–

Essünk túl a nyilvánvalón, mint Tomika az előszobában hagyott szennyesládán. Igen: Annának vörös haja van. Sőt: rőt. Nekem pedig barna, ahogyan Zsuzsinak is. Van rá tudományos magyarázat, de mielőtt belevágok, szólok, hogy a postásunkat még nem láttam. Szerencsére Zsuzsit nem hozzák lázba alulfizetett egyenruhások, ezért nem különösképpen aggódom. Főleg, mert aki ránéz a lányomra, az arra a következtetésre jut, hogy Herczegék a sáskáknál szokásos úgynevezett kifejléssel szaporodnak. A gyerekeim annyira hasonlítanak rám (oké, oké: ránk!), mint egyik tojás a másikra – leszámítva, hogy Tomika tyúktojás, Anna pulykatojás, én pedig száznapos tojás. A vörös haját viszont nem tőlem, hanem Zsuzsi dédszüleitől örökölte, bár ezt fotókkal még senki sem igazolta nekem, de üsse kő, belenyugszom…

Most már csak azért szurkolok, hogy maradjon így, kicsit odapirítva, és ne barnuljon be, mert egészen megszoktam, hogy a lakásban Nicole Kidman negyedére kicsinyített hasonmása kúszik jobbra-balra.

De ugorjunk az elejére! Anna élő cáfolata annak a népszerű tételnek, amely szerint a nők sokáig készülődnek, ezért mindenhonnan elkésnek. Ő ugyanis a vártnál egy évvel korábban érkezett. Az volt a tervünk (sok ilyenünk volt, amíg nem lettünk szülők), hogy akkor lesz második gyerekünk, amikor az első felügyeletét már átvállalta az óvoda nevű állami erőszakszervezet. Ez, ugye, valamikor 2019 és 2020 ősze között lesz esedékes, tekintve, hogy Tomika úgynevezett évvesztes – bár szerintem minden év nettó nyereség, amit az ember nem a bölcsődén felüli oktatási rendszerben tölt el. Ehhez képest Anna tavaly szeptember 28-án megérkezett, és mint egy királynő, annektálta a Herczegségünket. 

Önmaga nemzéséről, persze, nyilván nem tehet, azért pusztán a mi felettébb élvezetes felelőtlenségünk hibáztatható, bár hibáztatásról aztán végképp nincs szó, hiszen akartunk egy kistestvért Tomikának, ráadásul egy lányt. Megadatott, hála érte. Anna viszont az úgynevezett programozott császármetszés (ez az a típusú szülés, amikor nem vágnak át, hogy mikor vágnak át) időpontját sem volt hajlandó kivárni, de erre nem csupán magyarázata, hanem mentsége is volt. Akit egy köldökzsinór fojtogat, az csipkedje magát, ha jót akar – vagy legalábbis ezt a két szorgalmas szerencsétlent, akit szülőként fölé rendelt a sorsa.

Anna-angyalka tehát szerencsére közénk szállt le, és nem egy cukorszín csillagra (ezt a jelzőt Faludytól loptam; húsz éve szeretném leírni; kösz, Gyuri bácsi!), és békülékenysége jeléül rögtön hozott egy játék markolót Tomikának.

Ezt a testvérféltékenység-csökkentő módszert egy internetes fórumon ajánlották, és jelentem, bevált. Igaz, a markolót azóta elhagytuk valahol, de Anna még megvan.

Ez örvendetes tény, hiszen másoknál az idősebb gyerek vagy rá sem néz a jövevényre, vagy kispárnával akarja megfojtani. Mindkettő valós, konkrét példa… Tomika viszont rajong Annáért! Ölelgeti, puszilgatja, és ha bömböl, akkor indokolatlan magabiztossággal nyugtatgatja: „Ne sírj, itt vagyok!” Esténként meseolvasás közben negyedóránként felpattan, és egy felelősségben megőszült nagypapa aggódó arckifejezésével veti oda nekem: „ránézek Annácskára!”, majd kiviharzik, hogy a húgával lehessen, nyilván megakadályozva, hogy az aludjon, ne pedig kenetlen sarokvasú ólajtóként nyikorogjon az anyja ölében.

Ja, igen. Nem lett Panni belőle. Ő bizony Anna. A könyv utolsó, Levél gyermekeimnek című fejezetében még becéztem, de amikor megszületett, azon kaptuk magunkat, hogy képtelenek vagyunk máshogy hívni. Illetve de, hiszen amikor megpróbál felmászni valahová, akkor következetesen orangutánnak nevezzük (vörös a haja és letehetetlen), de azt hiszem, ez inkább bennünket minősít… Ha viszont egy rövid időre képesek vagyunk félretenni a családunkat habarcsként összetartó iróniát és szarkazmust, akkor Anna nem más – nem kevesebb, nem több –, mint: Anna. A kiválasztott, aki egyensúlyt hozott az Erőbe. Úgyhogy kénytelen voltam elbandukolni egy bababoltba, és vásárolni egy A betűt, hogy a gyerekszoba ajtajára Tomika neve alá a „Panni” helyett az „Anna” felirat kerülhessen fel. (Mondjuk, egy ideje az utolsó A állandóan leesik. Kezd beidegelni. Alá fogok nyomni egy tubus pillanatragasztót.)

