–

Azzal kezdődött, hogy mindig is stoppolni akartunk

Olyan gyönyörű, megsárgult régiségnek tűnt a szemünkben, mint telefonfülkéből telefonálni. Szüleink fiatalkorának mindennapi eseményei, nekünk egzotikus kaland. A drága vonatjegy csak jó apropónak tűnt gimnázium végén. Színházban voltunk Budapesten, barátokkal. Másnap négyen nem mentünk a többiekkel a Nyugatiba. Most végre lehet, ez jó alkalom! Stoppoljunk haza Szegedre!

Akkor jött az első felismerés: fogalmunk sincs, hogy kezdhetnénk el. Hiszen csak nem állhatunk ki Budapest belvárosában egy random út szélére feltartott hüvelykujjal.

Végül hosszas google maps-bogarászás, keresgélés és gyaloglás után „verseny hazáig!” felkiáltással párokba rendeződtünk, és letáboroztunk egy Gyáli úti benzinkúton bátorságot gyűjteni. Akkoriban még eléggé kívül esett a komfortzónánkon idegen emberektől segítséget, a bizalmukat kérni.

A kabátunkra tűzött végzős szalagunk segített meg akkor, meg a zavarunkban egyre szélesedő mosolyunk. Néhány sikertelen próbálkozás után egy aprócska, jobbkormányos Suzuki gazdái, Betti és Jenő felvettek minket. Hogy azóta is emlékszünk a nevükre, nem véletlen. Kicsit úgy gondolunk vissza rájuk, mint akik útra indítottak minket. Két világjáró szociális munkás, akik nem akartak nagyot mondani, mégis, mintha a nagyvilág kulcsát kaptuk volna ajándékba tőlük. Akkor éppen Szegedet útba ejtve Görögországba tartottak. Ahogy hazaérkeztünk a végigbeszélgetett út után, egymásra néztünk a hála, a csodálat és a kalandvágy jólesően gyomorcsiklandozó érzésével, és tudtuk, mi ezt szeretnénk még. Sokat, sokszor.

Így kezdődött hát.

Első külföldi stoppos utunk Bécsbe vezetett, majd kezdett szokássá válni, hogy országon belül mindenhová stoppal megyünk, legyen az Villány vagy a Balaton. 

Profi szinten keresztbe-kasul

Nagyjából két év telt el Betti és Jenő óta, nekünk pedig volt szerencsénk stoppolási képességeinket viszonylag magas szintre tornászni.

Nemrégiben két nap alatt eljutottunk Szegedről Belgiumba, majd onnan kiindulva három hét alatt bejártuk Luxemburgot és Hollandiát is.

Lestoppoltunk kamiont, menő sportkocsikat, bőrüléses Porschét, és egyszer egy flixbuszt (európai távolsági busz – a szerk.) is! De persze a legértékesebb része az egész stoppos történetnek – az emberek, akik felvesznek. 

Mert aki megbízik két fáradt arcú, nagyhátizsákos idegenben, az vagy maga is állt már kitartott kézzel az országúton, vagy a gyerekeire ismer bennünk. Vagy egyik sem, csak nyitott, és segít, ahol tud. (Vagy egyszerűen csak megáll az út szélén telefonálni, mi meg beszállunk az autójába, mert azt hisszük, miattunk állt félre. – Megtörtént, mókás eset.) Mindenesetre néha csak utólag fogjuk fel, micsoda ajándékokat kapunk emberektől azzal a feltétlen bizalommal, ami a beszállás pillanatában születik. Rábízzuk magunkat egymásra. Megosztjuk életünk egy kis töredékét – két órát, pár száz kilométert – várostól városig, hazulról távolig. 

A legkülönbözőbb emberek siettek már a segítségünkre

Volt, akivel három országot utaztunk át, végigbeszélgetve az élet kis és nagy dolgairól; oktatási rendszerekről, Montessori- nevelésről, tehetséggondozásról. Volt, akivel estefelé megéhezve együtt vacsoráztunk egy utunkba kerülő falatozóban.

