–

Egy hete olvastam egy remek cikket arról, hogy az a furcsa, szorító érzés, amin most mindannyian átmegyünk, nem más, mint a gyász. És mint ilyen, hullámokban és szakaszokban tör ránk. A gyász szakaszait a tagadástól az alkudozáson át az elfogadásig senki sem ússza meg, hiába éreznek sokan most (még) megkönnyebbülést, amiért otthon lehetnek…

Ráadásul ez a gyászérzet mikro és makro, közeli és távoli rétegekben egyaránt jelen van. Egyszerre érzünk többféle gyászt; egyéni és kollektív szinten is. Az eddigi életünk, a biztonságérzetünk, a közösségeink, a szabadságunk, az egzisztenciánk, a kiszámítható rendszereink elvesztése és a közelgő katasztrófa, az elkerülhetetlenül, de biztosan lecsapó vihar miatti várakozásban érzett előzetes gyász párhuzamosan szövi át mindennapjainkat. 

De – és ezt már én teszem hozzá – a gyász a két legszemélyesebb emberi érzés egyike. A születésünk folyamata és az élet végével járó visszafordíthatatlan veszteség: ez a két élethelyzet az, ami annyira egyéni, annyira intim, hogy egyszerűen nincs jogunk számonkérni egymáson azt, ahogy megéljük.

Az, ahogy a kezdet és a vég hat rád, csak a tiéd. Nincs jó és rossz, erkölcsös és erkölcstelen, értékes és olcsó, elegáns és bunkó gyász. Gyász van. A tiéd, az övé, az enyém.

És ebben a járványban most mindannyian azt tanuljuk, hogy miközben mi magunk gyászolunk, úgy, ahogy mi tudunk, hogyan viseljük el, hogy közben a másik is gyászol, máshogy.

Bevallom, számomra ez egy átkozottul nehéz tanulási folyamat. De folyamat. És mint ilyen, haladok vele, hála istennek. Az elmúlt két és fél hétben sokféle érzést megéltem mások gyászának tapasztalása közben. Rettenetesen feldühítettek a pöccre induló, egymás torkának eső magán- és közéleti személyiségek. A kommentszekciókban az akár egy-egy egyszerű segítségkérés alatt szinte azonnal elszabaduló indulatok. A kényszeres átpolitizálás.

De fájt az is, amikor azt olvastam, hogy más milyen boldog az önként vállalt karanténjában, miközben én szorongok mindenért és mindenkiért. Érzéketlennek gondoltam azokat, akik privilégiumbuborékjukból mondták meg, hogy igazából nekem most boldognak kellene lennem, hogy végre lelassulhatok (haha), meg hogy több időm van magamra (hahaha), és kevesebbet kell dolgoznom (hahahaha).

Idegesített, hogy szinte kötelezően elvárják tőlem sokan, hogy „maradjak pozitív”, „találjam meg a szépséget” ebben az új élethelyzetben, és főleg „ha nem mehetek ki, hát induljak el befelé”.

Basszátok meg, hát nem látjátok, hogy a világunk épp összeomlik? Hogy amíg ti online jógáztok, kovászt nevelgettek, otthon olvastok és cuki gyerekkori fotókat posztolgattok, emberek ezrei halnak meg naponta? Hogy milliók vesztik el az állásukat? Hogy tíz kilométerrel arrébb, egy másik kerületben (városban, megyében, országban) valaki épp azt próbálja beosztani, hogy a maradék pár tízezer forintjából miként oldja meg a családja élelmezését, a gyereke meg nem is álmodhat arról, hogy a családi laptopon becsatlakozzon az online oktatásba? Napokig dúltam-fúltam, egy-egy ilyen bejegyzés meg az Fb-idővonalamat elöntő pótcselekvés-kihívások miatt… 

Nem vagyok rá büszke, de ez egy napló.

Meg különben is, a világ a feje tetejére fordult, és ebben az új életben nem érdekel már, hogy mennyire vagyok szimpatikus. Ej, hát magamat sem szeretem minden nap minden egyes percében.

Amit tegnap gondoltam, azt ma felülírom, és a változtatás jogát holnap is fenntartom. De közben igyekszem irgalmas lenni. Magammal is. Nem csak másokkal. 

