„Úgy voltam vele, hogy ezt a sírba viszem” – Beszélgetés egy transznemű fiúval és az édesanyjával

–

Gyárfás Dorka/WMN: Mit tapasztaltatok eddig az emberek reakcióiból, mióta kiálltatok a nyilvánosság elé?

Koczka Mónika: Nem is tudom… Örültem a pozitív kommenteknek, és annak, hogy negatív visszajelzés nem is igazán érkezett. Talán végre sikerült kitörni abból a zárt körből, ami minket körülvesz, mert az a helyzet, hogy az LMBTQ-emberek egymás között megosztják a tapasztalataikat és a problémáikat, de a nyilvánosság nem tud róluk. Persze mindig lesznek olyanok, akik elítélik őket, vagy el is zárkóznak előlük, de legalább a közömbös, nyitottabb réteget meg kell próbálnunk megszólítani, akik esetleg csak tájékozatlanságból nem látják a problémát. 

Morvai Márkus Máté: Szerintem pedig pont azokat kellene megszólítani, akik elítélnek minket. Persze a tájékoztatás is nagyon fontos, mert bárki kerülhet olyan helyzetbe, hogy a gyerekéről kiderül, hogy homoszexuális vagy transznemű, de a közönyt én természetesnek tartom. Miért érdekeljen ez mindenkit, akinek nem az élete? Inkább azt kellene érzékenyíteni, aki sarat és savat hány ránk.

Gy. D./WMN: A videóban, amit a Facebookon közzétettél, azt mondtad, hogy nagyjából kilenc éve tudod, nem vagy azonos a biológiai nemeddel. Mi történt akkor?

M. M. M.: Igazából tíz éve is van már, mert 2010 áprilisában volt egy törés… Akkor kezdtem el játszani egy online játékot, amire fiúként regisztráltam, és így ismerkedtem. Ettől fogva két életem volt: az interneten fiúként ismertek, a való életben pedig lányként, és sokkal önazonosabbnak éreztem az internetes életemet. Emiatt kezdett el motoszkálni bennem, hogy valami gikszer van velem.

De amikor öt évvel később, 2015-ben először mondtam ki hangosan, hogy nem vagyok lány, még akkor sem tudtam, hogy létezik transzneműség.

Gy. D./WMN: Honnan jött az, hogy fiúként regisztrálj a játékra?

M. M. M.: Semmiképp sem onnan, hogy tudtam, hogy én valójában transznemű vagyok – előbb gondoltam disszociatív személyiségzavarra, ami azt jelenti, hogy egy emberben több személyiség lakozik. Azt hittem, ez van velem. 

Gy. D./WMN: Honnan tudtál ilyen fogalmakról tizennégy évesen?

M. M. M.: Nem tudom, olvastam róla. Egyszer láttam valami filmet, amiben a főszereplőnek tizenötféle személyisége volt. Aztán utánaolvastam, és megtudtam, hogy ezt mindenki a skizofréniával azonosítja, holott ez két különböző dolog. Tizenhat éves korom körül aztán elkezdtem komolyabban foglalkozni a lélektannal, gyakran ültem be a könyvtárba. A kedvenc könyveim is mind lélektani regények. 

Gy. D./WMN: Anyukád azt mondta, hogy már az óvodában is voltak jelei annak: más vagy, mint a többiek. 

K. M.: Tényleg voltak jelei, csak mi elnyomtuk benne ezeket. Amikor például az osztályfőnöke felhívott az osztálykirándulásról, ahová kilencévesen ment, hogy azt mondta a lányoknak: ő egyszer átoperáltatja magát férfivá – miközben azt sem tudom, honnan tudott erről, hiszen internet még nem volt, és itthon ilyen újságokkal sem találkozhatott –, akkor is nagyon megijedtünk. Egyszer ugyan megkérdezte, hogy ha fiúnak születik, mi lett volna a neve, én meg azt mondtam, hogy Martin Márk lett volna, de aztán ez ennyiben maradt, nem foglalkoztunk vele. Erre tizenkilenc évesen elém állt, hogy szeretné, ha ezentúl Márkus Máténak szólítanánk.    

