–

Nem mi vagyunk az elsők a világtörténelemben, akik megélik, hogy egy korszakban ellentétes ideológiák és világnézetek feszülnek egymásnak. Hogy miközben az egyik oldal számára úgy tűnik, a fejlődés abba az irányba halad, hogy egy nyitottabb társadalom szerveződik, amelyben mindenki elfogadó a különféle másságokkal és kisebbségekkel szemben és mindenki egyenrangú, a másik oldalon az a hozzáállás erősödik, hogy van egy norma, amitől eltérni beteges dolog, és fenyegetést jelent a rendre. 

Ma egy kereskedelmi cég reklámhirdetése kapcsán pattan ki a feszültség, tegnap egy közjogi méltóság kijelentései nyomán, de a szembenállás egyre éleződik. Az egyik oldal azt sulykolja, hogy a világ így halad előre, úgysem lehet feltartóztatni, a másik meg azt, hogy mindent meg kell tenni a folyamat feltartóztatásáért, mert ez romlásba dönt minket.

A XX. század első felében hasonló módon hasadt ketté a társadalom. Volt egy része, ami akár vallási okokból, akár a hagyományok mentén a szigorú keretekben hitt, de ez kitermelt egy szabadságpárti mozgalmat is – elsősorban a művészek körében –, ami meg lázadó életformát hirdetett.

Erő/ellenerő – ősi dinamikája ez a világnak.  

Erre példa a Vita és Virginia: Szerelmünk története című film is, ami a ’20-as évek Londonjába repít minket, ahol a viktoriánus kor szigorú (ha tetszik, álszent) rendszerében Virginia Woolf és baráti köre, a Bloomsbury Group valóságos miniforradalmat robbantot ki, és olyan szabad életet folytatott, ami még a mai felfogásunkban is merésznek számít. (És persze megvolt a megfelelője Párizsban, Berlinben és Budapesten is.) 

Elisabeth Debicki, mint Virginia Woolf

A társaság tagjai mindenekfelett hittek az őszinteségben, a barátságban és az önkiteljesedésben. Szinte mindannyian alkottak, vagy valamilyen formában támogatták a művészetet. Voltak köztük házastársak, akik a szabad szerelemben hittek. Mindenkinek lehettek és voltak is afférjai – sosem titokban –, gyakran azonos neműekkel. Főleg a férfiak kedvelték egymás társaságát az ágyban, de – mint a film mutatja – a nők is elkezdték felfedezni egymás testét, lelkét. 

Maga Virginia Woolf 42 éves múlt, amikor megtapasztalta az igazi szexuális felszabadulást egy nő oldalán. „Csábítója” egy arisztokrata származású írónő, Vita Sackville-West volt, aki a házassága mellett (mely inkább szoros barátságon és szövetségen alapult) kizárólag nőkkel létesített szerelmi kapcsolatot. Viharos szerelmük tíz évig tartott (1925-től ’35-ig) kisebb-nagyobb megszakításokkal, elsősorban Vita miatt, aki diplomataférjét gyakran kísérte tartós külföldi utakra, és a hűség amúgy sem tartozott az erényei közé. Bár nemesi származású anyja (akit a filmben Isabella Rossellini alakít) mélyen ellenezte az életvitelét, azért a nagyasszony is megtalálta a korszak erkölcsi normáiból kivezető kiskapukat – a különbség csupán annyi volt, hogy adott a látszatra, és ezt akarta megkövetelni a lányától is. Vita azonban megzabolázhatatlan volt. 

