–

Önfeledt és könnyed, olyan, amilyenek az igazán elégedett nők – fut át az agyamon, amikor kisétálunk vele az utcára. Az ő ötlete volt, hogy az új autójában készüljenek róla fotók – ahogy annyi minden másra, egy ilyen kocsira is régóta vágyott. És, amint azt egy cinkos mosoly mellett megjegyzi, végre elérkezett a régi vágyak beteljesítésének az ideje.

Ivettet férfiként ismertem meg, doktori hallgató volt az ELTE-n, amikor találkoztunk, szabadidejében pedig egy cyber goth banda tagjaként zenélt. Utóbbi miatt szerinte kívülről nagyon lázadó karakternek tűnhetett a kisminkelt arcával, fekete ruháival, holott csak igyekezett megtalálni azt a közeget, amiben szabadabban meg tudta élni, ami benne volt. Azt már akkor is tudta, hogy valamiért jó érzést kelt benne, ha kifesti magát vagy titokban női ruhákat vesz fel, de még nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget: furcsa fétis, gondolta, semmi több.

Még közel sem tartott ott, hogy felismerje, nemi identitásbeli eltérés van aközött, amit belül érez, és ahogyan a világ látja őt.

Több évtizednyi fájdalom

Ivett kilenc-tíz éves lehetett, amikor egy pszichológiai kutatáshoz diákokat kerestek az iskolájában. És annak ellenére, hogy kifejezetten lányokra fókuszáltak a felmérésben, egyedüli fiúként őt is bevonták – épp azzal keltett egyébként feltűnést, hogy a lányokkal kosarazott tornaórán. Ekkor említette a kutatást végző pszichológusnak, hogy jobban érzi magát a lányok társaságában, és azonosulni is jobban tud velük, mint a fiúkkal. A szakember ezek után mégsem jelezte a tanárainak, hogy nincs minden rendben a nemi identitásával. Holott, ha ez akkor megtörténik, talán sok szenvedéstől kímélte volna meg.

„Tegyük hozzá, hogy a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején jártunk ekkor, az LMBTQ-aktivizmus sehol sem tartott még Magyarországon. Az elfogadást és az LMBTQ-jogok érvényesítését illetően huszonöt év lemaradásban vagyunk a vasfüggöny másik oldalán elhelyezkedő államokhoz képest” – emeli ki. Szerinte ez a mai napig rányomja a bélyegét a hazai LMBTQ-emberek életére, nem kell csodálkozni tehát, ha sokan közülük külföldre távoznak.

A költözés pedig még a jobbik eset. A transzok körében még Nyugaton is nagyon magas az öngyilkosok aránya: a statisztikák szerint a tranzíción átesett transzneműek közel fele kísérelt meg öngyilkosságot a folyamat előtt. Ivett is közéjük tartozik.

Voltak nagyon mély depressziós időszakai, amikor sokszor foglalkoztatta a gondolat, hogy véget vet az életének. Egy alkalommal a metróperonról lépett vissza, ahová azzal a szándékkal állt ki, hogy ugrani fog. Végül nem tudta megtenni.

Akkor még nem volt tisztában vele, hogy a frusztrációjának és a depressziójának az oka, hogy valójában transznemű. Annyit sejtett csupán, hogy valami nagyon nincs rendben a nemi identitásával. Eljutni a felismerésig egy hosszú – közel húszéves – és hullámzó folyamat vége volt, ami gyakori a transzneműeknél. Ahogy ugyanis Ivett rámutat, a konvenciók annyira erősen élnek mindenkiben, hogy az ezeknek való megfelelés sokáig elnyomja a valódi vágyakat.

Visszabújni a tojáshéjba

A transzok átalakulás előtti állapotát hernyó- és tojásállapotnak is szokták nevezni, ezt a társadalmi elvárásokból fakadóan rengeteg vívódás és erős szégyenérzet kíséri. „Ilyenkor jellemző viselkedés például, hogy az ember vesz magának egy csomó női ruhát, amiket otthon titokban hord, majd egy ponton szégyenében kidob mindent, és visszabújik a tojáshéjába, hogy a biológiai neme által társadalmilag elfogadott keretek között folytassa az életét.

A volt feleségemmel éppen abban az időszakban ismerkedtünk meg, amikor utoljára visszabújtam a tojáshéjamba. Ő nem érzékelt semmit az identitásom körüli frusztrációkból” – meséli.

