–

Így tanévkezdés elején visszagondolok az első budapesti évemre. Mórról kellett felköltöznöm, egy tipikus kisvárosból, ami az én szememben sokszor olyan, mint Stars Hollow a Szívek szállodája című sorozatból. Megvannak a megszokott kisebb és nagyobb rendezvényeink, amikhez ragaszkodunk. Kultúránk, történelmünk és hagyományaink vannak, és majdnem mindenki ismer mindenkit. Szóval nekem innen, egy megszokott és „belakott” közegből kellett eljönnöm.

A gimnázium végén egyszer csak hirtelen választani kellett: valami szakmát tanuljak, esetleg egyetemre menjek, vagy álljak be a dolgozó emberek táborába? A családom számára egyértelmű volt, de lehet, titkon nekem is, hogy egyetemre megyek. A másik evidencia pedig, hogy Budapestet választom. Közelebb van Mórhoz, mint Pécs vagy Debrecen – ez is szempont volt, mert ahogy magamat ismertem, tudtam: úgyis haza akarok majd menni minden hétvégén.

Tehát Budapest. De hogy fogok én ott eligazodni a villamosok és buszok rengetegében?!

Még metróból is négy van, éljen!

Ehhez képest otthon csak két helyi járat van, és azokat sem használom.

Az első reggelen, biztos, ami biztos, már indulás előtt egy órával útra készen voltam. Pontosan tudtam, merre kell mennem, mire kell fölszállnom és hol kell leszállnom. Már csak azért is, mert az évkezdés előtt a biztonság kedvéért egyszer végigjártam az utat a barátnőmmel. Ez egy „defektem”: mindig pontosan tudni akarom előre, mi vár rám. Az élet persze ezt a tulajdonságot próbálja kigyomlálni belőlem azzal, hogy olyan lehetőségek és emberek jönnek velem szembe, amelyek és akik miatt sosem tudom előre, hogy mi lesz. Na, mindegy. Valahogy majdcsak megtanulom ezt is kezelni, mint a pesti közlekedést…

Négyes metró, aztán gyaloglás.

Sokáig ebből álltak a napjaim, illetve eleinte az aluljáróban való kóválygásból. Aztán muszáj volt kimozdulnom a komfortzónámból, a megszokottból, és az új ismerősökkel elmenni este valahova a városba. Négyes-hatos villamos! Megtaláltam, ez is megy, működik, éljen.

Teltek a napok, egyre könnyebb lett a tájékozódás.

De hiába élek Pesten három éve, ha idegen helyre kell mennem, a mai napig ellenőrzöm az útvonalat az interneten, az applikáción, és minimum egy órával előbb indulok el.

Ugyanis nem szeretek késni. Meg hát nem is illik, ugye. Kicsit túltoltam az elővigyázatosságot akkor is, amikor a WMN-hez indultam: tízre kellett volna ideérnem, ám – természetesen – én, a kisvárosi lány, aki a mai napig nincs tisztában az itteni távokkal és tömegközlekedéssel, már 9.15-kor a kapu előtt toporogtam. Úgyhogy (mivel túl korán sem illik valahova megérkezni) jobb híján elmentem a közeli parkba sétálni. Legalább valamit megint megismertem a városból.

Vak vezet világtalant?

Kellemes meglepetésként ért sok minden, amit addig teljesen másképp képzeltem Budapesttel kapcsolatban. Többször előfordult, hogy segítséget kértem járókelőktől, hogy mit merre találok, melyik irányba menjek: az emberek mindig nagyon kedvesen útba igazítottak. Vicces volt, amikor ugyanúgy egy vidékit kérdeztem, hogy mégis merre tovább, mire ő egy keserédes nevetés kíséretében közölte velem, hogy neki sincs fogalma arról, merre menjen, mert ő sem idevalósi… Ennél már csak az a szórakoztatóbb, amikor engem szólítanak le, hogy merre van a… Jólesik és hízelgő, de általában lövésem sincs, merre kell menniük. De legalább látom, hogy sokan járunk ugyanabban a cipőben. És persze biztonságot adott a tudat, hogy mégsem voltam teljesen idegen: néhány ismerősöm és barátom régóta itt él, így mindig tudtam, hogyha gáz lenne, van kit felhívnom.

Honvágy: megúszhatatlan, de vannak tippjeim

Mindenkiben, aki szereti az otthonát, szülőföldjét, egyszer csak megjelenik ez a gyötrő vágy, így tapasztaltam. Pocsék érzés, nekem elhihetitek. Nem érzed magad idevalónak, függetlenül attól, hogy a sulit vagy a munkádat élvezed és szereted-e. Viszont aprónak, elveszettnek és hontalannak igen.

