Az erő, amit nem lehet elvenni tőlünk – Hogyan változtatta meg öt bátor magyar író(nő) a hétköznapjaimat?

–

Ez a lista lehetne sokkal hosszabb is, hiszen a magyar irodalom tele van inspiráló női írókkal, akik akarva-akaratlanul is nagyon sokat hozzátesznek mindannyiunk életéhez. Inspirálnak, erőt adnak, motiválnak, együttéreznek velünk, vagy épp új szempontokat kínálnak akár a magunk értelmezéséhez is. Könnyen lehet tehát, hogy nem ez az utolsó cikkem ebben a témában, mert nagyon jólesik róluk gondolkodni, elmerülni a világukban, a szövegeikben, vagyis voltaképpen önmagamban.

Hiszen minden jó író úgy tudja átadni a történeteit, hogy úgy érzem, én magam vagyok az, akivel/akiben mindaz épp zajlik, amiről írnak.

Jöjjenek hát most ők öten, akiktől talán a legtöbbet tanultam… önmagamról.

Erdős Virág: „Az én igazi fegyverem a billentyűzet, nem pedig a bömbi”

Már a neve is mesés. Hogy is hívhatnák másképp ehhez a vezetéknévhez azt a kislányt, akinek bábszínész volt az apukája?

Virág az én generációm meghatározó irodalmi szereplője, ugyanabban az évben születtünk, már az első megjelent könyvével is lenyűgözött, és ez nem most történt, hanem huszonhat évvel ezelőtt, amikor az Udvarok című varázskönyvét a kezembe vettem.

Erdős Virág: Udvarok (részlet)

(most)

[…] „most hallgat az éjben az udvar
és hallgat a mélyben a pincebogár
most a falnak ütődik a főkapuszárny
most megindul
most bekattan a szintre a lift
most körbelopakszik a gangon az árny
megvillan a kése
most benyit
de mégse
kileng a roló
ki-be ráng a kilincs
és beront
és felfut a falakon a fény
és nekifut a falnak az árkád
s míg fenn a tető piros hátán körbehordja a napot
lent négyzetrácsmezőben okker
kockacsonk ragyog
most kék-lila csíkos fémcsiga búg
pörög a gangon fel-alá
csak a lefolyó sugaras fedele alatt
hallgat a pincebogár”

Korniss Péter gyönyörű fotóihoz írt ebben a könyvben szokatlan, szabad, mégis kötött formájú verseket. Hihetetlenül erős rímei, képzettársításai azonnal a rajongójává tettek. Ez a rajongás még mindig tart.

Különösen azóta, hogy személyesen is találkoztunk, és bár nem ismerjük túlságosan egymást, minden beszélgetésünk egyetlen perc alatt bőven a felszín alá hatol. Mélyen értem, amit ír. Erősen hiszek abban, amit gondol.

Földbe döngöl a humora, miközben mégis nevetek a szövegein.

Egy egész kivándorló-nemzedék himnuszát, az Ezt is elviszem magammal című verset is ő írta, melynek ismertebb változatát Kollár-Klementz László dolgozta át, és ő is énekli.

A Rájátszás című zenés irodalmi projektben Virág is sokáig aktívan részt vett.

EZT a szöveget például ő adta elő. Hallgassátok meg! Hátborzongató, letaglózó, mégis felemelő.

Közérzeti költészete nem csupán a szavakban nyilvánul meg, hanem a tetteiben is.

Többek között tőle tanultam meg, hogy az oly jól csengő társadalmi felelősségvállalás csupán üres lózung, ha nincs mögötte tényleges tett és az egyénileg vállalt felelősség.

Végigkövettem egy hátrányos helyzetű családért vívott heroikus harcát. Tisztelem, becsülöm, minden szava mögött ott áll egy erős gondolat, amivel mindig hat rám. 

Virág sokoldalú alkotó, azon kívül, hogy ír, fotózik és rajzol is. Négyeshatos című remekbe szabott verses mesekönyvét ő maga illusztrálta. Ötven plusz című csalóka instaverseinek fotóit is ő készítette. Pimpáré és Vakvarjúcska címmel fontos társadalmi kérdéseket feszegető mesekönyve jelent meg, több színházban játszották. 

Tavaly a hajléktalanokat sújtó esztelen törvények bevezetése után Egy mondat a méltóságról címmel többedmagával tüntetést szervezett, melyben írók és színészek álltak ki az elesettek mellett. Én is ott voltam. És ott is leszek, jó ott lenni, ahol Erdős Virág van. Embernek érzem magam tőle.

