Mit szól majd a…

A „nyugati, énközpontú” társadalmunkban szeretjük azt feltételezni, hogy gondolataink, érzéseink és viselkedésünk kizárólag a sajátjaink, senki másé. Az igazság azonban az, hogy mindannyiunkat befolyásolnak a többiek. Mások fizikai- vagy elképzelt jelenléte óriási hatással bír, de sokszor már el sem kell képzelnünk őket: a „Mit szól majd ehhez a szomszéd/a főnök/az anyám?” érzése az egyik legközösebb tapasztalásunk, amely belénk ivódott és automatikusan jön elő – néha a legjelentéktelenebbnek tűnő helyzetekben is.

Az ember társas lény, a csoportban való létezés evolúciósan is a túlélésünk feltétele. A „valahova tartozás” igénye ezért az egyik legerősebb motiváció az életünkben. Kutatások bizonyítják, hogy a kirekesztés gondolata még a halálnál is félelmetesebb számunkra. Lehet, hogy fizikailag ma már életben tudnánk maradni a csoportjaink nélkül is, de az érzés: „EGYEDÜL” továbbra is a legfájdalmasabb. Ezért hol tudatosan, hol tudat alatt, de mindent megteszünk azért, hogy beilleszkedjünk a csoportba – legyen az bármekkora. Úgy viselkedünk, gondolkodunk, érzünk, hogy részei maradhassunk a közösségnek, ahova tartozni szeretnénk. Ez adja a biztonságot. De vajon milyen áron? Hol van a határ, ahol ki kell lépni a tömegből, hogy megőrizhessük magunkat?

A norma: íratlan szabály, ami alapján egy csoport működik

Sokszor nem is kell, hogy elmagyarázzák nekünk, hiszen mások viselkedését megfigyelve is tudunk csatlakozni.

A csoport – jó és rossz értelemben is – olyan erővel bír, hogy a normákat legtöbbször akkor sem bíráljuk felül, ha már senki sincs a csoportunkban, aki kitalálta őket.

A normát „megörököljük”, nem gondoljuk újra, sem tovább. A normák helyzetről-helyzetre változhatnak, és sokszor másképp vannak jelen egy társadalomban, mint egy felkelésben. Az viszont minden esetben igaz, hogy a tömeglélekben a névtelenség növekedésével csökken az egyéni felelősség. Ha pedig nincsenek következmények, nem az én felelősségem, akkor bármit lehet? Ilyenkor jön elő csoportszinten a világ sötét oldala. A társas hatásokkal foglalkozó pszichológiai kísérletek egyik alapgondolata pont az, hogy csoportban szinte mindenki képes olyat tenni, amit egyedül nem.

Valahová tartozni

A konformitás egy adott közösség ránk gyakorolt hatása, a valahova tartozás iránti igényünk alapja. Abban az igyekezetünkben, hogy jó tagjai legyünk a csoportunknak, sokszor megváltoztatjuk a véleményünket aszerint, amit a többség mond. Azt gondoljuk, hogy még nem lesz olyan nagy baj abból, hogy engedünk a többség akaratának. Hiszen több ember biztos jobban látja, érti, tudja. De biztos ez?

Örök jogi vitatéma az esküdtrendszer, melyben emberek élete múlhat azon, hogy egy adott csoport milyen döntést hoz. Egy csoport, mely nem is olyan nagy, csupán 12 ember – mégis a társas befolyás, és előbb-utóbb az egyik irányba való eltolódás itt is elemi erővel hat. Mi történhet hát akkor, ha a nagyobb csoport után megyünk?

Kinek a felelőssége?

Egy nagyon tragikus amerikai eset indította útjára az elméletet: ha valaki bajba kerül, annál kevesebb esélye van a segítségre, minél többen vannak körülötte. A ’60-as években egy fiatal lányt, Kitty Genovese-t több késszúrással ölték meg a nyílt utcán, miközben fél óráig kiabált segítségért; utólag, a szemtanúk keresésekor kiderült, hogy 38 ember nézte végig mindezt, de senki sem hívta a rendőrséget. Mindenki úgy gondolta, „nem az ő feladata, majd valaki más biztosan segít”.

A társas felelősségmegoszlás a csoportviselkedés egyik legveszélyesebb jellemzője lehet. Az egyéni felelősségvállalás alapvetően nehéz, olyan téma, melyet egy életen át tanulunk. Ha parancsra, vagy csoportnormát követve teszünk valamit, ennek súlya lekerül rólunk. De mi jön utána?

Milgram kísérlete

Az egyik leghíresebb és legijesztőbb vizsgálat Milgram kísérlete, aki arra kért amerikai egyetemistákat, hogy a velük szemben ülő (színész által játszott) tanulót a szótanulási kísérletben az eredményeinek megfelelő nagyságú áramütéssel büntessék.  Az álcímkék 15-től 450 voltig jelezték az áramütést, melynek végéről mindenki tudta, hogy halálos. Amikor a „tanuló” már nagyon fájdalmasan kiabált, a kísérletvezető biztosította a résztvevőket, hogy minden az ő felelőssége, folytathatják. A teljesen átlagos amerikai egyetemisták 65 százaléka elment a halálos áramütésig, és egyetlen ember sem állt meg 300 volt alatt.

A felelősségvállalás témakörében talán az egyik legnehezebb gondolat az, hogy ha elindulunk egy úton, mely egyértelműen rossz, szinte lehetetlen megállni rajta. Hiszen ha megállok, abban a pillanatban szembe kell néznem a ténnyel: idáig sem kellett volna eljönnöm.

Ehhez a felelősségvállaláshoz óriási erő kell. Ezért sokan, hogy megőrizzék az önmagukról alkotott képet, és azért, hogy „jó” tagjai legyenek a csoportnak, ami felülről rendelkezik és vállalja (?) a felelősséget, inkább továbbmennek az úton, egészen a végéig. A nap végén azonban, a felelősségmegoszlás után, mindenki egyedül tér haza a gondolattal: a tetteink határoznak meg minket igazán.

Rácmolnár Lili