-

Egyedüllét megint. Mindig valami előtt... és valami után. A múlt történetei ecsetvonásokként hagynak nyomot a személyiség tiszta vásznán, néha mintha már nem is maradna szabad hely az újnak. És akkor a bénító sötétséget felváltja az egyedüllét felelőtlen könnyedsége. A szabadság. Nem tudom, meddig marad, úgyhogy megragadom. Fejben történik ez is. Nincs valóság. Érzékelés van, és az nagyon sokféle.

Techno. Kicsi hely, barátságos. Az emberek arca a DJ-pultot megvilágító élesebb fényben felsejlik, de akkor sem látszódik igazán. Csak kontúrok vannak és sziluettek. Elöl állok, kezdem érezni a zenét. Először a basszust követi a lábam, aztán jön a dob. A beúszó effektekre beindul a kar és a fej. Az egész testem fellobban. Elkezdek mászni a saját fejemben. Látom, ahogy megyek. A helyekből képek, a képekből érzések lesznek. Körbefordulok. Észreveszem az embereket körülöttem, és örülök nekik. Kijövök magamból. Fantasztikusak. Az egész hely pulzál. Ahogy a ritmussal együtt változtatom a pozíciómat, úgy kerülnek újabb és újabb testek a látószögembe. A mozgásban személyiségek rajzolódnak ki, gondolkodom, vajon milyenek lehetnek. Jobbra egy fiú olyan végtelen, hogy nem látszódik, hol kezdődik és hol végződik. Áramlik, siklik a hanghullámokkal. Odébb egy lány szakaszos mozgással, de tökéletesen követi a hangsávokon megjelenő ütemeket. Karakterek. És a saját fejükben vannak. Az élmény nem közös. A valóság túl sivár. Nincs is. Az érzékelés pedig mindenkinek a sajátja.

Ahogy forgok körbe, érzem, hogy megszűnnek a nemek. Ösztönös és finomabb lények vannak. Vonzalom, nemi szervre való tekintet nélkül. Kémia. Nem. Kemikália.

Mindenki fogyaszt valamit. A színekhez kell. Vagy a zenéhez. A józanság fárasztó és silány. A tudat nyitogatásra vágyik, és az alkohol csődöt mondott.

A kemikália kiszámíthatatlan. Megszünteti a személyiség határait, újat mutat. Torzít, kifacsar, feldob, aztán mélyre visz, de belül marad.

Ebben a nemtelen és izgalmas feketeségben hirtelen közös lesz a magány. Mindenki és senki. Nincs magány, egység sincs. Agyak vannak és energiák. Külön, de néha összecsatlakoznak. És még ritkábban, történik valami különleges. A kapcsolódással két irányban árad a kíváncsiság. Ömlik. A találkozás, amikor elindul valami. Azt kell megvárni, mert az nagyon jó. Hiányzik az előző ilyen.

Felkapcsolják a világítást, az arcok vonásokat kapnak. A nem létező egység megbomlik, a magány megint az enyém lesz. Nem szorongató, szép és magabiztos, kell ilyen is.

Hazamegyek. De nem egyedül.

Léna

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/dwphotos