–

A Mrs. America első négy részét ámulattal néztem. Nemcsak azért, mert a téma közérthető bemutatása fontos, hanem azért is, mert a színészi játék és a látvány egész egyszerűen lenyűgözött. A sztori még azok számára is tökéletesen befogadható, akik a feminizmust szőrös lábú, baszatlan nők hergelődésének titulálják, és soha nem hallottak még Gloria Steinemről vagy Phyllis Schlaflyről.

Gloria Steinemről egyébként ITT írtunk korábban, olvassátok el – röviden annyit róla, hogy anno, beépült a Playboy-villába, és leleplező cikket írt az ott uralkodó megalázó körülményekről, melynek hatására Hefner változtatásokat eszközölt. Ezen felül többrétegű, évtizedes munkát folytat a nemek egyenlőségéért a mai napig. A sorozatban Rose Byrne alakítja őt, akit meglepően jól sikerült a fiatal aktivistához hasonlóvá tenni. 

Felül Gloria Steinem, alul pedig az őt megformáló Rose Byrne - Forrás: Getty Images/John Olson; Hulu

Phyllis Schlafly neve már kevesebb ember számára mond valamit. Cate Blanchett úgy viszi színre az antifeminista mozgalom élharcosát, hogy minden rezdülését értem, érzem, és ha nem is szeretem meg, de tudok vele (és a görcseivel) azonosulni.

Szerencsére a sorozat nem a jók és gonoszok harcaként állítja szembe a két oldalt, hanem felfesti a motivációikat és az érzelmeiket, és olyan korhű világot fest mögéjük, hogy állva tapsolok a látvány tervezőinek. 

Miközben a Mrs. Americát nézem, eszembe jutnak azok a kérdések, amelyeket nekem is feltettek, vagy azok a vádak, amelyek engem értek az elmúlt években, amióta a nyilvánosság előtt szerepelek, és részt veszek nőjogi megmozdulásokban. A sorozatban bemutatott korhoz képest ötven év telt el, és hiába tudom, hogy nálunk a tökéletes háziasszony mintapéldánya soha nem volt annyira idealizált, mint Amerikában, mégis fájdalmasan ismerős volt a cselekmény – és nem csak azért, mert azt érzem, hogy egy kegyetlen, elnyomó, lealacsonyító, patriarchális világ, amiben létezem. 

Bal oldalon Phyllis Schlafly és jobb oldalon az ő bőrébe bújba Cate Blanchett - Forrás: Getty Images/ Bettmann; Hulu

Azt is tudom, hogy aki porondon van, aki közszereplő, az bizony tűrje, bírja, amit kap, aki pedig feministának vallja magát, az soha nem lehet eléggé feminista, eléggé okos vagy eléggé tájékozott.

Van egy jelenet, amelyben Cate Blanchett karaktere úgy tart beszédet az igazi nőről, és a női princípiumról, hogy ott ül a hallgatóságban a barátnője, akinek nem sikerült férjhez mennie, és néhány jelenettel előbb éppen a Blanchett által megformált Phyllisnek önti ki a lelkét, amiért selejtes, mert senkinek nem kellett. A beszédet nem ecsetelem, sejthetitek, mit tartalmaz egy antifeminista mozgalmi beszéd, de a barátnő, és a végén a prédikátor arca is döbbenetes. (Az is érdekes vonatkozás, hogy bár Phyllis Schlafely végig az antifeminizmusért harcolt, úgy élt, mint egy igazi, élvonalbeli feminista.)

Azok a bélyegek, kérdések, és jól irányzott bántások, amelyek elhangzottak anno, valójában elhangzanak most is. 

Bíráltak már egymilliószor például:

  • a kinézetem miatt, azért, hogy miért teszem ki a mellem, miért van rajtam rövidnadrág, miért vagyok kövér, vékony, zsírosabb hasú, miért van szemüvegem, biztos botoxoltatok stb… a sor végtelen
  • nyúltak a rövid szoknyám alá az utcán, aztán megkaptam: minek veszel fel ilyet
  • kinevettek, amiért a nők jogairól beszéltem, és azt mondták, nem vagyok eléggé feminista
  • csúnyának, hangosnak, idegesítőnek, túlságosan feministának tartottak
  • bírálták azt, ahogyan a rákról beszélek, vagy hogy egyáltalán miért beszélek róla (a traumák szerintük a szakemberre tartoznak)
  • bírálták az életmódomat, a diétámat, a sportolásomat, az ügyetlenkedésemet
  • bírálták a könyveimet és az írásaimat (nem a szakmai kritikákra gondolok), tehetségtelennek, érdektelennek, unalmasnak tartottak
  • bírálták azt, ahogyan az anyasághoz fűződő viszonyomról írok abból kifolyólag, hogy nem lehet gyerekem
  • egymilliószor megkérdezték, miért nincs pasid, és ugyanennyiszer elmondták, hogy „nem vagy eléggé nőies”, „engedd meg, hogy férfi legyen”, „elriasztod, túl határozott vagy”, „férfi nélkül nem lehetsz boldog”
  • a tudtomon kívül szerveztek be olyan ismerkedésekbe, amiket nem akartam
  • és vágtak már súlyosan pofán igaznak hitt barátok is