Kiss Noémi: „A családon belüli erőszak valójában köznapi történet, mindennapjaink megszokott, ám titkos tragédiája”

Noémi írásait ti is olvashattátok már nálunk: Csángóföldön, Azerbajdzsánban, Grúziában vagy az Osztrák–Magyar Monarchia régi történelmi emlékeit kutatva utazott, és meg is írta ezeket a megrendítő történeteket, ráadásul rengeteg fantasztikus fotót készített utazásai közben.

Sovány angyalok című könyvében pedig – amiről Gyurkó Szilvivel közösen írtunk (ITT) – egészen konkrét társadalmi kérdéseket vet fel például a családon belüli erőszak mibenlétéről, és minden sorát mélyen átitatja a női szolidaritás. Talán épp ezért tudok belefeledkezni a műveibe, függetlenül attól, hogy prózát vagy útleírást olvasok-e tőle, esetleg egy fontos esszét Janikovszky Éváról.

Kiss Noémi minden könyvében tabutémákkal foglalkozik, és mindig a hátrányos helyzetben lévők mellett teszi le a garast. Egykori úszóként (sokáig Egerszegi Krisztinával is együtt sportolt) őt is számtalan megaláztatás, inzultus érte gyereklányként, ezekről is nyíltan beszélt sok-sok interjúban.

Ikeranya című magzatprózájában pedig megírta a lombikprogram nehézségeit, a szülés és a kisgyerekes lét olykor elviselhetetlen terheit is.

Sok anyát felszabadított ezzel a lelkiismeret-furdalás alól, hiszen a kimondatlan társadalmi elvárás azt sugallja, hogy aki anya, annak egyúttal boldognak kell lennie, nem szabad panaszkodnia.

Pedig aki szült már, az pontosan tudja, hogy a rózsaszín köd igen hamar felszáll, amikor világra jön egy újszülött, és amíg a szoptatási időszak tart, addig jórészt az anya felelőssége, hogy életben marad-e. Ez – a kialvatlansággal tetézve – olykor elviselhetetlen teher.

Azzal, hogy Noémi ikrei – végre oly sok nehézség után – világra jöttek, egy remek mesekönyv is született, ITT írtam korábban a csodálatos Lámpaoltó Pöttyös néniről. 

Rózsaszín szemüveg címmel sokáig szervezett kritikai beszélgetéssorozatot a női írás hagyományairól Menyhért Annával együtt, ezekben az irodalom által nagyon sok feminista és társadalom-lélektani kérdést is megpróbáltak tisztázni.

Noémi számomra hiteles és alapos irodalmár, aki mindig a legfontosabb kérdéseket boncolgatja, és állandóan elmegy a falig…

Szeretem a bátorságát. Volna mit tanulnom tőle, például, ha a saját érdekérvényesítő képességemre gondolok, de végül is, még csak ötvenkét éves leszek, bőven van időm tanulni életem végéig…

Szabó T. Anna: „Amíg élek, el nem múlik a világból az öröm, amiben éltem akkor”

Szabó T. Anna világa már az első pillanatban rabul ejtett. A Nehézkedés című kötetét tartottam először a kezemben. Ez még a múlt évezredben volt… Nem tudtam róla semmit, csak annyit, hogy nagyon erősen megszólítanak a versei. Az Újhold költői hagyományait folytató, rendkívül letisztult, verstanilag mindig kifogástalan művek

elemi erővel beszéltek a gyengeségeinkről, furcsa módon mégis úgy éreztem, hogy minden sorából sugárzik az erő és a biztos tudás. 

Hogy mi lehet ez a tudás és erő? Nem sejtettem akkor még, csak éreztem, hogy ez valami zsigeri, legbenső, nagyon mélyről jövő szósugárzás, rímemlékkép lehet a gyerekkorból, ami – azóta már tudom – sokféle módon megalapozta ezt. Folyamatosan figyelemmel követem a pályáját, és elámulva látom sokszínűségét, merészségét, külső-belső szépségét.

A személyesség, ami verseinek alapja, soha nem fordul át privát történetmesélésbe vagy meddő nyavalygásba, holott sokszor elég sötét tónusú verseket ír.

Anna alaposan felforgatta az irodalmi közéletet három évvel ezelőtt Törésteszt című prózakötetével. A lírai sűrűséggel átitatott balladanovellák olyan mély – főleg női – sebeket tárnak fel, amelyek valószínűleg generációk óta most fakadtak fel először, talán épp ezért ilyen erős a hatásuk.

Minden sor, amit olvastam tőle, végső soron a szeretetről szól, arról, hogy milyen baromi nehéz szeretni akár a társadat, akár magadat, akár a gyerekedet vagy a szüleidet.