Annak ellenére, hogy benne az idők során folyamatosan erősödött a szorongás, kilenc évet töltöttek együtt, nagy szerelemben. Ma is, akárhányszor erről az időszakról beszélgetnek, mindig arra jutnak, hogy tökéletes pár voltak – úgy és akkor. A felesége azonban nem volt képes vele végigcsinálni a tranzíciót. „Elképesztően támogató volt annak ellenére, hogy ez neki iszonyú szenvedést okozott. Mindkettőnknek borzasztóan fájt elengedni a másikat. Sokáig próbálkoztunk azzal, hogy találjunk egy olyan középutat, amiben nekem lehetőségem maradna rá, hogy kifejezzem önmagam, neki pedig nem kellene lemondania a férjéről. Egy ponton viszont be kellett látnunk, hogy ez nem fog működni. Sajnálom, hogy nem tudtunk együtt maradni, de amikor a párterapeutánál kimondtuk, hogy vége, lényegében mindketten önazonosan döntöttünk: neki esélye lett így olyan párt találni, amilyenre vágyik, én pedig elkezdhettem a tranzíciót” – mondja.

Az amerikai statisztikák szerint a kapcsolatok hét százaléka vészeli át, ha az egyik fél tranzicionál. Ritka tehát, de előfordul. Ivett is találkozott olyan transz lánnyal, aki megmentette a kapcsolatát a feleségével. El kellett ugyan válniuk a jogi tranzíció miatt – az egyneműek házassága ugyanis nem engedélyezett Magyarországon –, de azóta is együtt élnek. Az, hogy a házasságuk túlélt egy ilyen traumát, mondhatni egy szerencsés véletlenen múlt, azon, hogy a transz lány párja pánszexuális (a személy érzelmi és szexuális vonzódását nem korlátozza a biológiai nem, a gender és a nemi identitás – a szerk.).

Még egy coming out

Ivett sokáig rettegett attól, hogy a válása után hogyan talál párt. „Az ember ilyen helyzetben azt gondolja magáról, hogy defektes, és hát ki akarna egy defektessel járni? Kinek kellhet egy közel negyvenéves transz nő?” – mondja. Végül rájött, hogy nem arról van szó, hogy ne kellene senkinek, egyszerűen csak máshol kell keresnie. Jelenleg nő párja van, ami azt jelenti, hogy homoszexuális, leszbikus kapcsolatban él.

„Az, hogy az egyik vagy másik nemhez vonzódunk, vagy hogy mi a nemi identitásunk, velünk született dolog, nincs felettük kontroll.

Épp ezért attól, ha valaki meglát egy transz embert az utcán, nem fog »megtranszulni«. Ahogy a Coca-Cola-reklámtól sem válik senki meleggé.

Ha már itt tartunk, ideje, hogy még egy dologban coming outoljak: korábban egy erőteljesen konzervatív nézeteket valló Fidesz-szavazó voltam. És épp az tántorított el tőlük úgy húsz évvel ezelőtt, ahogyan az LMBTQ-kérdéseket kezelik. Ahogy elkezdtem megismerni olyan embereket, akik érintettek a témában, úgy változott meg a világnézetem is” – teszi hozzá.

Ki az igazi nő?

Arra ugyanakkor viszonylag hamar rájött, hogy a nőiség nem a sztereotípiákról szól: nem arról, hogy milyen ruhát visel, hogyan sminkel, mi a foglalkozása vagy éppen mik a hobbijai. Annak ellenére, hogy Ivett szeret nőiesen öltözködni, ahhoz, hogy harmóniába kerüljön önmagával, sokkal fontosabb volt a testi átalakulása. Ez kellett hozzá, hogy reggel tükörbe nézve magát lássa, és ne egy furcsa idegent, akivel sosem tudott azonosulni – ahogy ő fogalmaz.

„Sokat gondolkodtam azon, hogy mit jelent nőnek lenni, és mindig arra jutottam, hogy az a nő, aki annak érzi magát. A transznemű nők pedig, ahogy én is, átlagos nőként szeretnének beilleszkedni a társadalomba. Nem célunk a megbotránkoztatás, sem a polgárpukkasztás, inkább az, hogy az emberek észre se vegyék, hogy transzok vagyunk. Csupán nőként tekintsenek ránk” – mondja.

Tranzíció mint hazárdjáték

A beszélgetésünket egy pillanatra Ivett telefonjának a csipogása szakítja meg: az emlékeztetője jelzi, hogy be kell vennie az esti hormontablettáját. A pirula olyan, akár egy szimpla fogamzásgátló, ugyanazon a gyártósoron is készül, csak más az összetétele: általában azoknak írják fel, akiknek el kellett távolítani a petefészküket. Ivettnek napi két tablettát kell szednie belőle. Annak ellenére, hogy a lehetséges mellékhatások között migrén, hőhullámok és hangulatingadozások fellépése szerepel, őt kevésbé viselte meg a kezdeti időszak, mint a legtöbb transzt. A hormonterápia látható hatásaként viszont nagyban átalakultak az arcvonásai. Persze van valamennyi hasonlóság a régi megjelenéséhez képest, de nehezen mondanám meg a korábbi fotói alapján, hogy ugyanarról az emberről van szó.

