–

„Mert Máté más”

Soha nem csináltam ügyet a másságomból, ugyanis soha nem értettem, mit is jelent másnak lenni, ha egyszer ugyanolyan vagyok, mint mindenki más. Reggel felkelek, megiszom a kávémat, elszaladok a mosdóba, fogat mosok, aztán – mivel nekem megadatott a home office áldásos átka – leülök dolgozni. Dolgozom, néha szünetet tartok, eszem valamit, valahányszor átmegyek a nappalin a hálószobám/irodám és a konyha között, minden alkalommal gügyögök valami sziruposat a kanapén békésen hortyogó, lassan kilencéves dobermann kutyámnak, mint „Hát ki a legszebb, babakutya?” és „Mi a szitu, malacfülű?”, aztán élem tovább az életem, ahogy mindenki. Mindenki napja huszonnégy óra, mindenki eszik, mindenki alszik, a legegyszerűbben mindig úgy szoktam megfogalmazni az emberi különbségek kérdését, hogy még Beyoncé is kakil, mit akarsz.

Aztán jönnek a címkék. Tudjátok, mert Máté olyan, mert ő is azok közé tartozik, mert Máté más.

Aztán felnőttem, és rájöttem, hogy nem a „más” az, ami érdekes, hanem az, hogy az emberek szentül hisznek az „ugyanaz” dogmatikus egységében.

Ez a hit pedig a legnagyobb közös halmazt veszi etalonnak, és attól függetlenül, hogy a metszeten kívül eső tulajdonság ártalmas-e, vagy sem, ráragasztják az ítéletet: más. 

A vélemény véleményt szül

Teljes meggyőződéssel állíthatom, hogy akinek több ész jutott, mint egy szelet száraz pirítósnak, az tisztában van vele, hogy az „ugyanaz halmazából kieső” nem egyenlő az ártalmassal. A szomorú az, hogy nagyon sok reggelimbe több értelem szorult, mint azokba, akik a véleményüket a szólásszabadság büszkén lobogtatott zászlaja alatt kinyilvánítják. Amikor pedig nem értek velük egyet, akkor jön a válasz, hogy ők csak a véleményüket mondják, én pedig „támadom a szólásszabadságukat”.

Mert ezek az emberek nincsenek tisztában azzal a végtelenül egyszerű ténnyel, hogy nekem is jogom van a véleményemhez róluk, annak alapján, hogy hogyan nyilvánulnak meg rólam.

Az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata a szólásszabadságot elidegeníthetetlen joggá nyilvánította 1948-ban. A vonatkozó rész így hangzik: „Minden személynek joga van a vélemény és a kifejezés szabadságához, amely magában foglalja azt a jogot, hogy véleménye miatt ne szenvedjen zaklatást, és hogy határokra való tekintet nélkül kutathasson, átvihessen és terjeszthessen híreket és eszméket.”

1976-ban az Emberi Jogok Európai Bírósága úgy határozott, hogy a szólás szabadsága nemcsak azokra az információkra és eszmékre vonatkozik, amelyeket az emberek jó néven vesznek, hanem azokra is, amelyek bántják, felháborítják vagy zavarják a lakosság bármely részét.

De ez nem azt jelenti, hogy a szólásszabadság korlátlan. Jelenleg Magyarországon a szólásszabadság korlátozásai közé tartozik a gyűlöletbeszéd. Vagyis: a szólásszabadságot nincs joga gyakorolni olyannak, akinek a beszédében és cselekedeteiben valamely társadalom faji, etnikai, vallási vagy nemi csoportjairól vagy azok egyes tagjairól fogalmaz meg olyan véleményt, amely sértheti adott csoport tagjait, továbbá gyűlöletet kelthet adott csoport ellen a társadalomban.

Mondom rövidebben: nyugodtan kifejezheted a nemtetszésed a másságom kapcsán, amíg ezt úgy teszed, hogy az nem sért engem és nem buzdítasz mást arra vele, hogy engem utáljon miatta.

