–

Kamerák, iskolarendészek, tizenkét éves kortól javítóintézet

Fantasztikus új ötletek arra, hogy kevesebb legyen az iskolában az erőszak, és biztonságosabban érezzék magukat a diákok és a tanárok. Bár sokba fog kerülni mindenhova kamerát szerelni, és törvényt is kell módosítani hozzá, hiszen a jelenlegi jogszabályok tiltják, hogy a gyerekek és tanárok magánélethez való jogát ilyen mértékben korlátozzák, de ez végül is, gondolom, megoldható.

Az, mondjuk, okozni fog némi problémát, hogy az iskolai erőszak esetek egyre nagyobb százalékát jelentő online zaklatásokat a kamera nem fogja látni, ahogy a kortárs erőszak érzelmileg bántalmazó, kirekesztő, szóbeli formáit sem, de ez végül is csak az iskolai bántalmazások 80-90 százalékát teszi ki…

Arra a fennmaradó tíz-húsz százalékra a hülyének is megéri pár száz millióért kamerákat felszerelni, azokat üzemeltetni, és a szülőket, tanárkollégákat meggyőzni, hogy jó lesz, mert senki nem fog visszaélni az adataikkal.

Sőt. Ha elég merészet merünk álmodni, a mellékhelyiségekbe is kamerák kerülhetnek (hiszen tudjuk, hogy a gyerekek közötti kortárs erőszak esetek jó része ott történik), meg hőkamerákra is szükség van (hogy az udvarok, folyosók sötét, rejtett sarkaiban zajló lökdösődéseket, verekedéseket is rögzíteni lehessen).

Ez a kamerás megoldás azért is elképesztően hasznos, mert így mindig lesz bizonyíték arra, ami történik. El lehet kapni Pistikét, akit hónapok óta szekálnak a többiek (gonoszul, beszólogatva, megalázóan) anélkül hogy ezzel a tanárok bármit tudnának kezdeni. S így, amikor elszakad Pistikénél a cérna, és odacsap valamelyik őt bántalmazó másik diáknak, hopp, máris villog a kamera, és jöhet a büntetés.

Néhány tanár valószínűleg el fog játszani a gondolattal, mi lenne, ha sikerülne megelőzni inkább a bántalmazást, és nem „rajtakapni”  a gyerekeket. Talán az is sokakban felmerül majd, hogy talán nem is Pistikét kellene megbüntetni, de ezeket az érzéseket végül is el lehet nyomni magunkban.

Annyi mindent kell elnyomnia magában egy tanárnak – eggyel több, már tényleg nem fog számítani.

Jön majd az iskolarendőr, nyakon csípi Pistikét, és ha már betöltötte a tizenkettedik életévét, akkor mehet a javítóintézetbe, hiszen az ilyeneknek nincs helyük a rendes gyerekek között, akik azért járnak az iskolába, hogy tanuljanak, és akik a Pistike-félék miatt nem érzik jól magukat a suliban.

A zseniális új ötletek az iskolai erőszak megfékezésére mindent szem előtt tartanak, és mindenre választ adnak, kivéve egyetlen aprócska dolgot: a valóságot.

Az irónia vége

Túlzás nélkül könyvtárnyi irodalma van annak, az iskolai lövöldözésektől szenvedő Amerikától a bevándorló gyerekek integrációjával küzdő Franciaországon át a most éppen a tanárokkal szembeni erőszak esetektől hangos Magyarországig, hogy mi az, ami működik, és mi az, ami nem.

A fémdetektorok, az iskolában járőröző rendőrök és biztonságiak, a kamerák, a kulcsra zárható szekrények, a megszigorított büntetési szabályok sehol nem működnek.

Ideig-óráig a félelem megdermeszti az erőszakos folyamatokat, de ezek mindig beindulnak újra, csak még aljasabban, még okosabban.

Kerülve a kamerákat, kijátszva az őröket, megtanítva a gyerekeket arra, hogy az erőszakra a felnőtteknek nincsenek valódi válaszaik, magukra hagyják őket, mert semmit nem tesznek az áldozatok valódi védelméért.

A gyerekek közötti bántalmazásnak speciális dinamikája van. Egyik alapvető jellemzője, hogy nem a bántalmazó-bántalmazott közötti síkon zajlik csak, hanem nagy szerepe van a kívülállóknak és megfigyelőknek.

Minden olyan „válasz” az iskolai erőszakra, ami csak a zaklatót, bántalmazót célozza, valójában hatástalan, mert figyelmen kívül hagyja, hogy az iskolai zaklatások a teljes közösséget érintik.

