–

Amikor meghalt egy barátnőm, én megkukultam. Bénultan néztem a Facebookon szaporodó gyászposztokat, a falán halmozódó emlékeket. Úgy vált emléklappá az oldala, hogy nem kellett ezt senkinek kezdeményeznie. Organikusan – mondanák. Nem napokig, hanem egész sokáig ment ez így, de még ma – évekkel később – is fel-felkerül rá egy-egy üzenet. És habár én továbbra sem tudtam ott megnyilvánulni, jólesett naponta látni az arcát számomra ismeretlen felvételekről, jólesett olvasni a sztorikat, és melegséggel töltött el, hogy ennyien szerették. Nekem évekbe telt, mire írni tudtam róla. És tudom, hogy vannak, akik azóta sem tudták (vagy akarták) megtenni.

De látom azt is, milyen sokféleképpen lehet megélni a gyászt a közösségi felületeken. Látom azokat, akik a szüleiket veszítik el, és itt tudatják a hírt az ismerősökkel, itt értesítik őket a temetésről is. Anyukám annak idején a Népszabadság gyászjelentéseit böngészte, ma a Facebookról derül ki, ha egy távolabbi ismerős eltávozott. És persze látom azokat is, akik a veszteség feldolgozására használják ezt a felületet – itt emlékeznek a szerettükre akár hónapokig is, várva a megerősítést, a törődést. Időnként zavarba ejtő, máskor megindító a social mediában találkozni a gyásszal – és hogy épp melyik érzés kerekedik felül, az nyilván a poszt hangvételén, sűrűségén, és a mögötte meghúzódó, feltételezett szándékon múlik.

„Minek terem egyáltalán a zöldborsó, ha nem ehetem többé a Mama zöldborsólevesét? (elsőtavasz)”

Emese édesanyja két éve hunyt el, és azóta nyolcszor emlékezett rá a saját oldalán. A posztjaiból ismertem meg az anyukáját, a gyerekkorát, a családi rituáléikat. Olyan oldalát fedeztem fel, amit korábban nem láttam, mert nem szokása az érzelmeit explicit módon mások elé tárni. Ezekből a posztokból is szemérmesen, mégis egyértelműen jött át a fájdalma, de sokkal inkább egy kapcsolat értékeiről, a kötődésről meséltek.

Emese számára a Facebook közössége olyan, mint a falu fonója – egy biztonságos tér, ahol az ember megoszthatja az örömét, bánatát. „Általában teremtődik egy tiszta pillanat – a hiány –, amikor odafordulsz a falu felé. Mondjuk leszakad egy gomb a kabátodon, és elindul egy emlékspirál – eszedbe jut, anyukád hogyan varrta volna vissza, és ebből lesz egy poszt. Vagy piros lámpát kap a busz, és az ablakból meglátsz egy boltot, ami beindítja az emlékezést. És akkor azt a pillanatot el kell érezni, amiben segít, hogy fogalmazni kell, csiszolni a szöveget.

Nekem kicsit a sírgondozásra hasonlít – mintha elmennél a temetőbe, és megigazítanád a virágokat és mécseseket. Számomra így van rend körülötte”

– mesél a bejegyzések mögötti folyamatról.

Közösség vagy közönség?

De a falu fonója más szempontból is találó hasonlat lehet. „Amikor valaki meghal, akkor egy közösségből távozik, tehát a halála egy közösségi élmény, amit közösen kellene meggyászolni – egészíti ki Guld Ádám médiakutató. – Ez az igény továbbra is ott van az emberekben, csak a valós közösségek hiányoznak hozzá. Sokan érzik magukat egyedül a gyászukban, a közösségi média pedig azt az illúziót adja meg nekik, hogy mégsem magányosak a veszteségben.”

Kérdés persze, hogy ez csak illúzió-e, vagy tényleg működhet támogató közösségként a virtuális közeg. Békési Tímea gyászcsoportvezető szerint hosszú távon nem. Az ő tapasztalatai szerint a közösségi tereknek csak pótlólagos szerepük lehet a gyászban, éppen a hagyományos rítusok hiánya miatt. „A gyász megélésében sokkal nagyobb szerepe van annak, aki fizikailag is ott van, aki megölel és ad egy zsebkendőt – ezért terjednek a gyászolóknak szervezett önsegítő csoportok, mert ott van idő beszélgetni, odafigyelni egymásra” – mondja. Szerinte a „falu fonója” is inkább ezekben él tovább.