Ezt az irgalmat csütörtökön találtam meg. A kilátástalan helyzetben elszabaduló dühöm, amely a gigantikus szorongásommal kézen fogva szépen felcsörlőzte a hullámvasúti kocsimat a hegymenet csúcsára, aznap délután engedett el a lejtőn a zuhanás felé. 

Akkor, tizennyolc nap folyamatos munka után, „kivettem” egy délutánt. Megkértem mindenkit, hogy ne zavarjon, bementem a hátsó kisszobába, amelyben egykor Ringo lakott (az urnája még mindig ott van az ablakpárkányon, nem tudtuk még rávenni magunkat, hogy szétszórjuk a hamvait), besötétítettem, és megengedtem magamnak, hogy kiboruljak. Elengedtem a gyeplőt, eldobtam az elvárásokat („maradj higgadt, légy szelíd, légy pozitív, szedd össze magad, ne pánikolj, fogadd el, találd meg a szépségét, felelős vagy, te vagy a felelős, tartanod kell magad, rajtad múlik, nem viselkedhetsz így, ilyet nem lehet mondani, szégyelld magad, hogy azt gondolod, tőled mást vártam…”). Valami, amit a koronavírus előtt fölényesen közhelyesnek hívtunk volna, most megmentett: kisírtam magamból a feszültséget. 

Nem, ez így nem igaz. A feszültség nem múlt el.

Inkább így: lesírtam magamról a vadhajtásait. Megszabadultam azoktól a kilógó ágaktól, amelyektől nem fértem bele magamba. Megmetszettem magam, hogy serkenhessenek az új hajtások. Értitek? Remélem. 

A művelet másnap reggel ért véget, amikor észrevettem, hogy virágba borult a kertben a vérszilva. Egy kis fasor a házunk oldalában, amely minden márciusban kivirágzik, szinte egyik napról a másikra. Akkor egy hétig tombolnak a virágok – és a méhek –, aztán a jelenség ugyanolyan gyorsan elmúlik, ahogy jött. 

Az egyik vérszilvafánk – Fotó: DTK

Szóval másnapra kivirágzott a vérszilva, és kinyitotta a szemem egy teljesen új, technikolor világra. Úgy néztem körül a kertben, mint aki először jár ott. És azt láttam, hogy valósággal felrobbant a természet.

Az ember kevesebb, az állat és a növény több. Amíg mi gyászolunk, ők élnek. 

Akkor bementem megint a kisszobába. Összehajtogattam az előző estéről ott maradt kék takarót, és megigazítottam a párnát a kanapén. Összeszedtem az előző délután telesírt papír zsebkendőimet, és megakadt a szemem a fonott kis kosáron a sarokban, tele tucatnyi faágacskával. Amikor tizenhat napja önkéntes otthoni munkavégzésre és társadalmi elkülönülésre fogtuk magunkat, lemondtuk az edzéseket és minden más csoportosulást, elkezdtem nagy sétákat tenni a környékbeli erdőkben. Minden menet alkalmával gyűjtök egy faágat, olyat, amit az épp akkori hangulatom diktált. Péntek reggel elővettem a már majdnem tízdarabos gyűjteményemet, kirakosgattam őket a szőnyegre, és leültem melléjük. 

Nem tehetek mást, csak ennyit. Gyűjtögethetem a botokat. Figyelem a vérszilvát. Örülök, ha virágzik, és elfogadom, ha majd a jövő hét vége felé lehullanak róla a szirmok. Olvasok. Írok. Kérdezek. Válaszolok. Mérlegelek. Döntök. Reménykedem. Gyászolok.

Hagyom, hogy mindenki úgy élje meg a maga gyászát, ahogy neki jó. Legyen boldog attól, hogy otthon van. Neveljen kovászt. Posztoljon kisgyerekkori képet. Féljen. Indítson petíciót. Írjon bejegyzést. Dühöngjön. Bosszankodjon. Szorongjon. Segítsen. Érezzen.

Érezze, hogy él. Mert élet nélkül nincs gyász.

D. Tóth Kriszta