A hormonterápia hozadékaként átrendeződött a zsírháztartása is, leglátványosabban a mellei változtak. „Ezek teljes mértékben a saját melleim. Lassan elérem az A kosaras méretet, de még mindig alakulóban vannak: az utóbbi három-négy hónapban például fél centivel nőtt a mellbőségem.

Amikor először le tudtam fotózni a cicimet súrlófényben, és az tényleg női mellnek tűnt, kimondhatatlan eufóriát éreztem” –

magyarázza. Ezek a változások ahhoz segítik hozzá, hogy csak még inkább önmaga legyen. Ennek ellenére a tranzíció sok szempontból igazi hazárdjáték: a biológia mindenkinél más, így nem minden változást tud előre borítékolni az ember. Ivett például a testmagasságából is veszített, és a lábmérete is csökkent másfél cipőméretnyit. A személyisége azonban keveset változott.

A legjelentősebb különbség, hogy végre nem kell elnyomnia magában azokat az ösztönszerű gesztusokat, amiket a társadalom nem tart elfogadhatónak egy férfitól. „Alapvetően mindig is »csípőből« jártam, nekem ez a természetes. Az iskolában azonban rengeteget piszkáltak azért, hogy úgy riszálom a fenekem, mint egy lány, emiatt pedig mélyen belém égett, hogy tudatosan oda kell figyelnem a mozgásomra. Amikor belevágtam a tranzícióba, hihetetlenül felszabadító érzés volt elengedni a társadalmi elvárások miatt kialakult görcsöket, és hagyni, hogy a testem úgy mozogjon, ahogy az belülről fakadóan természetes számára.”

Mennyit kockáztatnál egy punciért?

Amikor a nemi szervek átalakítását célzó megerősítő műtétről kérdezem, kedvesen, de elzárkózik a választól. Ez az első téma a beszélgetésünk során, aminek kapcsán nem szeretne magáról beszélni. Azt viszont fontosnak tartja elmondani, hogy ez egy borzasztóan kockázatos beavatkozás. Épp ezért szerinte egyedül abba szabad belemenni, aminek az ember vállalja a rizikóit, akár hormonterápiáról, akár műtétről legyen szó. Utóbbinál ugyanis a kockázatok között szerepel az új hüvely elfertőződése, húgyúti fertőzések kialakulása, illetve olyan is előfordulhat, hogy nem sikerül megfelelően a hüvely kialakítása, ami miatt az összeomlik. Ilyenkor újabb korrekciós műtétekre lehet szükség.

Szerinte úgy érdemes belevágni a műtéti tranzícióba, hogy az ember felderítette az összes opciót, minden lehetséges információt megszerzett, és annak alapján hozta meg a döntést. Így, ha az eredmény éppen nem lett olyan, amilyenre vágyott, akkor is azt tudja mondani, hogy az adott helyzetben jó döntést hozott. „Nem szabad, hogy a társadalmi nyomás miatt vállaljon be bármi olyat az ember, amibe magától nem menne bele. Vannak, akinek olyan mértékű frusztrációt okoz, hogy a nemi szervük úgy néz ki, ahogy, hogy végigmennek ezen a folyamaton műtétekkel, mindennel együtt. És vannak, akinek ez nem okoz olyan mértékű szorongást, hogy bevállaljanak miatta egy kockázatos beavatkozást. Vagy éppen okoz, de úgy gondolják, hogy kontroll alatt tudják tartani. Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie” – fejti ki.

A transz nők a műtétet illetően egyébként szerencsésebbek, mint a transz férfiak. Utóbbiaknak erősen kompromisszumos az eredmény, a lányoknak azonban a kétlépéses műtéti folyamat végére egy szexuális együttlétre alkalmas, és esztétikailag is hiteles vagina készül.

Meggyászolnak, mintha meghaltál volna

A tranzíció testileg és lelkileg is megterhelő folyamat, de a transzoknak hasonlóan nehéz a környezetük előtt is vállalniuk az identitásukat. Ivett számára nem volt kérdés, hogy előbújik-e, nem tudna folyton titkolózni a múltjáról. A transzok többsége viszont elrejti a státuszát: van, aki bezárkózik fél évre a szobájába, amíg a hormonok az első változásokat elő nem idézik, majd elköltözik egy másik városba – esetleg országba –, ahol tiszta lappal új életet kezdhet.

