–

Velem többször megtörtént már ez, és bizony szar érzés. Mindamellett, hogy örülsz a szeretted örömének és szerelmének, pláne, ha tudod, mennyire nehéz út vezetett idáig, de ennek a barát-ghostingnak az okait még nem tudtam pontosan megfejteni. (Bár ezt lehet, hogy nem is nekem kell.)

Többféle barát-ghosting létezik:

Van az, amikor annyira elfoglalt a másik a munka miatt, hogy alig marad ideje a barátkozásra.

Vagy gyereke születik, és teljesen megváltozik a helyzete, így a barátok közül is mennek páran a levesbe. (Mondjuk, ha én épp a bulizós korszakomat élem, akkor nem várhatom el a barátnőmtől, aki otthon van egy csecsemővel, hogy csatlakozzon a jóval lazább életvitelemhez.)

Vagy váratlanul felborul minden körülötte, mert ne adj' isten beteg valamelyik hozzátartozója, és máshogyan kell helytállnia a mindennapokban.

Vagy itt van ez a szerelem dolog: őrülten belezúg valakibe, és nagy intenzitással kezdi megélni a friss kapcsolatát, ami szintén természetes.

És akkor ezekben a helyzetekben hirtelen már nem az addig „best friend forever” van előtérben, aki addig tűzön-vízen-havon-jégen át cipelte a gondot, bánatot, bút-bajt, nevetést, szórakozást, hanem egy másik tényező: a szerelem. És a szerelem mindent felülír. Ezt is tudjuk. (Tudok még ilyen közhelyeket, ne parázzatok!)

Ti hányszor hallottátok már a barátotoktól a következő mondatokat?

„Most nem megyek, mert a pasimmal leszek…” – és minden héten háromszor így ráz le.
„Most nem jó, mert a csajom szervezett valamilyen programot” – a hónap minden napjára.
„Nem gáz, ha jön a pasim is?”
„Nem gáz, ha a csajom is csatlakozik?”
„Gyere át inkább te, most nem akarnék elszakadni mellőle.”
„Áhh, figyi, most inkább kettesben akarunk lenni” – fél éve minden héten ezzel indokolja a baráti tali lemondását.

Sokat gondolkodtam ezen… csitrikoromban dühös voltam, és hisztiztem az ilyen válaszok miatt. A húszas éveimben még mindig dühös voltam, és vergődtem.

Harmincnégy éves koromra pedig megtanultam elfogadni, hogy nem vagyunk egyformák, és mindenkinek másmilyen az igénye, a hozzáállása az emberi kapcsolatokhoz.

Nekem, ha például van párom, ugyanúgy járunk társaságba, gyakran vendégelünk meg embereket, és teljesen bevonom a baráti kapcsolataimba is az aktuális szerelmemet, sőt, általában már alig várom, hogy megismerje a legjobb barátaimat, hiszen az nekem rettentően fontos, hogy azok, akik az életem nagy részében velem vannak, mit szólnak a kiválasztottamhoz.

Eddig nem csorbultak a baráti kapcsolataim és a szerelem sem amiatt, mert én éppen jártam valakivel.

Olyannal igazából nem is nagyon jöttem össze, aki ne illett volna bele a képbe. Ezért nem volt nehéz megszerettetni a szerelmemet, vagy éppen vice versa, a szerelmemmel a barátokat.

Nem tudom azt elképzelni…

…hogy valaki annyira fontos legyen, hogy ne hívjam fel hetekig a legjobb barátaimat. Egész egyszerűen azért, mert ezek az emberek akkor is velem voltak, amikor a szerelem „még a fasorba' se volt”. És lehet, hogy egy idő után szép lassan alakul majd az a bizonyos fontossági sorrend, de a barátok akkor is ott lesznek, és soha nem lesznek elfelejtve. Mert ez a dolgok rendje, hogy formálódnak körülöttünk a rendszerek, de attól még azokat nem tesszük parkolópályára, akik sokat jelentenek. (Egyébként ez nemcsak a barátokra igaz, hanem a családra is, már ha olyan volt eddig a családdal a viszony, és nem valamiféle extrém szituációból jövünk.)

Viszont az élet folyamatos tanulás és alkalmazkodásra való képesség. Szóval ha azon kapom magam, hogy az addigi kebelbarátom életében már másmilyen a fontossági sorrend, akkor párhuzamosan óhatatlanul bekövetkezik, hogy nálam is átrendeződnek a dolgok.

Természetesen elfogadom és megértem, hogy neki most a szerelem a legfontosabb, de akkor neki is meg kell értenie, hogy bizony legközelebb talán már én sem úgy érek rá, mint eddig.

Mert a viszonyok és a kapcsolatok folyamatosan változnak, és olyan kevésszer van, amikor az egyik fél kvázi kicsekkol, és amikor visszatér (egy estére vagy hosszabb időre), akkor a másikat ugyanúgy visszakapja, mint ahogy hagyta.

Persze ez esetben nem azokról a barátságokról beszélek, amik évtizedek óta állnak megrendíthetetlenül, és teljesen mindegy, kit hova sodor az élet, a beszélgetést ugyanonnan tudják folytatni a felek. Hanem azokról, amik életvitelszerűen benne vannak az életünkben, rendszerré váltak, közös szertartásaink vannak, minden titkot, problémát, bajt ismersz és tudsz a másikról.

Szóval a baráti ghosting sem kevésbé fájdalmas a randis ghostingnál, annyi viszont a különbség, hogy itt legfeljebb jobban ismertek az okok, és nem gondolsz rögtön arra, hogy: „jajj, vajon velem mi volt a baj, hogy nem hívott fel többé a pasi/csaj?”

Ha pedig te vagy az, aki ghostingol, akkor gondolj arra, hogy bizony neked is elfogadónak kell lenned a másikkal, amikor – ezt nem kívánom – megkopik a lila köd a szerelem körül, vagy ne adj' isten, szakításra kerül a sor.

Az egyik barátnőm mindig azt mondja erre bölcsen: „aminek eleje van, annak van vége is”.

Kivéve az igazi barátságok. Na, azoknak soha nincs vége. És abba holmi ghostingolások szóba sem jönnek.

 Szentesi Éva

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Valeriya Tikhonova