Maximum a gyász első fázisában, úgy fél évig tűnhet úgy, mintha a bejegyzéseknek is lenne valamilyen gyógyító hatásuk, de utána – szerinte – már az emlékoldal is jelentőségét veszti. Békési Tímea úgy véli,

„ha egészségesen zajlik a gyászfolyamat, akkor a szerettünk idővel a bensőnkké válik, megtapasztaljuk, hogy itt van velünk a szívünkben-lelkünkben, és ilyenkor nincs már jelentőségük az emlékoldalaknak sem, méghozzá azért, mert már sokkal kevésbé vagy egyáltalán nem fontos, hogy lássuk, más is megemlékezik a szerettünkről”.  

Emese azonban úgy éli meg, az ő esetében nem is egyszerűen gyászposztokról van szó. „Nem csak színtiszta gyásznak élem meg – a viszony akkor is alakul, ha az egyik fél elment. Van egy kapcsolat így is, ilyen formában. Nem mindig könnyes szemmel nosztalgiázom, mert eszembe jutnak bosszúságok is. Fontosnak tartom, hogy reálisan, és ne csak a pátosz hangján gyászoljunk. Jó megélni a viszonyunk teljes valóját.”

Illik, nem illik

Tény azonban, hogy vannak másféle felhasználók is, akiken úgy érezni, szinte segélykiáltásként posztolnak – és általában meg is kapják a figyelmet szomorú szmájlik, fekete szívecskék vagy részvétnyilvánítások formájában. Guld Ádám médiakutató arra hívja fel a figyelmet, hogy ezeket a bejegyzéseket nem illik lájkolni – ehelyett, ha szeretnénk kifejezni az együttérzésünket, inkább egy néhány szavas hozzászólással tegyük meg ezt –, a posztolóknak pedig nem illik temetőből bejelentkezniük, végképp nem magáról a temetésről posztolni, mert az kegyeletsértés. Viszont aki ezeket az íratlan szabályokat betartja (és az ismerősei tisztelettel viseltetnek iránta), az többnyire pozitív élményként raktározza el a Facebook közvetítő szerepét. „A közösség érzésén túl sokan említik, hogy gyakorlati tanácsokat is kaptak.”

Emese is erről számol be: „Nekem sokat ad, hogy megtapasztalom, hogy nem vagyok egyedül. A saját bajomat is relatívabbá teszi, mert utána kommentben vagy privátban valaki mindig ír egy sokkal szomorúbb történetet. Volt, aki például azt írta, hogy két nap alatt veszítette el a szüleit, egymás utáni napokon – régi kedves ismerős volt, és ebben rögtön támasz lehettem.

Segítségre vártam, és abban a pillanatban valamelyest én lettem a segítség másnak.”

De azért előfordulhat olyan is, aki megmérgezi a veszteség közösségi megélését. Guld Ádám említi, hogy a hozzászólások között időnként felbukkan olyan is, aki nem állt közvetlen kapcsolatban az elhunyttal, mégis heves érzelmekről számol be – ez a hozzátartozókat is zavarja, hiszen nyilvánvaló, hogy az illető csak magára akarja vonni a figyelmet. De alapvetően a Facebook egyik pozitív hozadékának tartja, hogy a gyász kiveszőben lévő rítusait – mint például a fekete ruha viselését – egy újfajta formában pótolja.

„Kórkép”

A „gyászposztok” tehát időlegesen – és talán felszínesen, de – segíthetnek annak, akinek friss a vesztesége. De mi a helyzet a kívülállókkal? A Science and Education Centre of North America által végzett kutatásban azt vizsgálták egyetemisták körében, milyen érzésekkel fogadják ezeket a posztokat, és ténylegesen hogyan reagálnak rájuk. Azt találták, hogy a megkérdezettek döntő többsége helytelennek tartja ugyan, de nem annyira, hogy ezt visszajelezze az ismerősének, tehát egyfajta „tolerált illetlenség” kategóriába sorolták. Kétféle formája ugyanakkor már nehezebben tolerálható számukra: a túl „drámai” bejegyzések (tehát amik erőteljes érzelmeket közvetítenek), illetve ha valaki „túl sokáig” posztol rendszeresen a gyászáról.

A vizsgálatban részt vevők többségének az volt a véleménye, hogy az ilyen posztolók valójában csak kétségbeesetten próbálnak figyelmet kelteni maguk iránt.