Ha nem foglalkozunk a többséggel (aki figyeli, látja, hallja, ami történik), ha nem tanítunk semmit a közösségnek arról, hogy mi, miért megengedhetetlen, hogyan lehet máshogyan reagálni egy bántó helyzetben, és hogyan lehet elkerülni az erőszakot, akkor valójában nem tettünk semmit.

Mire tanítjuk a tanítókat?

Ezen a ponton érdemes feltenni a kérdéseket magunknak: tanítjuk a tanítókat, tanárokat az iskolai erőszak felismerésére, és a jó beavatkozási technikákra? Vannak olyanok az iskolákban, akik segíteni tudnak azoknak a gyerekeknek, akik azért bántják a többieket, mert őket is bántják otthon, vagy mert éppen azt érzik, hogy darabjaira törik az életük, mert a szüleik éppen válnak, vagy sokat veszekednek, vagy bántják egymást, és ők gyerekként ezzel nem tudnak mit kezdeni, csak a feszültség gyűlik bennük, amit nem tudnak máshol kiadni, mint az iskolában? Előfordulnak olyan helyzetek, hogy speciális nevelési igényű gyerekek nem a szükségleteiknek megfelelő közösségbe kerülnek, amit azután szétfeszítenek, szétrombolnak – pusztán azért, mert valami nagyon másra lenne szükségük?

Nem. Nem. Igen.

Nem tanítjuk a tanítókat, tanárokat az egyetemen arra, hogy mit és hogyan tudnak jól tenni az ilyen ügyek megelőzéséért és kezeléséért.

Nem mondhatjuk, hogy érdemi segítőhálózat van az iskolákban, hiszen több száz gyerekre jut egy félállású pszichológus meg szociális segítő.

Igen, előfordulnak olyan helyzetek – a férőhelyhiány, a beiskolázás körüli problémák, stb. miatt – hogy gyerekek nem a szükségletünknek megfelelő intézményben tanulnak.

Hol van az erőszak vége?

Remélem, senki nem gondolja, hogy ha iskolai erőszakról van szó, akkor csak cigány gyerekekről beszélünk, meg azokról, akik „problémás családból” jönnek. Jól szituált, menő szülők gyerekei is válhatnak bántalmazóvá (és rendszeresen válnak is) – merthogy az erőszak nem társadalmi státusz vagy származás kérdése.

Az erőszak iskolai klíma kérdése. Az erőszak kommunikációs nyelv. Az erőszakkal szemben csak a teljes közösség megerősítésével lehet fellépni.

Egyetlen többieket zaklató gyerek sem lett még kevésbé erőszakos attól, hogy kapott egy intőt. Egyetlen tizenkét éves gyerek sem volt még a történelemben, aki azt mondta volna magának, mielőtt egy másik gyereket zaklatott volna „ezt most nem csinálom, mert a Btk. 12. szakasza szerint ezért büntethető vagyok”. Egyetlen gyerek sem volt még, akit visszatartott egy kamera, ha a másikat bántani akarta.

Összemosni az iskolai erőszak kezelését a büntetőpolitikával, és valódi válaszok keresése helyett hangulatkeltésre használni az elképesztően komoly, alapvető problémákkal küzdő iskolarendszerben előforduló erőszakos eseteket, olyan szintű károkozás, amire nehéz szavakat találni. 

2019-ben 5300 magyar gyerek elmondta egy kutatásban, mire van szüksége ahhoz, hogy biztonságban érezze magát az iskolában.

Ez valódi gyerekhang, ami azt mondja, hogy elsősorban arra van szükségük, hogy elfogadják őket. Senkivel se bánjanak másként bármilyen tulajdonsága miatt.

És hogy hányadik helyen van a gyerekek biztonságérzetének skáláján a biztonsági kamera? Az ötödiken. Messze lemaradva az elfogadás, a figyelem és a támogatás igénye mögött, amihez nem kellenek drága eszközök „csak” olyan felnőttek, akik jól vannak, felkészültek, van támogatásuk a megelőzésre, és segítő szolgáltatásaik a beavatkozásra.

Ez az egyetlen út, ha akár a gyerekek, akár a tanárok elleni erőszakról vagy bántalmazásról van szó. Ezek az esetek ugyanis nem a semmiből „ugranak elő”, nem előzmények nélküliek, és mindig úgy történnek, hogy a teljes iskolai közösséget károsítják, ezért nem elszigetelt reakciókra vagy pontszerű beavatkozásokra van szükség, hanem rendszerszintű megerősítésre.

Dr. Gyurkó Szilvia