–

Kedves Barni,

hatéves vagy akkor, amikor egy olyan időszak kellős közepén járunk, amiről te biztosan tanulni fogsz majd történelemórán, és talán még az unokáid is megkérdezik, hogy emlékszel-e, milyen volt az élet a koronavírus idején. Neked talán lesznek halvány emlékeid, de lehet, hogy csak érzések, apró bevillanó képek jönnek elő, a teljes időszakot te is majd újságcikkekből, történészek, gazdasági elemzők interpretációjából rakod össze.

Ehhez szeretném hozzáadni a magam részét azzal, hogy megírom, mi hogy élünk itt Londonban, akkor, amikor már az egész világon elkeseredett és ádáz küzdelem zajlik a vírus terjedésének megakadályozására, amikor már több ezren haltak bele világszerte a szövődményekbe és amikor már abban az országban is, amelyben mi élünk, megteltek az intenzív osztályok fertőzöttekkel. 

Te erről most semmit nem tudsz. Mármint a statisztikákról, a halálozási rátáról, a kormányzati intézkedésekről, a napi sajtótájékoztatóról, amit apa vagy én a hálószobába elvonulva nézünk mindennap.

Mert egy hatévesnek nem az a dolga, hogy aggódjon, hanem hogy játsszon, tanuljon, nevessen, mozogjon, és hogy szeretve legyen egy számára biztonságos környezetben.

Nekünk pedig most az a célunk, hogy ezt nap mint nap megadjuk neked mindenfajta külső segítség nélkül, itthon, a négy fal között egy olyan időszakban, amikor velünk együtt íródik a történelem egy igen vaskos fejezete. 

Naponta változik, hogy miként tekintek erre a feladatra, a hangulatomat pedig nagyban befolyásolja, hogy mennyit engedek be a mi kis lakásba zárt egységünkbe a külvilágból. Ugyanis ha túl sokat, akkor bizony itt marad a feszültség beszorulva a légterünkbe, amit most egyszerűen nem engedhetünk meg magunknak. Éppen ezért igyekszem nagyon fegyelmezett és tudatos lenni ebben, és igen szűkre korlátozni a napi hírfogyasztást.

Amikor terjedni kezdett a vírus, tudtuk, hogy ide is elér, de még nem volt kézzelfogható a változás, akkor sokkal nagyobb híréhségem volt. Szerencsére (ezt majd inkább olvasd el a törikönyvedben, hogy valóban az volt-e) ekkor te még jártál iskolába, úgyhogy a felkészülési szakaszt átvészeltem úgy, hogy mire mentem érted délután, már túl voltam a napi szorongáson. Nem volt könnyű erre a bizonytalan, kérdésekkel teli időszakra felkészülni, de ezen már túl vagyunk, most tudjuk, mi a feladat, és ehhez már nincs szükség statisztikákra, riasztó beszámolókra és vérnyomást emelő tartalmakra.

Most itthon kell maradnunk hárman, egy légtérben más-más napi feladatokkal. Ezt kell összehangolnunk, még jobban megismerni egymást, és megfelelően reagálni egymás rezdüléseire, amit most egész nap érzékelünk.

Van, amikor ez remekül megy, kiegészítjük, támogatjuk egymást, béke van, és harmónia, és van, amikor iszonyú nagy a zaj, mindenki recseg-ropog, zörög és ezek a rezonanciák iszonyúan taszítják egymást.

Ez ilyen, ilyen lesz, de semmi kétségem afelől, hogy erősebben, még mélyebben összekapcsolódva térünk vissza a normális kerékvágásba, ha túl leszünk ezen az időszakon.

Azon gondolkodom, hogy életed első néhány hónapján kívül soha sem töltöttünk együtt ennyi időt hármasban, akkor is csak azért, mert kivételesen szerencsés helyzetben voltunk, hogy apa hosszabban lehetett velünk. Akkor is meg voltunk rémülve rendesen az előttünk álló próbatételtől, volt sok sírás, vita, feszültség, mégis úgy emlékezünk vissza erre az időszakra, mint ami igazán összekovácsolt minket, és egy szerető, elfogadó családdá formálódtunk. Akkor még ismerkedtünk veled, tanultunk téged és magunkat is az új szerepben.