Gy. D./WMN: Azért a kettő között biztosan volt átmenet, nem?

K. M.: Persze, sok átmenet van, csak valószínűleg annyira megmaradt benne az, hogyan hívták volna, hogy ez végig kísérte az életét. 

Gy. D./WMN: Így van, Márk?

M. M. M.: Az az igazság, hogy én a gyerekkori esetekre nem emlékszem, arra sem, hogy azt mondtam, egy nap fiúvá operáltatom magam. De azt tudom, hogy amikor kicsi voltam, akkor volt nagy sláger a tévében a Bűbájos boszorkák, és mi rendszeresen élő szerepjátékot tartottunk belőle. A társaságunkban én voltam az egyetlen, aki nem a biológiai nemének megfelelő szerepet vett magára – tehát nem boszorkány volt  –, hanem Christ választottam, a férfikaraktert, és tök jól megvoltam ezzel. Fiúkkal nőttem fel: az unokatesómmal és a másod-unokatesómmal, akikkel fociztunk, kardoztunk, kalózosat játszottunk…

Gy. D./WMN: Nem is volt Barbie babád?

M. M. M.: Egy volt, de szerintem lefejeztem.

K. M.: Nem, nem igaz, csak száműzted. De

volt neki babája egészen pici korából, és ezt a Barbie-t úgy ötévesen kapta meg. Akkor kibontotta, és letette. Felültettük a szekrény tetejére, és ott kuksolt utána, nem volt öltöztetve, nem volt fésülgetve soha. 

M. M. M.: A többi babámmal – volt két kisebb és két nagyobb – játszottam, de úgy, mintha ők lettek volna a G.I. Joe-figuráim. 

Gy. D./WMN: Ugyanakkor ez még nem feltétlen utal transzneműségre. Egy csomó gyerek élvezi az elvileg másik nemnek szánt játékokat, és lehet tudni, hogy még nincsenek bennük azok a nemi korlátok, amiket közben nevelünk beléjük.

M. M. M.: Persze, és létezik olyan is, hogy gyerekkori transzneműség, amikor a gyerek keresi az identitását, feszegeti a határait, és elképzel magának valamit, ami útközben – ahogy cseperedik – megváltozhat. Igazából nekünk a kamaszkor a legnehezebb, főleg Magyarországon, amikor elkezd megváltozni az ember teste: a lányoknak megnő a cicije, menstruálni kezdnek, a fiúk szőrösödnek, mutálnak, megvállasodnak. Egy idő után beleroppansz abba, hogy belenézel a tükörbe, és nem azt látod, amit látni szeretnél. Az Egyesült Államokban éppen ezért már tizenhat évesen elkezdhetik a tranzíciót a transzneműek, és tizenhét évesen kaphatnak hormonblokkolókat.  

Gy. D./WMN: Csakhogy az ellenoldalt épp ez háborítja fel a legjobban: hogy még kiskorúként elkezdődhet egy nemi átalakítás. 

M. M. M.: Pedig szerintem ez lenne a legfontosabb, mert abban a korban a legsérülékenyebb az ember mentálisan. És folyton azt érzékeli, hogy minden külső tényező ellene van, miközben benne kezd kiforrni a belső identitása. 

Gy. D./WMN: Nektek is akkor volt a legtöbb harcotok egymással?

K. M.: Nagyon nehéz korszak volt, igen. Márk agresszív volt, dühös és depressziós. Nem lehetett hozzá szólni. Ráadásul hatodik osztályban egy másik iskolába és kollégiumba került, ahová nagyon nehezen illeszkedett be, pedig ő akart kiszakadni a korábbi közegéből, ahol úgy érezte, nem fogadják el. Egy katolikus gimnáziumot választott, ami hab volt a tortán – az tényleg szenvedés volt. De akkor még nem tudtunk a transzneműségről, és ma azt gondolom, talán nem is baj, mert ha ott elkezdjük a témát feszegetni, lehet, hogy rossz irányba megyünk el.