Békési Tímea gyászcsoportvezető szerint is sok mindent elárulhatnak ezek a bejegyzések: „Látszik, hogy valaki közel ment-e a gyászához, hogy milyen emlékeket hozott elő belőle és azzal mit kezdett, vagy esetleg permanensen ugyanaz a fájdalom járja-e át, és nincs elmozdulás.” Utóbbi esetet a saját praxisából is jól ismeri: „A személyiségünk jó esetben rugalmasan tud változni, alakulni az élethelyzeteknek megfelelően, és ha valakinél megakad a tű, akkor nehéz lesz hozzá kapcsolódni. Azzal együtt, hogy értjük, megértjük és sajnáljuk őt, de ha számunkra már lehúzó, káros egy ilyen kapcsolat, akkor nem baj, ha hátrébb lépünk.”

Ugyanakkor szerinte a gyászoló is segíthet abban, hogy mit vár el a környezetétől, hogyan tudna neki segíteni. „Bár nem annyira tabu már a halál, mint régebben, de még mindig sokan próbálnak úgy élni, mintha nem létezne, és ha megtörténik a környezetükben, kézzel-lábbal próbálják távol tartani magukat tőle – mert nem tudják, hogyan tudnának jól segíteni – mondja. – Én azt javaslom a klienseimnek, adjanak magukhoz használati utasítást, mondják ki, mire van szükségük, mert nagyon jó, ha ezt meg tudják tenni.”

Instant gyász

Mindenkinek meg kell értenie ugyanakkor, hogy ha valakinek egy közeli hozzátartozója távozik el, akkor az élete nem ugyanúgy megy tovább, mint előtte. Ez kivetülhet a Facebook-oldalára is, de ez csak egy tünete. És nem egyenlő azzal, mint amikor egy ismert ember halálakor egyszeriben mindenki falán megjelennek a közös emlékek, a személyes nekrológok, és pár napig ezzel van tele az üzenőfal. 

„Amikor egy jelentős ember meghal, akkor jó lehetőséget ad a Facebook arra, hogy ránézzünk azokra a kincsekre, amiket tőle kaptunk, és megnyugtassuk magunkat, hogy olyan életművet hagyott hátra, amiből táplálkozhatunk – folytatja Békési Tímea. – Annak nyilván nincs értelme, hogy ha meghalt Vekerdy, akkor letakarom a tükröt, és a temetését sem nekünk kell intézni. De

az ember joggal érzi úgy, hogy valamit tennie kell – mert ez párhuzamba hozható a hagyományos rítusokkal, amik tele vannak cselekvéssel. Az idő önmagában nem gyógyít, csak ha megfelelő cselekedetekkel van kitöltve, mert ez fogja segíteni a belső átrendeződést.”

Guld Ádám pedig hozzáteszi, az ismert emberek emlékoldalai tulajdonképpen hasonlatosak azokhoz a sírokhoz, amelyek szinte zarándokhellyé válnak, akár évszázadokkal a művész halála után is. „Ezek az oldalak valamiféle örök élet illúzióját teremtik meg, hiszen az illető online személyisége nem hal meg, tovább él – sokszor a családtagok vagy a barátok jóvoltából.” (Ők kérvényezhetik ugyanis az elhunyt oldalának emlékoldallá nyilvánítását, amely azzal jár együtt, hogy többé nem érkeznek rá értesítések, sem üzenetek, és nem dobja fel a rendszer mások oldalán lehetséges ismerősként.)

Új kultúra

Bárhogy vélekedünk is arról, helyes-e, vagy helytelen a gyászt a virtuális térben megélni, a jelenség létezik, és talán hozzájárul ahhoz, hogy oldja a halál tabusítását. És ha gyógyírt nem nyújthat is a fájdalomra, bizonyos dolgokban segítséget adhat, akár csak információáramlás révén. Békési Tímea is azt meséli, az általa vezetett önsegítő csoportok – amelyek a gyászfeldolgozás céljából jönnek létre – itt tartják a kapcsolatot egymással, itt szervezik meg a későbbi találkozóikat. Valószínűleg Guld Ádámnak van igaza, aki szerint akár tetszik, akár nem, a facebookos gyászolás új szegmense a kultúránknak, ennek ugyanúgy vannak előnyei, mint káros hatásai – ahogy szinte mindennek.    

Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images