–

Már kiskoromban is „piercingeset” játszottam.

Emlékszem, valahonnan volt egy olyan csillogókő-szettem, amiknek a hátoldala ragadt, ezekkel pakoltam tele az arcom délutánonként. Felnőttesnek és szépnek gondoltam a piercingeket már tízévesen is. Végül hét év múlva lett igazi, szerencsére addigra elengedtem a „minél nagyobb és minél jobban csillog, annál jobb” lényegű filozófiámat, és csak az orromba tetettem egy karikát. Amit a mai napig nagyon szeretek. Kicsi, fekete színű, szerintem nagyon esztétikus. És szeretem a fültágítómat is. Öt milliméter átmérőjű, tehát egyáltalán nem nagy, egy ceruza sem fér át rajta. Piros szilikonból van, mert az a kedvenc színem. Régebben gondolkodtam még egy karikán a szám szélébe, de az ötlet valahol útközben elveszett, sosem jutottam el a megvalósításig.

Tetoválásom nincs, nem is lesz, félek az ezzel járó fájdalomtól. De a piercingem és a tágítóm azóta is megvan.

A szüleim nem örültek neki

Már az ötletnek sem, olyannyira, hogy édesanyám meg is tiltotta, hiába rágtam a fülét majdnem egy évig. Végül – nem szép módon – kijátszottam a rendszert, és amíg anya nem volt otthon, megcsináltattam. Szigorúan a nyári palacsintasütésből megkeresett fizetésemből, így nem mondhatták, hogy az ő pénzüket költöm – szerintük – hülyeségekre.

A fogadtatás felemás volt. Az otthoniaknak nyilván nem tetszett, és ezt nem voltak restek napjában százszor a tudtomra adni, gondolom, abban reménykedve, hogy engedek a nyomásnak és kiveszem. A barátaim és ismerőseim körében volt, akinek nagyon bejött, más tehénkarikás meg kulcstartós poénba burkolt beszólásokkal heccelt. Hiába. A karika maradt.

Mosolyogva szemből, hátba

Olvastam egy régebbi, online megyei lapban megjelent cikkben, hogy egy magát pedagógusnak nevező nő azzal dicsekedett, hogy milyen jól tudta kezelni az osztályába járó fiút, aki fekete körömlakkal és piercinggel jelent meg az iskolában egyik napról a másikra. A magát nagyon frappánsnak tartó tanárnő megkérdezte a srácot, hogy hol vette a lányos körömlakkját, mire az másnapra lemosta a körméről. A nő még hozzátette, hogy az iskolai szabályzat nem tiltja, tehát ő sem tilthatja ezeket az „extrém” külsőket, így igyekszik poénnal elütni a dolgot és javaslatokat tenni a szülők helyett is.

És akkor most álljunk meg egy pillanatra!

Az a fiú nem azért mosta le a fekete lakkját, mert rájött, mégsem tetszik neki a fekete köröm. Hanem mert megszégyenítették, és megelőzve a többi humorbonbont, inkább megszabadult a vicc tárgyától.

Jó lenne, ha végre tiszta lenne: véleménye mindenkinek lehet, de annak kinyilvánítása nem lehet egyenlő a másik megalázásával. Márpedig ezek a poénkodós odamondások csak erre jók. Mint az ilyen megszólalások rendszeres elszenvedője, bizton állíthatom: nincs ember a földön, aki egy ilyen „vicc” miatt jött rá, hogy mégsem tetszik neki az adott ékszer vagy tetoválás.

Helyette marad az erőltetett vigyorgás meg a szemforgatás, hiszen a másik „csak viccelt”, miközben mindannyian tudjuk: az egész mögött a nemtetszés bújik meg, továbbá az erőszakos belekotyogás mások életébe.

Nem gondolom, hogy az ilyen „humoros odamondók” célja a színtiszta megalázás, mégsem érnek el vele egyebet. Akik ehhez az eszközhöz nyúlnak, általában nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, és szükségét érzik, hogy valamilyen formában ventilálják a véleményüket. És a legjobb megoldásnak a vicceskedés tűnik, mégis ezzel ártanak a legtöbbet. Mert kiröhögni azt, ami valakinek tetszik, vicc tárgyává tenni a másik kinézetét, (nagyon) enyhén szólva nem szép dolog. És főleg: semmi értelme.

Ez csak egy ékszer, az csak egy tetkó

Ahogy nem problémázunk azon, ha valakinek egy vagy több fülbevaló van a fülében, manikűrözött a körme, festett a haja vagy sminket visel, úgy kéne már elengedni azt is, hogy valakinek egyéb testékszerei vagy tetoválásai vannak. Ezek ugyanúgy az önkifejezés eszközei, mint a vörös rúzs, a melírozott frizura vagy egy nyaklánc. Azért viseled, mert tetszik. Azzal, hogy valaki vállalta a tetoválás- és piercingkészítéssel járó fájdalmat, az én szememben bizonyította is, hogy tényleg szeretné magán látni.

Ráadásul ezek egyáltalán nem visszafordíthatatlan dolgok: a piercinget, ha megunod, kiveszed, és már ott sincs. A nagyon nagy fültágítók helye nem mindig forr ugyan össze teljesen, de ma már ez is orvosolható. A tetoválást pedig – ha tényleg megbánta az illető – lézeres kezeléssel el lehet tüntetni. Ahogy léteznek már öt-nyolc év alatt felszívódó tetoválások is arra az esetre, ha csak ideiglenes mintát szeretnénk a testünkön viselni.

Ezzel nem azt mondom, hogy ész nélkül kell szúrni-varrni a testünket

Igen, tisztában kell lenni a következményekkel, az ezzel járó procedúrával és a végeredmény tartósságával. Főleg, ha egy kamasz áll elő ilyen ötlettel. Azonban, saját magamból kiindulva, a tiltás nem mindig a legjobb megoldás. Célravezetőbb lehet higgadtan, alaposan átbeszélni a dolgot, minden apróságra kitérve, időt adva a döntésre, és ha tényleg nem egy pillanatnyi fellángolásról van szó, szülői segítséggel eljutni a célig.

Mert ezek a beavatkozások nagyon veszélyesek lehetnek, ha egy hozzá nem értő ember végzi el őket, viszont ha a szülői engedély nincs meg a műveletre, maradnak a sufnimegoldások.

Ez csak a felszín – szó szerint

Pár napja Jocó bácsi írta ki a közösségi oldalára, hogy egy pedagógus kollégája szerint nem lehet követendő példa az a tanár, akinek tetoválása van. Mivel neki van öt, felháborodása nem alaptalan. Sőt, akkor is jogos lenne, ha nem lenne tetkója. Az ország legismertebb töritanáraként, számos szakmai elismeréssel a háta mögött nyilvánvaló, hogy nem a tetoválása teszi alkalmassá vagy alkalmatlanná a munkájára. Ahogy engem sem a piercingem befolyásol abban, hogy milyen cikket írok.

A jó óvónő, szakács, ügyvéd, cégvezető, író, kalauz és rendőr sem arról ismerszik meg, hogy éppen mi van vagy mi nincs a testén.

Nem attól jó vagy rossz ember valaki, ahogy kinéz. Ez csak a külcsín. Aki pedig ez alapján ítél meg másokat, az előítéletekkel rakja tele magát.

Dián Dóri

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images