Bár nagyon fáj, hogy egyedül kellett megharcolnia ezzel az egésszel, de így legalább biztosak lehetünk abban, hogy nem külső hatásra jutott erre az elhatározásra. Nem azért mondja most magáról, hogy férfi, mert valaki „felnyitotta a szemét”, hanem azért, mert addig kutatott magában, míg rá nem talált a saját önazonosságára. 

M. M. M.: Gyerekként még hirtelen fellángolásból mondja az ember, hogy „olyan akarok lenni, mint a barátaim”, de amikor kamaszként elkezdtem kettős életet élni, és ebbe belerokkanni, akkor már én is kérhettem volna segítséget anyutól. Viszont én nagyon sokáig – és kicsit még most is – felelősséget éreztem érte. 2015-ben sem én akartam coming outolni, úgy voltam vele, hogy ezt a sírba veszem, mert attól féltem, hogy ha anya megtudja, lehet, hogy beleőrül. A coming out így elég rettenetesre sikerült: egy veszekedés közben bukott ki belőlem a felgyülemlett feszültségtől.

Gy. D./WMN: Hogy történt?

K. M.: Hazahozta a tablóképét, és arról a képről egy férfi nézett vissza rám. Persze, azelőtt is találkoztunk minden hétvégén – hiszen kollégista volt –, és én vettem neki a ruháit, tudtam, hogy fiús stílusa van, de az a fotó… „Te nem látod, hogy ezen egy férfi van?” – kérdeztem tőle. – „Nem látod, hogy ez nem te vagy?”. Erre azt kiabálta, hogy én nem látom annak, aminek ő érzi magát, mert nem akarom észrevenni.

M. M. M.: De még mindig nem tudtam arról, hogy arra, amit érzek, létezik egy kifejezés, a transzneműség – ennyire nem voltam olvasott. Annyit tudtam, hogy nem vagyok lány. Azelőtt nem sokkal volt egy barátnőm, aki fiúként ismert meg, és úgy jártunk négy hónapig, hogy úgy tudta, fiú vagyok, csak hat évvel később vallottam be neki, hogy transznemű vagyok, amikor már én is nevén tudtam nevezni. De amikor korábban elképzeltem magunkat együtt, sosem két lányt képzeltem el, hanem egy lányt és egy fiút.

Éreztem, hogy nem vagyok leszbikus és nem vagyok lány, de ennyi. Nem álmodoztam soha esküvőről, még a saját gombavatómon (ahogy nálunk a szalagavatót hívták) sem táncoltam, mert megláttam a ruhát, és azt mondtam, hogy ezt nem.

Szóval elkezdtem olvasni, és akkor anyutól kaptam egy cikket, amiben egy transznemű fiúról volt szó, aki Jázminból Tóbiás lett.

K. M.: Ez épp nálatok jelent meg, a WMN-en, de én még mindig nem tartottam ott, hogy igazán komolyan vegyem – azt gondoltam, írnak novellát is az emberek. Mivel nem voltam fent a Facebookon, nem találkoztam ilyen csoportokkal sem, egyedül a Transvanilla oldalára akadtam rá magamtól. Itt már találtam listát azokról az orvosokról is, akik segíteni tudnak, de ebbe sem akartam belegondolni, mert még bíztam benne, hogy a dolog változni fog.

Azt kértem Márktól, hogy ha ez csak egy felvett viselkedés vagy megfelelési kényszer – például az apjának, aki nem élt velünk, és ritkán látta –, ha van rá esély, hogy visszafordítsuk a folyamatot, akkor tegyünk meg érte mindent. 

Gy. D./WMN: Ezt neked milyen volt hallani? Te is hittél a változás lehetőségében? 