Na szóval, Anna második gyerek (nem, nem akarunk harmadikat), és ebből adódóan első szállóvendégünknél, Tomikánál jóval rutinosabb hotelszemélyzetet kapott.

A konyhapulton pelenkázzuk, szükség esetén péklapáttal vagy bajonettel is meg tudom etetni, a bátyjával fürdik a kádban, és ott alszik, ahol elálmosodik. A cumifertőtlenítő szerintem már megpenészedett a szekrényben, a járókába pedig két méterről, egy dartsvilágbajnok ügyességével tudok behajítani játékokat úgy, hogy nem veszélyeztetem a benne dekkoló gyereket. Persze, a Tomika életben tartásával szerzett, hovatovább háromévnyi rutin csak az apai teendők egy (nagy) részének buktatóin segít át. Lányos apukaként ugyanis eljön a pillanat, amikor a két nem közötti igen jelentős különbségekből fakadóan újra kell húzni a határvonalaidat. Nálam ez már a kórházban megtörtént, amikor az erre szakosodott nővér megmutatta, hogy egy lányt miként kell pelenkázni. Én botor fejjel úgy gondoltam, hogy ugyanúgy, mint egy fiút. Hát nem. Álltam Anna apró teste fölött, ennek a mikrodrámának a főszereplőjeként: 

Nővér, jóindulatúan: – Jó, és akkor most tessék széthúzni.

Én, felszaladt szemöldökkel: – Mi…?

Nővér kissé erélyesebben: – Húzza szét.

Én, döbbenten: – Mit?!

Nővér, visszafojtott röhögéssel: – Hát AZT.

Én magamban: – A lófaszt. Hozzá nem nyúlok.

Én hangosan: – Így…?

Nővér: – Úgy, de bátrabban.

Én magamban: – Majd anyádat bátrabban, te perverz, ez a lányom.

Én hangosan: – És most mit csináljak…?

Nővér: – Törölje ki a szeméremajkak közül a kakát.

Na, ez az a mondat, amitől úgy érzed, hogy soha többé nem áll fel! Aztán, persze, megcsinálod, mert muszáj, hiszen megfogadtad, hogy te nem leszel a reklámok pipogya férfialakja, hanem modern apaként a szoptatáson kívül mindent készségszinten elsajátítasz, amit a gyerek anyja tud. Én pedig szeretem megtartani az ígéreteimet – főleg amiket magamnak tettem nagy nyilvánosság előtt –, ezért tíz hónap elteltével képes voltam túltenni magam azon az egyszerű biológiai tényen, hogy Anna nő. Egyelőre még csak akkora, mint egy szurikátakölyök ülve, de akkor is nő. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy bár reneszánsz puttónak néz ki, valójában ő Viktória császárné reinkarnációja.

Ha például akar valamit, azt olyan éles rikoltással adja parancsba, amilyet eddig csak a brit tengerparti sziklákon őrködő sirályok torkából hallottam, közben pedig úgy rázza a fejét, mint egy koccintóstól beállt punk a Sex Pistols-emlékkoncerten, a pogózás tetőpontján.

Meg is értem, hiszen Tomika mellett (és mellettem) a szolid polgári stílus csak a szellemi éhenhaláshoz lenne elég. Anna kábé egy hónaposan levágta, hogy farkasok közé került, ezért a szó kommunikációs értelmében már most négyszáz kilós harapása van. Mégis, amikor rám néz, csibészesen vigyorog és rajongva kinyújtja a kezét, akkor nem tudom máshogy szólítani, csak úgy, hogy: „szerelmem”.

Tomika szerencsére nem bánja ezt, mert Anna megérkezése óta kifejezetten apás lett. Olyannyira – és ennek jelentőségét a rendelkezésemre álló, szűkösnek nem mondható szókinccsel sem tudom a súlyának megfelelően értékeltetni –, hogy Tomikát ma már én altatom el. Egyedül, önállóan, anya nélkül. Sokszor én viszem el a bölcsibe, ahol jókedvében birkózni szokott a Bende nevű barátjával, és megfigyeltem, hogy hétről hétre jobban igényli a társaságomat. Bújik, ölelget, megdicsér, amikor ügyes vagyok. (Mert néha ügyes vagyok.) Egy ideje már nem rugdos bennünket, és a vakolatot lepergető hisztirohamok is enyhültek.

Mégsem ezek a kétségtelenül nagy sikerélmények bizonyították be nekem, hogy összeállt a négy kicsi legó. Hanem az, hogy Tomika néhány hete fürdés után rendre megkér, hogy térdepeljek elé. Ott áll előttem vizes testtel, egy óriási törülközőbe csavarva, és várakozástól csillogó szemmel néz a pápuafürtjei alól. És akkor én megkérdezem – mindig ugyanazt. Ő pedig válaszol – mindig ugyanazt: 

– Ki szereti Tomit?

– Apa!

– És még?

– Anya!

– És még?

– ANNA!

Utána megölel, kicsi karjai szorosan körém fonódnak, és három szót súg a fülembe. Minden este ugyanazt a hármat:

– Apa, maradjunk így…!

Ha rajtam múlik, kisfiam, akkor örökké.

 

Herczeg Zsolt

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images