–

A helyzet tisztázása érdekében elmondanám, hogy teljes munkaidőben dolgozom home office-ból, ami jó esetben azt jelenti, öt óra környékén felállok a gép elől, és lerakom a céges telefont. Telefonon keresztül tárgyalok, egyezkedem, adok tanácsot, írok hiteltervezetet, elemzek céget, számolok pénzügyi mutatókat.

Lányaim (hatodikos és elsős) mindeközben és természetesen azután is főállásban gondoskodnak arról, hogy létezésem minden percének valódi értelme legyen. Ami azt jelenti, hogy tanulnom kell velük, a nagyot ellenőrizni (auditszerűen, csak hogy maradjunk a pénzügyes kifejezéseknél), a kicsit meg, aki nagyon gyorsan tanul, lefoglalni ezer feladattal.

Kiélezett érzelmi helyzetekben kiabálni vagy humorizálni szoktam.

Mivel ma már kikiabáltam magam (ne haragudjon, Kati néni, maga biztosan hallotta a szomszédban, hiába vannak negyvenes falak), már csak a humor maradt a tarsolyomban. A kiabálás mentségére szolgáljon, hogy utána mindig jobb a vérnyomásom, merthogy én azt rendszeresen mérem, itt van a dolgozószobámban a szerkentyű pont az íróasztalom mellett, szóval a kiabálásnak mint ventilációnak egészségmegőrző célja van.

Humor… 

Ugye, a fekete humor is annak számít? Ó, szerencsére igen!

Szóval, hogy milyen is két iskolás gyerek mellett teljes munkaidőben otthonról dolgozni…

Próbáltam visszaemlékezni arra, mikor ittam utoljára alkoholt. Komolyan nem tudom. Még szilveszterkor se. Ma arra gondoltam,  hogy kinyitok egy üveg bort. Ez azért már valami, remélem, érzitek. Na, ezután eszembe jutott, hogy minden borunk a pincében van, ahová le kellene érte mászni. Van nekem a nap végére annyi erőm? Nincs. Megéri? Nem. Na, kiderül, hogy még ez is egészségmegőrző hatású! Mi lesz velem ennyi egészséggel???

Kaja. Van az a vicc, hogy olcsóbb ruházni, mint etetni. Hát, ezek mindig éhesek?! Mindent megesznek?!

Koránkelő lévén megszoktam, hogy egyedül reggelizem, olyankor még olvasok, megnézek egy videót a YouTube-on, szépen kitálalok magamnak a legszebb tányéromba. Na, ez most nincs. Egyrészt, a gyerekek azt mondták, olyan jó, hogy együtt reggelizhetünk, és ennek tényleg örülök!!! Erre nem lehet nem mosolyogva, elolvadva reagálni. Azt meg közben mindenki sejti, hogy mikorra egy anya leül kajálni, mindenki más már az utolsó falatot is belapátolta a tányérjáról. 

Ma ráadásul  egzisztenciálisan is megremegtem, mert a gyerekeim rájöttek arra, hogy a camembert finom. A rohadt életbe, már az is finom??? Bakker! Tudom, hogy van, aki örülne ennek, de az enyémek mindennap felfedeznek valamit az én kulináris kedvenceim közül, így meg hova jutunk? Hát, mi lesz velem?  (Mi marad nekem?). Tudom, van rajtam tartalék elég, de nem camembert-ből! Nekem lassan már tényleg csak az olajbogyó marad, az is csak addig, amíg elhiszik, hogy olaj íze van, és csak azért eszem, mert egészséges. 

Ma egy szuszra megettek egy tepsi málnás, étcsokis piskótát. Olyan szépen nézett ki! 

Amúgy rólam senki nem mondhatja, hogy ne lennék optimista. Higgyétek el, én még ezekben a nehéz időkben is derűlátó vagyok. Kábé reggel hétig.

Még jó, hogy négykor kelek, marad időm arra, hogy „kioptimistáskodjam” magam. És addig tényleg minden olyan szépen megy, gerinctorna, kis kardió, kis súlyzó, egy kis kortárs olvasás, reggeli kávé odakinn, fogadalmak hada, hogy ma aztán végre laza maradok, mindennel elbírok, jól beosztom az erőmet, produktív és hatékony leszek, és tényleg úgy is indul minden, hatra már sminkbe dobom magam, sütöm a „szafis” zsemlyét, meg, ugye azt a piskótát, amelyik szépen néz(ett) ki… és végül mégis minden rohadtul kemény lesz. Biztosan van, aki azt gondolja, „hát, ne süss zsemlyét, ne tornázz, ne aktívkodj”. De akkor meg mi marad, könyörgök? A kell és a muszáj négy fal közé zárva?

Nehéz egyensúlyozni. Kurvára. Bocsánat, de tényleg. És tudom, hogy a látszat az, hogy sikerül átérnem azon a vékony kis kötélen a nap végére, de én mégis folyamatosan és reményvesztetten tudok zuhanni.  

Azt hittem egyébként, hogy már nincs olyan területe az életemnek, amelyen ne kellett volna dolgoznom a komplexusaimmal. Most rájöttem, hogy van. Szar tanárnak még nem éreztem magam. Ajvé!

S hogy azért mégis humorral zárjam a gondolataimat, ha már kérkedtem vele, hogy nekem van olyanom: tudjátok, mi az, amivel talán mégis le lehetne engem kergetni azért az üveg borért a pincébe? Amikor este jön még egy link, tipp, oldal a tanulócsoportba, ahol lehetne gyakorolni, ha esetleg unatkoznánk. 

P.S.: Tanító nénik, amúgy tudjátok, hogy szeretlek titeket! De aki a maga kínján se tud röhögni, azzal tényleg nagy a baj! Látjátok, nem vagyok reménytelen! Röhögök. Bor nélkül is. 

P.S.: Ja, a gyerekeimet is szeretem. 

Bartalos Tóth Iveta

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images