M. M. M.: Abszolút nem. Tudtam, hogy nálam nem egy úri hóbort, nem divatozás, hogy fiú akarok lenni – mivel nem akarok fiú lenni –, de belementem abba, amit anya kért. Azért volt olyan pszichológus, akit csak úgy bírtam elviselni, hogy kijelöltem magamnak egy pontot az asztalon és azt bámultam, különben ráborítottam volna, mert azt sulykolta belém, hogy ez baromság. Szóval nem örültem túlzottan ezeknek a látogatásoknak, és tudtam magamról, hogy mi a helyzet, de gondoltam, oké, akkor győzzük meg anyut is arról, hogy ez van.  

Gy. D./WMN: Mónikának meg nyilván idő kellett még… és ezeken a próbálkozásokon keresztül tudta csak elfogadni a helyzetet. 

K. M.: Igen, nekem kellett ez az egész folyamat, és a visszajelzés is, hogy nem tudom kimozdítani őt.

Ezt senki nem tudja igazán megérteni, aki nem ment rajta keresztül. Öt éve történt a coming out, de még ma is furcsa, pedig már tényleg nem lányként gondolok rá. De abban az időben elképzelhetetlen volt, hogy az a név, amit adtam neki születésétől, és amit tizennyolc éven keresztül használtunk, nincs többé.

Szülőként ezt katasztrófa megélni. Ugyan fel sem merült bennem, hogy kitagadjam, ne szeressem őt, de segített, hogy beszélgettünk róla másokkal. Még akkor is, ha voltak köztük olyanok, akik nem arra törekedtek, hogy a helyzetből a legjobbat hozzuk ki, hanem erőszakkal meg akarták változtatni. Többen akartak például gyógyszert felírni (volt, aki a hormonok miatt, más a depresszióra), de én azt mondtam, hogy nem gyógyszerezzük a gyerekemet. Inkább elfogadom férfiként, minthogy állandóan letargikus állapotban legyen, és attól kelljen rettegnem, mikor vágja fel az ereit. 

Gy. D./WMN: Márk eredeti nevét már ki sem mondjátok? Ez tabu lett?

M. M. M.: A nagyszüleim még mindig úgy szólítanak, de nekem minden alkalommal gyomorgörcsöm lesz tőle. Ahogy attól is, ha úgy kell aláírnom valamit, vagy csak leírva látom azt a nevet. Nehezen viselem a családi ebédeket emiatt, időnként be is feszülök, és kitör belőlem, hogy „Hagyjátok már ezt abba! Inkább ne szólíts meg, Mami, úgyis tudom, hogy kihez beszélsz!”.

Gy. D./WMN: Apukád hogy fogadta a hírt?

M. M. M.: Amikor elmondtam apának, úgy tűnt, tök lazán kezeli az egészet, mint akinek semmilyen felelősség nem nyomja a vállát. Azt mondta: „Jó, akkor mostantól a nagyfiam vagy.” Ez tök jól hangzik, de azóta ahányszor meglátogatom őket (az új családjánál), továbbra is a régi nevemen szólítanak, és ha régi ismerős jön át hozzájuk, akkor is a „nagylányt” üdvözlik. Az a baj, hogy nem vagyok olyan gyakran velük, hogy ezt rendesen meg tudjuk beszélni. 

Gy. D./WMN: Meddig terjed a toleranciád azokkal szemben, akik nem tudnak így elfogadni?

M. M. M.: Ha a családomról van szó, akkor erőt veszek magamon és elfogadom, mert különben elveszíteném őket. Tudom, hogy ők is szeretnek, csak a nagyszüleim már idősek, nekik ezt nagyon nehéz megérteni. Anya itthon Manónak hív, az unokatesóim szintén becenéven. Az idegenekkel azért más a helyzet, mert

igazából nem érdekel, hogy elfogadnak vagy szeretnek-e. Azt szeretném, hogy tartsák tiszteletben azt a kérésemet, hogy Márk a nevem, és így szólítsanak meg.

