Belénk égett katasztrófák – A World Press Photo kiállításon jártunk
A World Press Photo olyan, mint egy se veled, se nélküled kapcsolat. Látni akarod, kíváncsi vagy, vágysz rá, de amikor végre találkoztok, rájössz, hogy túl fájdalmas ez neked. Bárdos Kata Kincső megmutatja, milyen világot tár elénk az idei kiállítás.
–
„Connecting the world to the stories that matter”
A World Press Photo 1955 óta létezik, székhelye Amszterdam. A szervezet célja minden évben összegyűjteni a világ legjobb sajtófotóit és ezeket díjazni. Minden év februárjában egy tizenkilenc tagú zsűri dönt a legjobb képekről, ebben az évben kilenc kategóriában (az év sajtófotója, korunk kérdései, környezet, általános hírek, hosszú távú munkák, természet, portré, sport, helyszíni hír).
Az évek során ezek a kategóriák viszonylag sokat változtak, ez is rámutathat arra, hogy mikor mit tart a fotós szakma – vagy ha úgy tetszik, a világ – fontosnak. Kezdetben csupán az év sajtófotója kategória létezett, emellett kezdték el az évek során a híreket megörökítő, a sportpillanatokat megjelenítő és az embereket ábrázoló képeket is díjazni különböző kategóriákban. Személyes kedvencem az aktuális társadalmi vagy globális problémákat feldolgozó és megörökítő Korunk kérdései kategória.
Ha valaki aktívan használja a Facebookot, akkor minden bizonnyal olvas híreket – többé-kevésbé tudatosan. Van, aki alaposabban, van, aki csak a bulvárt keresi. Aki nem hivatásszerűen olvas híreket, annak egészen biztosan van fekete folt: olyan térség vagy téma, ami elvész számára a hírzajban. Vagy azért, mert messze van, vagy azért, mert érdektelen.
Én 2011 óta – egy év kivételével – minden évben megnéztem a kiállítást. Első alkalommal függővé tett, nagyon erős volt a mezőny, és a díjnyertes kép… sokkoló. A teljesség kedvéért nézzünk most rá az elmúlt tíz év fődíjas fotóira és úgy általánosságban az egész mezőnyre: mi érdekelte a fotósokat akkor és most, milyen jelenségek és események voltak a legfontosabbak az évek során? És mindez mit mond el nekünk, hétköznapi médiafogyasztóknak?
Távol és mégis közel
A 2010-es fődíjas képen egy nő kiáltozik egy teheráni ház tetejéről. 2011-ben egy afgán lány portréját látjuk, akit megcsonkítottak, mert elszökött bántalmazó férjétől. 2012-ben, Jemenben egy nő ölében tartja fiát, aki könnygázt kapott egy tüntetésen. 2013-ban két kisfiút kísér utolsó útjára a család, Gázában. 2014-ben afrikai bevándorlók próbálnak hálózathoz jutni és telefonálni, hogy kapcsolatba léphessenek családjukkal, Dzsibuti városban.
2015, két meleg férfi otthonában, Oroszországban. 2016, kisbabát adnak át szíriai menekültek a röszkei határnál. 2017, egy török férfi magán kívül, miután meggyilkolta Andrej Karlov orosz nagykövetet Ankarában. 2018, egy férfi gázmaszkban menekül, ruhája lángokban egy caracasi tüntetésen, a venezuelai válság idején. És 2019: hondurasi kislány sír egy autó mellett, miközben édesanyját letartóztatják a Texas–Mexikó határnál.
A közel-keleti országokban és Dél-Amerikában olyan politikai és környezeti pusztítások zajlanak, amiktől ugyan hangos a világsajtó, de amit itt, Európában, a saját keresztjeink cipelése közben nehéz vagy szinte lehetetlen elképzelni.
A háború elől menekülés, a tüntetések, az erőszak milliók életének része, de a helyzetek okozta radikalizálódás Európát sem kerüli el. Politikai erők hergelik a különböző társadalmakat a bevándorlók ellen, nyelvpolitika és kampányok fókuszálnak a történések pozicionálására. Mindeközben a nemi egyenlőségtől, nemi identitás szabadságától még mindig nagyon messze vagyunk, persze ez is széles skálán mozog: valahol összevernek egy leszbikus párt, másutt megcsonkítanak egy menekülő fiatal asszonyt.
A „big picture”
A kiállítást az évek során különböző múzeumok fogadták be, idén a Magyar Nemzeti Múzeum. Az elrendezés ezúttal is igyekezett segíteni a meglehetősen nagy és nehéz információanyag befogadását: az első teremben a fődíjas fotó és más szociotémák kaptak helyet, ahogy viszont átléptünk a második terembe, egy kicsit elmerülhettünk a természeti képekben, például Máté Bence felvételeiben. Persze ezeken a képeken is megjelennek a környezeti változások okozta katasztrófák, az emberiség pusztítása az állatvilágban. Mégis felüdülés egy nagymacska életének pillanatain ámulni, mielőtt vissza kell térnünk a további csapásokhoz…
A kiállításon járva engem a mindig nagyon erős Portré kategória győztes képe fogott meg, ami a dakari divathéten készült. Ezen a gyönyörűen komponált képen a lányok tekintete a női összefogást, a szépségre való elementáris igényt szimbolizálja számomra. Jó volt elveszni ebben a hangulatban.
A Környezet kategória egyik lesújtó fotóján pedig egy kisfiú fekszik egy matracon a Fülöp-szigeteki Manila közelében. A matrac egy szemétkupacon úszik: ugyanis alatta, valahol, víz van. Ez a felvétel is belém égett.
Ha még nem láttad a kiállítást, mindenképp nézd meg, hiszen olyan kaput nyit a világra, amit sem a BBC, sem a New York Times olvasása nem ad meg. Itt egyszerre látod, hogy miközben például nyári olimpiát tartanak a fejlett országok, addig a bolygó más pontján emberek az életükért küzdenek. Ha egyszer megnézed a kiállítást, utána muszáj lesz minden évben újra és újra…
Bárdos Kata Kincső
Kiemelt kép: Crying Girl on the Border © John Moore, Getty Images