Most is ezen leszünk, ezen vagyunk, úgyhogy remélem, olyan útravalót kapsz ebből az időszakból, amiből az életed további részében tudsz építkezni, erőt és bátorságot meríteni, amikor szükséged lesz rá.

Igyekszem itt lenni veled nemcsak testben, de lélekben is, amennyit lehet, hogy olyan emléknyomat maradjon meg benned, hogy milyen jó volt egy kis időt együtt tölteni a szüleiddel.

Mert ezek a cammogó órák és napok hosszú távon már csak egy nagyon kicsi szelete lesznek az életednek, és sokkal rövidebbnek fognak tűnni, mint most. 

Ahhoz, hogy ez sikerüljön, nagyon fontos, hogy biztonságban tudjuk a családunkat, akik ezerhétszáz kilométerre laknak tőlünk, és akik most úgy tudják a legtöbbet adni nekünk, hogy vigyáznak magukra. Azzal ugyanis nagyon nehéz megbirkóznunk, hogy tehetetlenek vagyunk ilyen távolságból. Szerencsére többnyire reagáltak a helyzetre, és levették ezt a súlyos terhet a vállunkról, hogy miattuk kelljen aggódnunk nap nap után. Ezt is le kellett zárnom magamban azzal, hogy átadtam minden információt, ami rendelkezésemre állt, felhívtam a figyelmüket a veszélyre és a kockázatokra, de meg kellett értenem, hogy nem tudok helyettük döntést hozni és élni.

Ahogy azon emberek helyett sem, akik nem tartják meg a kormány ajánlásait. Már eljutottam arra a szintre, hogy ezekkel nem foglalkozom, mert nekem a feladatom, hogy családi szinten a lehető legtöbbet kihozzam ebből a helyzetből.

Te nagyon boldog vagy, hogy itthon maradhatsz velünk, és én igyekszem őrizni ezt a boldogságodat, amíg lehet, úgy, hogy tudom, lesznek feszültséggel teli, nehéz percek is. De akkor ott vannak a dédiék, akik a bezártságból mesélnek neked, ahogy a nagyszülők és a barátok rendelkezésre állnak egy kis „távvigyázásra”, ha nekünk egypár perc feltöltődés kell, mert lemerültek az energiaraktáraink. Így őrizve a kapcsot úgy, hogy nem tudjuk, mikor láthatjuk egymást és ölelhetjük egymást újra.

De ha most felelősségteljesen viselkednek és viselkedünk, akkor biztos, hogy nem olyan nagyon sokára találkozhatunk – és ez felülírja azt a hiányt, amit a kimaradó tavaszi látogatás jelent.

De te szuper vagy, kreatív és empatikus. Ez már most látszik, amikor a barátoddal úgy tartod a kapcsolatot, hogy aszfaltrajzokat hagytok egymásnak a járdán, két emelet távolságból mutogatod neki a legóidat, és mindennap valami izgalmas meglepetést találsz ki neki, hogy ha erre sétálnak a napi levegőzésükkor, akkor örüljön egy kicsit. 

Készülsz arra, hogy majd hogy fogjátok tartani a kapcsolatot akkor, amikor nincs lehetőség az ablakból üvöltözni egymással és lemenni krétázni az utcára. Ezekről tudsz, elmondjuk  neked, hogy mi várható, és készülünk, amennyire lehet.

Igyekszem időről időre hagyni neked egy kis emlékmorzsát erről a néhány hétről, hogy hogy megy az itthoni tanulás és a rendkívül precízen összeállított napirendem betartása. Hogy tudunk megbirkózni az összezártsággal, mit tanulunk belőle és miben erősít minket.

Szerintem rendben leszünk!

Nagyon szeretlek.

Anya (neked),

másoknak meg Pásztory Dóri

Kiemelt kép eredetije: Kövesdi Réka