önmagát ostorozva. […] népi kantátákat énekeltek az Úr segítségét kérve. Hárman közülük a kör közepére álltak s igen magas hangon énekelni kezdtek, hogy ezzel buzdítsák a többieket az ostorozásra, utánok másik három követte őket; így maradtak egy rövid ideig, majd az ének meghatározott jelére valamennyien térdre roskadtak, karjuk keresztben, arccal a földön, imádkozva és vérezve…”

A középkor alkonyából aztán új korszak nőtt ki: a reneszánsz. Az ekkori humanista eszmény – az antikvitáshoz hasonlóan ismét – az embert helyezte a gondolkodás középpontjába. Az új művészeteszményben az alkotó éppen úgy tekintett magára, mint arra a teremtményre, amely Istenhez válik hasonlatossá. A gondolatnak, a zsenialitásnak talán az ókori Athén óta nem láttuk akkora kultuszát, mint a reneszánsz idején. A trecento, quattrocento és cinquecento három évszázadának alkotói éppen azt az örömöt és életigenlést fejezték ki műveikben, amelyet a „nagy haláltánc” túlélése jelentett Európa számára.

A középkor búcsúját valódi megújulás követte, ami az itáliai palotákban, a kényelmesebbé, finomabbá váló ruhaneműkben éppúgy megjelent, mint a felsőbb körök pazar lakomáiban vagy a portréfestészetben.

Sarlatán vagy jövőbelátó?

Az elmúlt évszázadokban szép számmal születtek a világvége mibenlétéről és időpontjáról szóló, kétes hitelű próféciák. Közülük talán a XVI. századi Michel de Nostredame orvos és csillagász (azaz ismertebb nevén Nostradamus) misztikus jóslatairól hallottak a legtöbben. E jövendölések közös jellemzője, hogy hiányoznak belőlük a konkrétumok, így sokféleképpen értelmezhetők. Emiatt bizonyultak vonzónak az utókor számára, hiszen könnyű volt negatív események előrejelzését látni bennük, illetve általuk enyhíteni a jövő bizonytalansága miatt érzett rettegést. Nostradamus korának márpedig ezer problémája volt: Európa népei vallásháborúkban gyilkolták egymást, dinasztikus háborúk zajlottak, a hódító Oszmán Birodalom is hatalma csúcsán volt. Természeti katasztrófák sora rázta meg a kora újkor emberiségét.

A korszak szemlélői – éppúgy, mint a maiak – válaszokat kerestek mindazokra a szörnyűségekre, amelyek őket vagy tágabb környezetüket érték. Olykor pedig inkább hajlamosak voltak hinni a babonás jóslatoknak, mint a racionális észérveknek.

Isteni végzet vagy emberi hibák és bűnök?

A modern kor embere is megtapasztalta a fennálló rendszerek pusztulását. Az első világháborút túlélő generációk számára nyilvánvalóvá vált, hogy az addig stabilnak hitt világrend végleg összeomlott. A gépesített halált, a modern fegyvereket és hadieszközöket megtapasztaló katonák azzal szembesültek, hogy az emberi élet valóban olykor csak egy hajszálon múlik. A lövészárkokat megjártak képtelenek voltak visszailleszkedni a civil társadalomba, azonosulni a polgári világ értékrendjével. A korábbi, biztosnak hitt rendszerek széthullottak, a boldog békeidők optimizmusát a letargia és a nihilizmus váltotta fel. Válságérzet, pesszimizmus, kiábrándulás tükröződött az avantgárd irányzatok sokaságában – elég, ha a szürrealista vagy dadaista alkotásokra gondolunk, hiszen utóbbiak már magának a művészetnek a létjogosultságát is kétségbe vonták. A nagy háborút követő általános kiüresedés és értékvesztés, az amerikai álomból való kiábrándulás határozta meg a húszas évek amerikai irodalmát éppúgy, mint a két háború közti Európa művészvilágát. 

A második világháborúban aztán még egyszer elhozta az emberiség saját maga számára a földi poklot, s ahogy a harcok elcsendesedtek, az azt megelőző, életuntnak, dekadensnek nyilvánított világ sem térhetett többé vissza.

Az Amerikai Egyesült Államok hippikultusza éppúgy kifejezte a korábbi háborús nemzedék elutasítását, mint az 1968-as párizsi diákmozgalmak.

Pedig a hidegháború korában az emberiség valóban közel állt a mindent elpusztító atomháborúhoz. A hetvenes–nyolcvanas évek amerikai filmjei hemzsegtek az emberiség kipusztulását vizionáló történetektől, elég, ha csupán a Másnap, a Mad Max vagy éppen a Terminátor-filmek világára gondolunk. Ezekben a fiktív alkotásokban közös elem, hogy a civilizációnk bukását végül mi magunk okozzuk (például egy nukleáris háborúval), amely után a maroknyi túlélő önnön létéért folytat küzdelmet. Szintén hasonló témája volt a közelmúlt egyik legsikeresebb sorozatának, a Csernobilnak, bár egészen más aspektusból. Az 1986-os nukleáris katasztrófáért mulasztások sorozatát teszik felelőssé az alkotók. Szó sincs isteni akaratról, végzetről, sorsszerű végítéletről. Pusztán emberi gyarlóságról és hibákról, valamint a politikai rendszer mindent elfedni akaró hazugságairól és romlottságáról, s végeredményben az eseményeket elszenvedő és részben túlélő emberek tragikus sorsáról. S lássuk be, ezek olykor sokszor rémisztőbbek, mint a ránk leselkedő, kipusztulásunkkal fenyegető láthatatlan veszélyek.

Maróti Zsolt Viktor

Kiemelt kép: Részlet Pieter Bruegel the Elder The Triumph of Death című festményéből – Forrás: Getty Images/PHAS/Universal Images Group