Közben pedig elfelejtették megkérdezni, vagy utána olvasni annak, hogy 

  • nekem tetszenek-e azok a ruhák, amiket felveszek, hogyan érzem magam a rövid szoknyában, a mélyebb dekoltázsban
  • mit éreztem, amikor alám nyúltak az utcán
  • mit éreztem, amikor úgy döntöttem, hogy abortuszra megyek
  • mit éreztem, amikor kivették a méhem, amikor szembesültem a testem változásaival
  • mit éreztem, amikor elmesélhettem az elmesélhetetlent, közben mégsem fogtam fel, de ez senkit nem érdekelt, mert sokan úgy érezték, joguk van véleményt formálniuk arról, hogyan beszélek az engem ért traumákról
  • mit éreztem, amikor kiálltam a színpadra egy tüntetésen, és több ezer ember erről beszéltem egy megcsonkított nőről, akinek megérintett a története 
  • mit éreztem, amikor századjára is bírálták a munkám, a sportolásom, az étrendem, a testem
  • mit éreztem, amikor tudatosult bennem, hogy nem lehetek anya
  • és mit érzek olyankor, amikor a tudtukon kívül szorítanak perifériára azok, akik elvileg szeretnek, de nem lehetek soha elég jó közéjük, mert szerintük kellene, hogy legyen pasim, hiszen akkor boldog lennék.

Tudom: lehetnék okosabb, karcsúbb, szebb, vagy – hogy megint másoknak is megfeleljek, akkor – csúnyább és butább, mindez egyszerre. Lehetnék tehetségesebb, ügyesebb, jobb író. Lehetnék kapcsolatban, engedhetnék annyira közel valakit magamhoz, ha úgy döntenék. Nem kéne beszélnem a feminizmusról, vagyis többet kéne beszélnem róla, és többet kéne olvasnom. És azt is tudom, ha anya lennék, akkor az anyaságom miatt anyáznának azok, akik nem tapsolnak a szülőségemnek. 

Amit tudok még, hogy soha nem leszek megelégedve, mindig többet akarok, legfőképpen tudásból. Látom a kvalitásaimat, és tanulok, folyamatosan tanulok. Aztán ki tudja, hol áll meg ez a kő, amit egyszer eldobtak. A tehetségem, a tudásom örök kérdés és kétely számomra is.

A Mrs. America elgondolkodtatott, hogy tulajdonképpen mi változott az elmúlt ötven évben. Hogy az egymásra kiabáló emberek, akik tudni vélik, hogy mi a jó a másiknak, azok mikor lesznek már csendben, mikor hallgatnak már el, tartanak egy kis önvizsgálatot és mikor gondolnak már bele a másik helyzetébe?

Mikor értik meg, hogy aki háziasszony és sokgyermekes anya, és az teszi boldoggá, ha odahaza robotol egész nap, annak sosem lesz jó az, ami nekem, és vice versa. Hogy aki nem akar sportolni, és olyan a testalkata, hogy sosem lesz nádszál, az miért nem hülye – épp annyira, mint aki meg gazella, és éjjel-nappal sportol. Hogy aki szeret borozni és szereti a húst, az éppen annyit ér, mint aki megrögzött vega vagy absztinens. Hogy aki tövig nyomja a feminizmus pedálját, az nem feltétlenül szőrös lábú, hangos, baszatlan állat. 

Egyenjogúság meg minden, mi változott lényegében? Az egymást anyázás dinamikája? A díszletek, a jelmezek és annyi, hogy már nem úgy vesszük fel a férjünk nevét, hogy Kovács Gézáné, hanem csak simán Kovács-Szabó Etelkák vagyunk?

Egyenjogúságról beszélünk, házelnökökön felhorgadunk, de a másikat talán még jobban gyalázzuk, mint valaha. Hát, ezen gondolkodtam el. Bár már sokszor elgondolkodtam rajta. 

És tudom, leírhatnám ezt jobban is… ha lenne hozzá tehetségem. Vagy okosabb lennék. 

A sorozat fontos, ha a téma nem érdekel, akkor is ajánlom. Már csak Cate Blanchett miatt is. Zseniális. 

Szentesi Éva

Kiemelt kép: Hulu, 2020