Stoppal a felnőtté válás felé – Szabadlábon Horvátországban...

-

Hajnali négy, mezítláb a kertben: az izgalom miatt álmodom marhaságokat... vagy a varjak károgását nem tudom tolerálni? Mindegy, a lényeg, hogy nem alszom. Pedig  szükségem lenne rá, hogy kipihenten induljak az útra.

Fél nyolckor felébresztem Annát, felfedező- és utazótársamat, a történet másik hősnőjét. Szokásához híven probléma nélkül átaludta az ébresztő csilingelését. Gyors öltözés után annyit eszem, amennyi csak belém fér, kell a kalória, ha éber szeretnék lenni, és amúgy is „ki tudja, mikor tudunk legközelebb nyugodtan enni”.

Kocsiba szállunk. Csak háromszor kell visszarohannom: a napszemüvegemért, hogy pisiljek... és újra a napszemüvegemért. Anna összeszedettebb, ő türelmesen várja apával az autóban, amíg én lefutom a maratont.

Elindulunk, többször is hátrafordulok: „izgulsz, Anna?” Ő csak rázza a fejét. Persze hogy izgul, először csinálunk ilyet.

A kelenföldi vasútállomásnál vesszük a hátunkra a hatalmas zsákokat, hogy az M7-es bevezető szakaszánál kiálljunk az út szélére. Már kinéztük a második benzinkút előtti lehajtót. Fel vagyok pörögve, de rögtön lenyugszom, ahogy kiállunk stoppolni.

A stoppolás aranyszabályai

Anna mérni kezdi az időt, hogy felállítsuk a rekordjainkat. Kitartott hüvelykujj és „Letenye, M7 (E71)” felirat mellett átbeszéljük a szabályainkat:

1. Bármikor lehet nemet mondani!

2. Nem szállunk be az autóba, ha valami  vagy valaki nagyon nem szimpatikus, vagy ha nálunk több férfi ül nő nélkül az autóban.

3. Természetesen soha nem válunk szét.

4. Amikor beszállunk egy autóba, felírjuk a rendszámát. Anna a számokat, én a betűket jegyzem meg. Ehhez a szüleink is ragaszkodnak.

5. Teljes figyelmünket a stoppolásnak szenteljük, azaz figyelünk az apró jelekre, amelyek jeleznék az esetleges veszélyeket.

Elrettentő példa

Ezek persze elég pesszimista szabályok, de ha a legrosszabbra készülünk, csak kellemes meglepetés érhet bennünket. Mindenesetre az első autó, amibe húsz perc után beszállunk, tökéletes elrettentő példa. Nem mintha bármi baj történt volna, de nem éreztük magunkat biztonságban. A férfi, aki felvett minket, mezítláb vezetett, amiből arra következtettem, hogy hippi, szabadelvű... és ez alapvetően jó. Aztán amikor megkérdeztem, hogy ő mit csinál, és a válasz „Hát… én nem középiskolás vagyok…” volt, már kezdett ellenszenves lenni. A stoppolás veszélyeiről mesélt, és megosztotta velünk, hogy ő mi mindent csinált jobban, mint mi. Például, hogy amint beülünk egy kocsiba, fel kell írni a rendszámot, és elküldeni valakinek, és ő nem is érti hogy „két szép lánynak miért nem parancsolják meg ezt a szüleik”. Persze eddigre mi már rég elküldtük az SMS-t a rendszámmal, de azért csak bólogattunk. Aztán megkértem, hogy akkor mondja el, neki mi a rendszáma, csak a biztonság kedvéért. Amikor közölte, hogy nem tudja, beállt a kínos csönd, amit egy groteszk mondattal sikerült megtörnie:

„Csak hogy tudjátok, miről beszélek…”

Ha csendben utaztok, az jó

Ezután rendben eljutottunk Siófokig, ahol egy újabb kútnál csupán tíz percet vártunk, mielőtt egy „gyerek nélkül” nyaralni induló házaspár vett fel minket. Itt sokkal kellemesebb légtérben, pár perc ismerkedés után csendes békességben utaztunk tovább. Jó jel, ha csendben tudunk utazni, és egyik fél sem érzi szükségét a folyamatos beszédnek.

A családias hangulat megnyugtató volt, Anna többször is elaludt. Én úgy éreztem, nem engedhetem meg magamnak, hogy bármikor lankadjon az éberségem. A kék családi autó egészen Bosilijevóig vitt minket, ahol elváltak az útjaink, sajnos nem túl szerencsés helyen.

Egy kisebb forgalmú pihenőnél várakoztunk, ezért kevesebb esélyünk van a továbbjutásra. Az autósokhoz személyesen is felsétáltunk, hogy rákérdezzünk, tovább tudnak-e vinni, de mindenki „full-full” volt... vagy nem abba az irányba ment.

Az apró, sárga autó...

Anna épp újabb „könyörgő túrára” indult, amikor megakadt a szemem egy apró, sárga autón, és rögtön tudtam, hogy megvan a következő fuvarozónk. Az összes „full-full”-ozó példát vehetett volna a bácsiról, aki csodálatos módon az ő hatalmas bőröndjei mellé betömte a mi nem éppen kisméretű hatizsákjainkat. Később kiderült, hogy a hátsó ülésen összekuporodva a bácsi hat hónapi cucca mellett utazom, merthogy ő Szomáliában dolgozik, egy menekülttáborban, rendfenntartó menedzserként. Azért ez nem semmi.

Ahogy az sem, hogy az apró, sárga autó százkilencvennel előzgeti a luxusjárgányokat, nyitott ablakkal. Ez már alapból elég vicces, de a bácsi akasztófahumorával és lazaságával teljesen lenyűgözött minket. Mármint, hogy lehet valaki ilyen nemtörődöm, miközben kávét vesz nekünk, és még a sütijét is nekünk adja? És milyen király, hogy kezünkbe nyomja a névjegykártyáját, hogy biztasson minket az önkénteskedésre Szomáliában? Komolyan házhoz visz Vodicében, hogy biztonságban tudjon minket?

Most pedig a kapcsolati tőkénket kihasználva, felhívtuk a vendéglátónkat, aki már egy ideje itt él a faluban. Ő közölte, hogy egy kis változás történt, és nem a lakókocsiban, hanem a kishajón fogunk aludni, ami a kikötőben áll. Mi pedig leesett állal igazgattuk a hálózsákunkat a hajó kétszemélyes kabinjában.

Három autóval, kilenc óra alatt értük el a célunkat. Még kényelmesen megnézhettük a tengerparti naplementét egy fürdőzés és egy fagyi után. Nem vagyok túl tájékozott, de azért úgy hiszem, ez elég jó idő. Köszönjük a szerencsének... vagy a szőke hajszínért és kék szemért felelős recesszív alléloknak.

Folytatása következik.

Koppány Csenge

–

A képek a szerző tulajdonában vannak.