Egyszer két hétig dolgoztam egy munkahelyen, ahol többszöri kérésem ellenére is visszautasították, hogy Márknak hívjanak. Úgyhogy felmondtam – bár elmehettem volna az Egyenlő Bánásmód Hatósághoz is, de én inkább azt mondtam, jobb a békesség, akkor isten veletek.

Gy. D./WMN: Úgy tudom, az egyetemen is hasonló élményben volt részed.

M. M. M.: Három egyetemre is jártam, de egyiket sem végeztem el még. Debrecenben kezdtem, de ott csak negyedévig bírtam, mert akkoriban még idegenfóbiám volt, nem beszéltem senkivel. (Egyetlen szaktársamat kérdeztem meg egyszer arról, hogy mi a wifi-jelszó – ennyi volt az összes kommunikáció köztem és a diáktársaim között.)

K. M.: Tegyük hozzá, hogy ez közvetlenül a coming out után volt, amikor még nagyon háborgott a lelke.

M. M. M.: Aztán jártam egy félévet Egerbe, és ott már kicsivel jobb volt a helyzet: lett egy ismerősöm, akivel időnként még ma is találkozom. Ott a tanárok többségét nem érdekelte, kik a diákok, így nem volt ilyen jellegű problémám. Volt, hogy összesúgtak a hátam mögött vagy furán néztek rám, de akadtak olyanok is, akikkel jóban lettem. Még a gólyabálban is táncoltam. Viszont utána rájöttem, hogy tanár szeretnék lenni, úgyhogy most az ELTÉ-re járok, és itt ért az első komolyabb atrocitás: a diáktanácsadó pszichológusa először balhézott velem azért, hogy nem lehet Márk a nevem, aztán meg egy nyilvános eseményen szándékosan nem vett rólam tudomást, és nem hagyott szóhoz jutni.   

Gy. D./WMN: Mónika, mennyit aggódsz amiatt, hogy Márkot atrocitások érik?

K. M.: Sokat aggódom azon, hogyan viszonyul hozzá a társadalom. Hogy ha például elmegy egy edzőterembe, és kiszúrják, hogy valamennyire nőies, akkor mi történik –  mi lesz, ha izmos férfiak körülveszik. Márk nem egy nagydarab srác, 167 cm magas. Féltem attól is, hogyan fog munkát találni, hogyan tud majd érvényesülni. Pedig

az elmúlt öt évben azt tapasztaltam, hogy persze, érték negatív élmények is, de valójában a mindennapi életben nem annyira kirekesztő a társadalom, mint amilyennek a médiából látszik. Sokkal elfogadóbbak az emberek, csak jobban odafigyelünk az elutasításra. 

M. M. M.: Inkább csak fentről hangolják a társadalmat ellenünk. Anya egyébként nagyon aranyos – amikor az első tetoválásomat felvarrattam a csuklómra, közölte, hogy emiatt nem fogok munkát találni. Én meg mondtam, hogy szerintem van ennél nagyobb probléma is…

Gy. D./WMN: Azt hiszem, sokak szemében kevés provokatívabb dolgot mondhatnál, mint azt, hogy tanár szeretnél lenni… Erre fel vagy készülve?

M. M. M.: Persze, mert ha csak ránézek egy lányra, már leszbikus lesz. Hát még, ha tanítom! Ez nyilván fertőző! (Nevetünk.)

K. M.: Amikor kiderült, hogy erre a pályára szeretne menni, akkor bennünk is felmerült a kérdés, hogy rendben, mondjuk, bekerül egy olyan iskolába, ahol az igazgató és a tanári kar elfogadó, és értékeli a tudását és elhivatottságát – de akkor is, mi van a szülőkkel? Még bennem is felmerülne, hogy akkor most ki is tanítja a gyerekemet? És itt jön be a képbe az a kérdés, hogy mi a helyzet a papírokkal. Mert ha ő önazonos lehet az irataival, akkor jelentkezhet úgy bármelyik iskolába, hogy senkinek eszébe nem jutna megkérdezni, valóban férfi-e. Sosem tudnák meg, hogy nem azon a néven született, ahogy ma hívják. Ugyanúgy nem lenne ez téma, mint bárki más esetében a közösségben.