Ennek nem nagyon van más ellenszere, mint a hazalátogatás. De tényleg. Minél hamarabb szünteted meg a kattogást, annál hamarabb visszajön a jó közérzet, és tudod folytatni a munkád meg az újonnan alakuló életed ott, ahol abbahagytad. Második megoldási javaslat: ha nincs lehetőséged hazamenni, teremts magadnak olyan légkört, mintha otthon lennél! Főzz például olyat, ami mindig a családodra emlékeztet, nézz meg egy olyan filmet, amit mindig a szeretteiddel szoktál. (Sírni is ér!)

Pesten amúgy az utcán is szoktam látni zokogva rohanó embereket – persze nem állítom, hogy mindnek honvágya van, de ki tudja? Talán a gyökértelenség felerősíti az érzelmi reakcióinkat. Az azonban újabb megnyugtató pont, hogy ebben a városban semmi nem fura, itt minden belefér. (Jó, ez tulajdonképpen nem csak pozitív. De ez már egy másik cikk témája.)

Ha tudsz, találkozz ismerősökkel, rokonokkal, barátokkal a városban! Beszélgessetek, csináljatok programot, amik elterelik a figyelmed egy kicsit. Nekem ezek segítettek. No meg az, hogy tényleg minden hétvégén hazajártam: egyensúlyban volt a pesti és a móri életem.

Mennyi csodabogár!

Meg kellett szoknom, hogy itt sokkal, de tényleg sokkal több ember van, mint akár Móron, akár Székesfehérváron (ahova középiskolába jártam). Hétköznap reggelenként szinte hömpölyög a tömeg, sodor magával, néha egészen más irányba, mint ahová amúgy menni szeretnék. Ha pedig ellenállok, rendszerint beleütközöm valakibe, vagy eltaposnak. A tömegben való mozgást szokni és tanulni kell. Sokan vannak a boltokban, a gyógyszertárakban, mindenhol mindenért sorba kell állni, és várni. Félreértés ne essék, nincs ezzel baj, kivárom én a sorom, csak amikor a hentespultnál töltök negyedórát egy helyben, az már elég idegőrlő nekem, a kisvárosi lánynak.

Furcsálltam eleinte a „csak egy percre állj meg” és „a lehet-e egy kérdésem” emberek állandó felbukkanását. Naiv vidékiként először megálltam majdnem mindenkinek – ma már tudom, hogy korántsem biztos, hogy mindenki nemes célokra gyűjt pénzt vagy aláírást, óvatosabb vagyok.

És az a sokféle illat, szag… Kipufogógáz, áporodott bűz az aluljáróban, megspékelve egy pékségből áradó frisskenyér- és péksüteményillattal: fura egyveleg.

Sajnos negatív tulajdonságokat is vettem fel az itt töltött idő során: sokszor voltam ingerült, közönyös, észrevettem magamon. Akadt hétvége, amikor úgy utaztam haza, hogy embert nem akartam látni a családtagjaimon kívül, és semmi másra nem vágytam, csak nyugalomra és csendre. (Szerencsére az egyensúlyt azóta újra megtaláltam, bátran lehet velem kommunikálni, nem harapok meg senkit, ígérem!)

Amit Budapest adott

Hogy jót is mondjak: környezettudatosabb lettem itt. Két okból. Az első, hogy nap mint nap látom, mennyi szemét és micsoda esztelen pazarlás vesz bennünket körül. A másik, hogy közben sokkal több lehetőséget ad a város arra, hogy ezen közösen változtathassunk. Többféle kozmetikai terméket kaphatok a boltokban, ami teljesen vegán, állatkísérlet-mentes, és újrahasznosítható csomagolásban árulják. Bár ezek nem a legolcsóbbak, néha-néha megengedem magamnak a környezetvédelem és a bőröm miatt. A hulladékválogatás is könnyebb itt, hiszen minden lépcsőháznak vannak saját szelektív kukái.

Mindezeken kívül imádom, hogy sokkal több a szórakozási lehetőség: örömmel fedezem fel sorra a színházakat például. Vidéken erre összehasonlíthatatlanul kevesebb az esély.

Ja, el ne felejtsem: egy kisvárossal ellentétben Budapest tökéletes hely arra, hogy „elrejtőzz”, ha nem akarsz ismerőssel találkozni, hiszen akkora, hogy csak elvétve futhatsz össze ismerőssel.

Az évek alatt, azt hiszem, kicsit én is pesti lettem, vidéki tünetekkel – otthon meg vidéki vagyok pesti tünetekkel.

Hát így áll meg a lábán egy vidéki lány Pesten. Néha botladozva, máskor rohanvást, de most már mosolyogva halad. Persze azért előtte ellenőrzi a helyes útvonalat.

Gruber Nóra