Mostanáig

Na, hát ez szűnt most meg. A magyar fogyasztóvédelem ugyanis hozott egy precedensértékű döntést, amely szerint: pusztán a létezésem autentikus láthatósága „erkölcsileg káros”. Igen, e szerint az állásfoglalás szerint: az, hogy a másságom látható, károsíthatja a fiatalok erkölcseit.

Mostantól kezdve tehát, a szólásszabadság szabályai szerint, a puszta létezésem bármilyen vizuális megjelenésére lehet mondani, hogy az ártalmas az erkölcsre. Nem a közszeméremsértés, nem a nyílt utcán kézen fogva sétálás, nem egy hevesen dobogó szívvel a szerelmemtől lopott csók (nehogy véletlenül bárki észrevegye, hogy nem „otthon, a négy fal között” csináljuk). Hanem az a puszta tény, hogy homoszexuálisok vagyunk, tehát hogy én egy másik férfival együtt vagyok látható: ez káros.

Legyen tiszta a kép: a Coca-Cola kampányplakátjain látható meleg férfiak és nők, azon kívül, hogy együtt szerepeltek a képen, semmilyen jelét nem mutatták a fotón annak, hogy ők egyébiránt milyen szexuális beállítottságúak. Vidámak voltak, élvezték egymás társaságát, üdítőt ittak. Káros.

Leírom még egyszer, biztos, ami biztos: a hivatal kimondta, hogy „get back into the closet!” (Maradj láthatatlan!).

Ha épp itt tartasz a szöveg olvasásában, légy szíves, képzeld ide, ahogy közismert, internacionális jeleket mutogatok a középső ujjammal a szélrózsa minden irányába. Köszönöm.

Tehetetlen vagyok. Dühös vagyok

Üvölteni szeretnék azoknak az embereknek az arcába, akik ezt a döntést meg merték hozni a huszonegyedik században. Mert ez a döntés visszamenőleg táptalajt ad annak az áldozathibáztató kultúrának, amely szerint „minek mentem oda”, azaz értsd: miért voltál látható?

Pár éve az egyik Pride előtt megütöttek, mert a rendőrség nem volt képes rendesen, az ellentüntetőktől elkerítve nyitva tartani az egyik bejáratot, ahol be akartam jutni a felvonulásra. Elérték, amit akartak. Azóta sem mentem ki a Pride-ra sétálni a láthatóságomért. Lett belőle persze rendőrségi ügy, ismeretlen elkövetők ellen… Jött a levél, hogy bocs, de abbahagytuk a keresést.  Mily meglepő, most azért történt az egész, mert nem végeztétek a dolgotokat. Mit is vártam?

A fogyasztóvédelem döntésével még a mostani magyar társadalom minimális progresszivitásának a táptalaja is elveszett, ami nem szólt többről, mint hogy mi, meleg magyar emberek egyenjogúként küzdhessünk háborítatlan életünkért és jogainkért.

Az a szülő, aki eddig nem merte kimondani, hogy „a buzik…”, mert még működött benne valamiféle belső iránytű, vagy egyszerűen félt a retorzióktól, megkapta az ammuníciót. Mostantól buzizva nevelheti a gyerekét. Hiszen ki lett mondva, hogy: káros. Káros, amitől a gyereket óvni kell.

Tudjátok, mitől kell óvni a gyereket?

A magánytól. Attól a folyamatosan a fülébe harsogott, habzó pofákból fröcsögő narratívától, hogy ő beteg, ő rossz, ő pokolra jut, ő másodrangú ember, ha egyáltalán ember, hogy nem érdemli meg az életét, a békéjét, a boldogságát.

A gyereknek a szeretet hiánya a káros. Ti pedig épp most választottátok ketté a szeretet fogalmát – a világ leguniverzálisabb istenképét – egy elfogadható és egy kiátkozandó szegmensre. A kiátkozott szeretetet pedig a világ arcába gravíroztátok mint bűnt. Azzal, hogy egy országos, hivatalos szerv kijelentette, hogy ha egy gyerek nem heteroszexuális, akkor őt szeretni nem szabályos. Mert káros. 