M. M. M.:

 Hányszor hallottuk a melegekkel kapcsolatban, hogy ne hivalkodjanak, „csak csinálják a négy fal között”. Na, hát én épp azt szeretném, hogy a transzneműségem a magánügyem legyen. 

Nem akarom mindenkinek a tudomására hozni, nem akarok állandóan kényszer-coming-outolni. Ahogy az iskolában a diákoknak általában nincs köze ahhoz, hogy a tanár kivel él együtt és mit csinál az ágyban, ugyanúgy nincs közük ahhoz sem, hogy nekem mi van a lábam között. Bár, mondjuk, ezzel az interjúval erről már lecsúsztam – de közben meg fontosnak éreztem, hogy kiálljunk magunkért, mert hol lennének ma a nők, ha nem lettek volna szüfrazsett mozgalmak, és hol lennének az afroamerikaiak Martin Luther King nélkül?  

K. M.: És akkor még nem beszéltünk arról, hogy mitől férfi egy férfi, és mitől nő egy nő… Mert szerintem nem a nemi szerveitől. Annak idején a gyerekem azt mondta – amikor még kétségek között vergődtem –, hogy

„Anya, van, aki láb nélkül születik, én meg pénisz nélkül jöttem a világra, és így fogadom el magam”. Ha ne adj' isten, nekem mellrákom lenne, és le kellene venni a mellemet, akkor onnantól nem lennék nő?  

Az emberek nem gondolnak bele, hogy sokkal inkább a belső értékeink és a gondolkodásunk tesz minket férfivá vagy nővé. Pedig nem is egy kutatás kimutatta már, hogy a férfi és a női agy másképp működik.

Gy. D./WMN: Márk, az nem fordult meg a fejedben, hogy külföldre menj?

M. M. M.: Ó, dehogynem, rengetegszer. Az a baj, hogy nem beszélek jól nyelveket, és amíg nincs végzettségem, addig csak mosogatni mehetnék, azt meg nem szerettem volna. Itt a családom is, nem akartam tőlük elszakadni. Egyszer majdnem megtettem, de helyette elmentem Egerbe egyetemre… Mindig benne van a pakliban, hogy egyszer külföldön fogok kikötni.

K. M.: Csakhogy,

ha a 33-as paragrafus törvénnyé válik, akkor hiába megy el, a papírjai szerint továbbra is nő lesz. Amíg magyar állampolgár, addig a papírjai sosem fogják a valódi identitását tükrözni.

Szóval nincs megoldva a dolog azzal, hogy itt hagyok csapot-papot, csak akkor, ha állampolgárságot is váltana.

M. M. M.: Itthon sem az emberekkel van a baj, hanem az ország vezetőivel, akik mindent megtesznek azért, hogy egy maroknyi ember életét megnehezítsék. Mert végül is hány emberről van szó? Évente talán egy tucat ember van, aki nemet és nevet váltana.

Gy. D./WMN: Te elkötelezted már magad az operáció mellett?

M. M. M.: A nőből férfivá válás elvileg három műtétből áll: 1. mellkasműtét (masztektómia), 2. méheltávolítás, 3. pénisz felépítése. Ebből én csak az első kettőt szeretném, de a melleltávolítást mindenképp. Évek óta nem voltam strandon – pedig szeretnék strandra menni! Amúgy is kellemetlen mindennap megnyomorítani magam azzal, hogy leszorítom a mellem, de még mindig jobb, mint anélkül kimenni az utcára, mert akkor meg a közérzetem lenne rossz. És az egy dolog, hogy kényelmetlen lefáslizni, de nem is egészséges, akár súlyos problémákhoz is vezethet. Ezen kívül a méheltávolítást is szeretném elvégeztetni, mert a menstruációtól is szívesen megszabadulnék. Ha egy nőnek kellemetlen, akkor képzeljétek el, nekem mennyire az. 