Gemma Arterton és Elizabeth Debicki

Képzeljünk el egy kapcsolatot, aminek egyik tagja egy elkényeztetett, öntörvényű nemesi asszony (két gyerekkel, de ez nem különösebben akadályozza semmiben), a másik meg egy középosztálybeli, súlyos pszichés betegségben szenvedő (ma talán mániás depressziósnak vagy bipoláris zavarral küzdőnek diagnosztizálnák), hiperérzékeny, introvertált írónő, akit már a maga korában zseninek tartottak. Az egyik állandóan magas hőfokon ég, a pillanatnak él, majdhogynem nimfomán, a másikat nem érdeklik a külsőségek, csak a dolgok veleje, és csupán most fedezi fel a testi gyönyöröket. Az egyik otthona a nagyvilág, és benne minden az ő öröméért van, a másik London egyik szegletében eresztett gyökeret, és puritán, visszahúzódó, mélyérzésű ember – ha egyszer kitárulkozik valakinek, azt nagyon komolyan gondolja.

Az egyik sikerszerző volt, ontotta magából a szavakat, a másik ritkán publikált, de akkor meg akarta újítani az irodalmat.

A kudarc tulajdonképpen bele volt kódolva a kapcsolatukba, de talán a kezdeti eufória is, épp a különbözőségük okán. Kevés közös vonásuk egyike az volt, hogy a férjükhöz egyformán lojálisak voltak, egyiknek sem volt esze ágában elhagyni a társát. Szükségük volt arra a támaszra, amit ez a két férfi tudott nyújtani nekik. 

Rupert Penry-Jones és Gemma Arterton

És van még egy dolog, amiben osztoztak: mindketten grafománok voltak, így a szerelmüknek nyoma maradt egy levelezés formájában. A filmnek tulajdonképpen ez adja a vázát, közvetlen idézeteket hallunk belőle.

Sajnos ennek ellenére nem érezhetjük úgy, hogy sikerül a mélyére látni a kapcsolatuknak, mert a mozit teljes egészében beborítja egy melodramatikus fátyol, mint ahogy a képet is egy opálos szűrő. 

Bár az előzetes alapján egy pazar kiállítású, minőségi angol filmre számít az ember, aztán kiderül: sajnos épp a jó ízlés és az arányérzék hiányzik belőle. Chanya Button forgatókönyvíróként és rendezőként is túldominálja a produkciót, még a szereplőit sem hagyja érvényesülni, pedig igazán remek színésznőket választott a főszerepekre. Elisabeth Debicki és Gemma Arteton is bizonyította már tehetségét, de most mindketten alulmúlják önmagukat. Debicki kontrollálatlanul szenveleg a teljes filmidő alatt, Arteton meg elveszik a pompás jelmezeiben. 

Gemma Arterton, mint Vita Sackville-West

Hosszú, unalmas, szentimentális, de éppen ezért érzelmileg hatástalan film lett ebből a felkavaró és izgalmas történetből, amiből sem a szerelem árnyalatai, sem a történelmi háttér, sem a Bloomsbury társaság eredetisége nem jön át. Annyit tanulunk meg belőle, hogy ez a viszony ihlette Woolf egyik legismertebb művét, az Orlandót (melyből viszont csodás filmet készített Sally Potter 1992-ben), amiről Vita kisebbik fia később úgy nyilatkozott:

„az irodalom leghosszabb és legelragadóbb szerelmeslevele”. 

Leszbikus szerelmet filmre vinni ma már nem számít merészségnek. Csak az utóbbi tíz évben sorra jöttek ki ennek a témának a különféle változatai, élén a cannes-i Arany Pálma-díjas Adele életével, aztán ott a Carol, A gyerekek jól vannak, A rabbi meg a lánya, A lelkész felesége, A nő, akit szerettem, vagy A szobalány. Nálunk egy plakát is kiveri a biztosítékot, de nemzetközi színtéren ebben már az égvilágon semmi polgárpukkasztó nincs. (Mint látható, már azon is túlvan a filmvilág, hogy különféle vallások közegeiben ábrázolják a jelenséget.) A Vita és Virginia: Szerelmünk története sajnos semmit nem tesz hozzá az eddig látottakhoz, viszont kihagyta a lehetőséget, hogy az irodalomtörténet egy szeletét közel hozza a szélesebb publikumhoz. Maradnak a szövegek – sebaj.

Gyárfás Dorka 

Képek: ADS Service