Szerinted a te gyereked meddig fog elmenni, hogy mégis megszerezze a szeretetet?

A szeretet hiánya fogja a gyereket tizenegy évesen egy „kíváncsi” felnőtt férfi lakására csábítani, aki a Jászai Mari tér közelében zsebpénzt ígér neki azért cserébe, hogy az orálisan kielégítse.
A szeretet hiánya fogja a gyereket tizenkét évesen egy akkor huszonhét éves, bevallottan pedofil férfi karjába üldözni, aki aztán éveken át zaklatja majd.
A szeretet hiánya fogja a gyereket tizenöt évesen prostitúcióba kergetni, ahol eladja a szüzességét és az első csókját ötezer forintért.

Ne ágálj, nem általánosítok. Ez az én történetem. Engem oda kergetett. Tíz év eltelt, mire először a tükörbe tudtam nézni, és azt tudtam mondani önmagamnak, hogy ez nem a te hibád.

Káros

Amikor 2015-ben, a hepatitisszel tévesen diagnosztizált brazil cserediák párommal egy egész álló nap kórházról kórházra jártunk, miközben fogtam a kezét, nehogy összeomoljon több ezer kilométerre az otthonától egy idegen országban, ahol egy büdös szót se ért a nyelvből, az káros volt.

Mondhatom, nagyon káros lett volna, ha a gyerekek meglátják, ahogy szinkrontolmácsolom neki az összes információt, amit a doktor olvasott fel a leletekből. Vagy azt, hogy zokogva, elgyötörve ül a Péterfy-kórház ügyeletén hosszú órák óta, én pedig zsebkendőt adok neki, és átkarolom a hátát, nyugtatom, hogy nem lesz semmi baj. Hogy kórházról kórházra viszem magammal, és egy percre sem mozdulok el mellőle.

Rendkívül káros lett volna, ha észlelik, hogy amikor befeküdt az infektológiára, másfél héten át minden egyes nap iskola után rohanok hozzá bármivel, amit meg tud enni. (Anyám mézeskalácsa volt az egyetlen, amit nagy nehezen elmajszolt.)

Vérlázítóan káros volt, ahogy suttyomban megfogtam a kezét, és a kórházi folyosóra kivezetve, előtte gondosan körülnézve, adtam az arcára egy puszit.

Határtalanul erkölcstelen, hogy másfél hét után meguntam az egészet, közöltem az orvosokkal, hogy mivel csak fájdalomcsillapítókat kap, ezért hazaviszem, azt otthon is szedheti. Egy komoly társadalombiztosítási összeg behajtása után engedélyezték is. Aztán kiderült, hogy mononukleózisa volt, nem hepatitisze, amivel egyáltalán nem kellett volna befeküdnie sehová, de másfél hétig hallgathattam, ahogy angolul suttogja nekem, hogy a vele egy kórteremben levő férfiak megjegyzéseket tesznek a kapcsolatunkra és az ő bőrszínére – ennyit ugyanis megértett.

Tényleg, micsoda fertő, honnan vettem hozzá a bátorságot? Hogy volt pofám híven szeretni jóban-rosszban? Mert azok a bizonyos plakátok ezt hirdették. A szeretetet. A fő üzenetét annak az Istennek, akiben én hiszek.

A világba több higgadtság kell. Több irgalom kell. Több Beyoncé kell. Mert ő is kakil, tudod. De most nincs bennem higgadtság, és nem megy a fülemben a Love On Top.

Némaság van, amibe üvöltve, tehetetlenül zokogok bele, gyászolva az emberségem, amibe most izzó billoggal sütötték bele, hogy bűn vagy.

Én. Bűn vagyok. Én vagyok a bűn.

Verhás Máté

A fotó a szerző tulajdona