Gy. D. /WMN: Miért nem vágtál eddig bele?

M. M. M.: Alapvetően így is srácnak néznek az emberek, csak a nagyon „vájtszeműek” veszik észre, hogy nem az vagyok születésileg. Viszont amikor belépek, mondjuk, egy dohányboltba, vagy a kormányablakhoz megyek ügyeket intézni, akkor rögtön előjön a probléma. Előfordult, hogy tizenkilenc évesen betértem egy kocsmába, mert nagyon „kivoltam”, és kértem egy felest, mire elkérték a személyimet, amiben még hosszú volt a hajam. Ezt látva a csapos közölte, hogy nem szolgál ki, mert ez nem az én személyim. Nagyon jó lenne, ha legalább arcszőrzetem lenne, mert az dobna valamit azon, hogy hány évesnek nézek ki, mivel most általában olyan tizenhat éves srácnak gondolnak. 

Gy. D./WMN: Férfihormonokat sem szedsz?

M. M. M.: Ehhez is papírok kellenének, legalább a pszichiátertől, pszichológustól és nőgyógyásztól (akik megállapítják, hogy valóban más a biológiai nemem, mint a megélt identitásom), de a tb még arra sem adna támogatást. Csak akkor, ha már jogilag is férfi vagyok, tehát a papírjaimon ez szerepel. De ezt az új törvényjavaslat épp most akarja megakadályozni.

Gy. D./WMN: Szóval előbb kell nevet változtatnod és új papírokat kérned, és csak azután kezdődhet el a nemátalakítás.

 M. M. M.: A névváltoztatáshoz elvileg egyáltalán nincs szükség orvosi beavatkozásra, csak a szakértői igazolásra. A pszichiáter és a pszichológus megerősíti, hogy transznemű vagyok, a nőgyógyász meg azt, hogy egy esetleges műtéttel szemben nincs orvosi ellenjavallat. Ezután lehet menni hormonkezelésre vagy operációra. 

Gy. D./WMN: Te tehát erről már lekéstél…

K. M.: Már nincs is értelme elindítani az eljárást. 

M. M. M.: Korábban meg azért nem tudtam megtenni, mert 2016-ban – vagyis nem sokkal a coming outom után – felfüggesztették az eljárást, és egy hónap kivételével nem engedélyezték újra a mai napig. 

K. M.:

 Én őszintén nem értem, miért érzi úgy az állam, hogy neki ebben a kérdésben döntési joga van. Szerintem a szakértők döntsenek – a pszichiáter, pszichológus és nőgyógyász/urológus –, mert ők kompetensek abban, hogy mi van egy emberben.

És ha ők egyöntetűen megállapítják, hogy ez az ember nem azonos a biológiai nemével, akkor a kormányhivatalnak csak az engedélyt kellene megadnia. 

M. M. M.: Egy pecsét és az adminisztráció – ennyi lenne a feladatuk. 

Gy. D./WMN: Az ellentábor egy része a Bibliára és Istenre hivatkozik, aki férfit és nőt teremtett…

M. M. M.: Erre van egy jó válaszom. Én, ugye, katolikus közegből jövök, és a mai napig rendezője vagyok egy katolikus ifjúsági találkozónak. Párszor megkaptam már, hogy el fogok kárhozni, mert megszegem a teremtés törvényét, de erre azt szoktam kérdezni:

– Te hiszel Istenben?

– Természetesen.

– Hiszel abban, hogy minden embert Isten teremtett a saját képmására?

– Természetesen.

– Hiszel Isten tévedhetetlenségében és mindenhatóságában?

– Természetesen.

– Akkor miért nem hiszed el, hogy engem is olyannak teremtett, amilyen vagyok, és úgy szeret, ahogy vagyok?

Gyárfás Dorka