Voltak (sokan), akik nem mentek volna el a mi célállomásunkig, de meggondolták magukat, és hajtottak plusz fél órát csak azért, hogy házhoz vigyenek minket.

Volt, akiről csak az út felénél derült ki számunkra, hogy az egyik leghíresebb holland teniszjátékos, és olyan is, aki megadta a telefonszámát, s a lelkünkre kötötte, hogy jelentkezzünk, ha épségben hazaértünk. Voltak, akikkel nem beszéltünk közös nyelvet, mégis kérdeztek, válaszoltak félszavakkal, mosolyokkal. 

Akárhogy is, stoppolni nagy kaland, és egyben felelősség

Nem mi vagyunk a világ legnagyobb stopposai, de ahogy mindenkinek, úgy nekünk is megvannak a magunk praktikái, hol, hogyan is érdemes. Az évek során egyre bővül a listánk, egyre rutinosabban, gördülékenyebben jutunk el szinte bárhová. (Stoppolós tippjeinkről bővebben blogunkon írunk.) Tudjuk, hogy nem kell beülni bárkihez, hogy bármilyen kínos is, lehet nemet mondani. Tudjuk, hogy fel kell készülni a véletlenekre, újratervezésekre. Előfordul, hogy benzinkúton éjszakázunk. Előfordul, hogy egyszerűen nem téved egyetlen árva autó sem arra az isten háta mögötti kis útra, ahol az előző fuvarunktól elbúcsúztunk. S bár ezek az epizódok sok mindenre megtanítanak, mégsem a legfontosabbak, amiket a stoppolástól kaptunk.

Olyasvalamit érthettünk meg, ami korábban folyamatos kérdőjel volt bennünk. Amit sokat kellett gyakorolnunk ahhoz, hogy egészen átformálódjanak kezdeti gondolataink. Ami éppúgy előkerült minden szálláskeresésnél és couchsurfing bejelentkezésnél, mint az autósok megkérdezésénél. 

Megtanultuk, hogy segítséget kérni nem szégyen vagy kihasználás, mert nagyon sokan vannak, akik örömmel osztják meg, amijük van. Autójukat, utazásaik egy kis szeletét, s hogy opelesben és audisban egyaránt jelen van az önzetlen segítés szándéka. És bizony mi is tudunk adni, hiszen azzal, hogy beülünk melléjük, útitárssá válunk.

Mesélünk és hallgatunk. Ott vagyunk egy darabon egymásnak.

Meg akarjuk ismerni a kultúrájukat, s amennyire lehet, a történetüket. Ezért is vezetünk listát arról, kikkel utaztunk. Persze legtöbbször nevek nélkül, csak tulajdonságaik, elbeszéléseik alapján próbálunk emlékezni mindenkire, akivel egy ideig útitársak voltunk. 

Arra is hamar rájöttünk, hogy a stoppolás elsősorban nem az ingyenes utazásról szól, hiszen kedvező árú telekocsit manapság már nem nehéz találni. A lényeg valami egészen más, ezért is gondoljuk, hogy a stoppolás mint műfaj, nem fog megszűnni.

Remek ismeretségek, történetek, ötletek és beszélgetések forrása ez. Bizalomcsere. Élvezzük azt a megkérdezés előtti, autó felé sétálós, kínos mosolyt az arcunkon, majd a megkönnyebbülést, amikor mosoly a válasz. Élvezzük, hogy ez ugyanolyan megosztás, mint annyi minden ezen a világon, ahol mindenki beteszi a közösbe, amije akad. Élvezzük a tájat, az útitársakat, a hangulatot, a zenét vagy épp a csöndet, élvezzük, hogy úton vagyunk, tartunk egy kaland felé, vagy épp egy kaland felől hazafelé. Mert (közhely ide vagy oda) a stoppolásnál aztán különösen igaz, hogy az út maga a cél.

Kovács-Krassói Panna és Kuna Áron

Ha kíváncsi vagy szerzőink nálunk megjelent korábbi írására, kattints IDE!