Hisz legtöbbször épp azoktól kapjuk a legmélyebb sebeket, akik a legközelebb állnak hozzánk. Anna számára nincs tabu. Úgy is mondhatnám, hogy szinte  könyörtelen szeretet árad abból, amit ír. 

Anna életét minden szinten az irodalom szövi át, kamaszkora óta Dragomán György társa (aki – ezt biztosan ti is tudjátok, de azért ideírom – az egyik legnagyobb kortárs magyar író). Két fiuk közül pedig Gábris már tizenhárom éves korában lefordította Tom Gates „csúcsszuper világának” sorozatát a kamaszaim legnagyobb örömére.

Mint az eddig bemutatott alkotók mindegyike, Anna is hihetetlenül sokoldalú. Érzékeny és szellemes műfordításai, csengő-bongó (Weöres Sándor költői hagyományaihoz méltó) gyerekversei, gyerekeknek írt színdarabjai, sűrű prózaszövegei és tűpontos versei mind-mind azt jelzik, hogy a komoly és átütő szakmai tudás mellett még nagyon sok kincs rejtezik a mélyben. 

Kíváncsian várom, mi lesz a legközelebbi kincs, amit a betűkre éhes olvasók kapnak tőle.

Most épp ez a kedvenc versrészletem tőle:

Szabó T. Anna: A mai nap 

[…]

„Képzeld, mi történt. Érzem, hogy öregszem.
Házunk a várunk, így gondolkozom.
Pedig nem kősziklára építettünk,
hanem utazunk, egymás melegében,
a ködös hídon, egy villamoson.
 
És azt érzem, hogy megtörténhet bármi,
mint akkor, ott, az első éjjelen.
Pedig csak sín visz. Köd van. Ki kell várni.
Ahova te mész, oda jöjj velem.”

Tompa Andrea: „Nem arra vagyunk szocializálva, hogy rákérdezzünk a döntéseinkre, és azt mondjuk: ez a világ tőlünk is szar”

A kolozsvári születésű írónő lassan harminc éve él Magyarországon, de nem tudja, és nem is akarja letagadni a gyökereit. Nagyszabású regényeiben mindig visszanyúl a térhez, a tájhoz, gyerekkora történéseihez. Ugyanazt a zsigeri tudást hordozza, ami Szabó T. Annára is jellemző, aki szintén Erdélyben töltötte a gyerekkorát. Ebből aztán azt szűrtem le, hogy

a gyerekként elnyomásban élő, és az írást birtokló nők olyan elemi erővel képesek megragadni a lényeget, ami keveseknek adatott meg.

Színházi kritikusként ismertem meg a nevét, meglepett, mennyire tisztán, mindenki által érthetően, mégis szakértő módon ír az általa látott, és általam nem ismert előadásokról is. Sok olyan kritikája volt, ami miatt úgy éreztem, meg kell néznem azt az előadást, amiről épp akkor írt. Soha nem csalódtam az ítéleteiben, úgyhogy egy idő után kifejezetten azokat a színdarabokat kerestem, amelyekben ő is értéket látott.

Andrea nem csupán a színház világát ismeri olyan jól. Mélyreható ismeretei minden írását átszövik.

Prózájában is olyan elemi erővel mutatja meg szereplői legbensőbb világát, ami lenyűgözi az olvasókat. Nem véletlenül díjazták már oly sokszor a műveit. A Libri irodalmi díját tavaly májusban vehette át. Egyetlen nőként, nagyon erős jelöltek sorában szerepelt, és végül ő kapta az Omerta című könyvéért a fődíjat. Az ötvenes évek Romániájában játszódó regény olyan mély rétegeit mutatta meg az elnyomásnak, amelyeket addig csak szociográfiai leírásokból, kordokumentumokból ismerhettünk, de az irodalom igazi értéke abban is megmutatkozik, hogy ebben a formában mennyire másképp élhettük át a négy szereplő újra és újra összefonódó, majd szétváló sorsát.

A szerelem természetéről is sokat tanultam a könyvéből, és lenyűgözött az a változatos nyelv, amelyen beszéltette a szereplőit.

A kiváló irodalmár és színikritikus nem csupán szellemi alkotásaival ragadott meg, de emberi tartása is példaértékű számomra. 

Nyilvánosan is vállalta, hogy férjével, a szintén bölcsész Szarka Zoltánnal együtt örökbe fogadták a cigány származású Elemért, aki akkor három és fél éves volt. ITT elolvashatod te is azt a fantasztikus interjút, amelyben az örökbefogadásról beszél, és még rengeteg lényeges dolgot érint például a nők társadalmi helyzetéről.