Kevés az a transz, aki a tranzíció után is ugyanabban a közegben marad. „Míg egy meleg megteheti, hogy nem bújik elő, addig, ha egy transz meg akarja tartani a környezetében lévőket, muszáj előjönnie. Ezeket a változásokat nem is lehet eltitkolni, főleg, ha valaki már belekezd a hormonterápiába.

Épp ezért egy transz sokkal kiszolgáltatottabb a környezetének, mint egy meleg: gondoljunk csak bele, nem kényszeríthetek senkit arra, hogy a női nevemen szólítson vagy nőként kezeljen, ez az ő jó fejségén múlik. Ha épp nem olyan a környezet, az embernek bizonygatnia kell a nemi identitását” – mondja.

Az is megnehezíti a dolgot, hogy több csoportban kell előbújni. Ivettnél közel egy évig eltartott, mire coming outolt a párjának, a legközelebbi barátainak, a munkatársainak és a szüleinek – utóbbi rendkívül nehéz volt számára. „A rokonoknak ez olyan, mintha meghaltam volna, és kaptak volna egy idegent helyettem. Ez erős gyászfolyamattal jár” – teszi hozzá.

Az előbújás a munkahelyén sem ment zökkenőmentesen, a cég ugyanis egyáltalán nem volt felkészülve tranzicionáló munkatársra. „Hét éve dolgoztam a vállalatnál, amikor előbújtam. A HR-es igyekezett a lehetőségekhez mérten segíteni, de nem tudtuk megelőzni, hogy ne alakuljon ki olyan konfliktus, ami miatt végül eljöttem. Mindez egyébként a mosdóhasználat körül jött létre: már egyik mellékhelyiségben sem voltam szívesen látott, azt pedig nem tartottam elfogadható megoldásnak, hogy egy külön vécébe száműzzenek.

De ami ezzel kapcsolatban alapvetően fontos, hogy ezeket a helyzeteket nem lehet sebtében kezelni. A transzok a társadalom közel egy százalékát teszik ki, és egyre többen választják a tranzíciót mint megoldást. Épp ezért egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy egy cég szembesüljön ezzel a problémával. Érdemes felkészülni rá, hogy lehet olyan munkatárs, aki tranzicionál vagy már átment a folyamaton, csak öt év hormonkezelést követően senki sem veszi észre rajta, amíg valamilyen egyéb okból fény nem derül a transz státuszára.”

A legnagyobb álom: nőként élni

Ivett ma még napi szinten foglalkozik az átalakulásával, a nőisége formálódásával. Szeretné, ha ez idővel változna, és nem transz nőként, hanem csupán nőként tölthetné a mindennapjait úgy, hogy már nem áll ennyire fókuszban a nemi identitása. Ebben a folyamatban meghatározó pillanat lehetne, ha végre papíron, a személyi igazolványában és az útlevelében is nőként szerepelhetne. A jogi tranzícióval kapcsolatos kérvénye azonban jó ideje az illetékes hivataloknál hever. Elmondása szerint az elbírálást központilag lehetetlenítik el. „A magyar állam az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata által garantált jogaiktól fosztja meg a transzneműeket. A kérvényemmel gyakorlatilag két hivatal labdázik, a harmadik felsőbb szervezetet pedig, amely eldönthetné az ügyet, nem érdekli az egész.

Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy ahhoz, hogy megtörténjen a jogi nemváltás, külföldre kellene költöznöm, öt évet kint töltenem, hogy állampolgárságot tudjak szerezni, és elintézni ott, hogy végre hivatalosan is nőként legyek bejegyezve” – magyarázza.

De nem ez az egyetlen fájó pont a dologban: azzal tisztában van minden transz nő, hogy a hosszú és bonyodalmas jogi, testi és lelki procedúrák ellenére sosem lesznek olyanok, mint egy cisz nő, akinek a gendertudata összhangban van a biológiai nemével. Annak ellenére, hogy a hétköznapokban egy transz nő is képes úgy élni, mint egy cisz nő, mindig meglesznek a különbségek köztük – így például az, hogy egy transz nőnek nem lesz lehetősége a gyerekszülésre, ami sokuk számára fájó pont. „Ezekkel a dolgokkal tisztában vagyunk. Nem is az a célunk – nem is lenne reális cél –, hogy maradéktalanul ellenkező nemű emberré váljunk, hanem az, hogy enyhítsünk azon a frusztráción, ami bennünk van. Olyan ez, mint a fejfájás-csillapító: attól, hogy szedem, alapjáraton még migrénes maradok. De legalább nem fáj annyira, hogy elviselhetetlenné tegye az életet, és már ez is nagy eredmény.”

Filákovity Radojka

Fotók: Bielik István