Azt is szeretem benne, ahogy a futásról gondolkodik. Még egy ultrafutó könyvét is lefordította a férjével együtt, a regényírás pedig összekapcsolódik benne a futással. Futás közben kitisztulnak a gondolatai, talán ezért is olyan megvilágító erejűek az írásai.

Tóth Krisztina

Tóth Krisztina szintén kortársam, néhány hónappal idősebb csak nálam. Évtizedek óta személyes barátság köt hozzá, ezért aligha tudok elfogulatlanul írni róla, kérlek, nézzétek ezt el nekem.

Kriszta már középiskolásként kitűnt költői tehetségével, miközben a Kisképző szobrász szakára járt, ugyanolyan intenzíven formálgatta verseit, mint a szobrászathoz szükséges anyagokat. Képzőművészeti kötődése a családjából is ered, az anyukája ötvös, nagypapája pedig grafikus volt. A francia nyelvvel már az általános iskolában barátságot kötött. Ennek köszönhető, hogy fiatalon több évet töltött Franciaországban, ahol főként au pair munkákból próbálta fenntartani magát. Elég sok keserű emléket mesélt ezekről az időkről. Sokszor került megalázó, nehéz helyzetbe. A kortárs és klasszikus francia költészettel szintén sokat foglalkozott. Itthon elvégezte a francia szakot, utána sokáig kiállításrendezőként dolgozott a Francia Intézetben. És mindeközben megállás nélkül írta a verseit, sokat fordított franciából, majd később kisprózákat kezdett írni.

Minden megjelent művét óriási figyelem övezte. Először csak a szakma, majd nem sokkal később a közönség is felfedezte és értékelte melankolikus költői hangját, novelláival pedig végképp elérte azt a népszerűséget, amelyet nagyon kevés kortárs írónő mondhat magáénak.

A gyerekeim az ő versein nőttek föl, rímei azóta is velünk élnek, még a nagykamaszok is idézik olykor jellegzetes helyzetekben Marci verseit például az öltözködésről.

Mivel még a népszerű irodalmároknak sem olyan könnyű megélniük a könyveikből, és Kriszta évekig egyedül nevelte a fiát, ezért az írás mellett kénytelen volt ólomüvegfestési munkákat is elvállalni, hogy ne kelljen nélkülözniük.

Aztán egy új társsal ez a helyzet megváltozott, és közösen örökbe fogadták a cigány származású Lilit, akinek érkezésével együtt nagyon sok és nagyon jó gyerekkönyv is született, az egyikről írtam ITT. Megrendítő erejű interjúját ITT olvashatjátok az anyaságról, az örökbefogadásról, a női lét mibenlétéről.

Kriszta egész életével és minden írásával azt üzente nekem, hogy a törékenység nem egyenlő az erőtlenséggel, az érzékenység nem egyenlő a gyengeséggel, és a művészet arra való, hogy segítse a túlélést a mindennapokban.

Egy olyan vers részletét szeretném megmutatni nektek, amelyet egy közös ismerősünk halálára írt, de nem csupán ebben az olvasatban értelmezhető, mindannyiunkra tartozik, rád is és rám is. Minden nőre.

Tóth Krisztina: Idő, idő, idő 

[…]

„Ki ne fuss az időből – mondogatták,
nem lesz nyelvvizsgád, házad, gyereked,
lekésed az utolsó buszt, a legnagyobb szerelmet,
nem lehetsz balett-táncos, nem lehetsz fiatal anya,
öreg anya se lehetsz, nem szaladhatsz
mezítláb ennyi ember közt át az életeden,
nézz a lábadra, már megint az a
gyerekkori szandál van rajtad, lóg a csatja, 
szaladj gyorsan a többiek után!
Futottam, mint a nyulak, mint az őzek,
tágra nyílt szemmel, lüktető
bordákkal, émelyegve, álmodott és
váltott cipőkben, folyton lemaradva,
botladozva a kép sarka felé,
aztán felnéztem, már sötét volt
és az időből egyszer csak kiértem.”

–

Hát eddig tartott az én szubjektív listám. 

Mind az öt írót, mind az öt nőt gyönyörűnek és erősnek látom, mert olyan belső tartalékuk van, ami szerintem minden vonásukon átragyog.

Tényleg sokat segít nekem az ő erejük a szürke mindennapokban, abban, hogy higgyek magamban, bízzak a nőiességemben, és tudatosítsam, hogy ez olyan erő, amit nem lehet elvenni tőlem, tőlünk.

Both Gabi