–

Kevés emberrel történik meg, hogy a barátságai kitartanak egy életen keresztül. Én vagyok ennyire szerencsés, mert az egyik legrégebbi barátomat a születésemtől fogva ismerem. Éva már féléves volt, amikor a világra jöttem, és nem titok, hogy anyám azért nevezett el ugyanígy, mert egy szép és aranyos kislány volt a szomszéd gyereke. Barátságunk azóta sem tört meg, annak ellenére sem, hogy teljesen más életet élünk. Ő Tiszalökön maradt, óvónő lett, majdnem tizennyolc éve él ugyanazzal a férfival, most született meg a második gyerekük, és tulajdonképpen soha nem költözött el abból a kis utcából, ahova megszülettünk. Soha nem vesztünk össze igazán, nem kiabáltunk, és ha megbántottuk is egymást, az nem volt komoly. Végtelen a bizalmam benne, és a szeretetünk is őszinte. De ez a fajta barátság tényleg nagyon ritka. Szerencsésnek tartom magam, amiért részem lehet benne. 

A legtöbb barátomat a fiatal felnőttkorom elején, huszonévesen szereztem. Szép, intenzív bulis időszakban, amikor a hasonló zenei ízlés, és az ugyanolyan intenzitású megőrülés kötött össze minket. Ők ismertek még a betegségem előtt, és velem voltak a legnagyobb drámában is – különböző mértékben jöttek és segítettek, amikor kellett, vagy amikor hagytam, és megértették, ha nem bírtam őket fogadni. Olyankor csak anyámmal kommunikáltak, én pedig végig tudtam, hogy ott vannak velem. Volt, hogy összevesztünk, volt, hogy hónapokig nem beszéltünk, de örökké fontos szereplői maradnak az életemnek.

Nem árulnának el soha, és nem teregetnék ki a szennyesemet. A hátamba se szúrnának kést úgy, ahogyan az sajnos másokkal megtörtént. 

A felnőttkorban köttetett barátságokkal már óvatosabban bánik az ember. Sokáig nem is hittem abban, hogy felnőttként lehetséges barátságot kötni. Viszont harminc felett már tudom, ki vagyok, milyen értékrend szerint élek, merre tartok, értem el sikereket is, a helyemen vagyok. Kialakultak a szokásaim és a hobbijaim, és van úgy, hogy ezek alapján alakulnak ki az újabb kapcsolataim is. Az egyik legjobb barátomat például a sportnak köszönhetem: egy edzőteremben ismerkedtünk meg három évvel ezelőtt, és sosem gondoltam volna, hogy köthetek valakivel legjobb barátságot harminc felett. A haverságnál nem gondoltam többre, de nekünk ez összejött. Ő az az ember, akiben soha nem csalódtam, aki soha nem vágott át, akivel soha nem veszekedtünk, nem vagyunk egymásra féltékenyek, és ha leszakadna az ég, mentenénk egymást, sőt megosztjuk, amink van, jó szívvel. Sokan nem drukkoltak ennek a barátságnak, mi pedig nem foglalkozunk ezzel.

„A hozzám hasonlók nem nulláról indulnak egy ismerkedés során, hanem mínusz húszról” – Párkeresés, fogyatékkal

WMN Life – 2021. február 26. – FB

 

A másik legjobb barátomat pedig az írásnak köszönöm meg. Ugyanaz a szakmánk, és nemcsak ebben vagyunk alkotótársak (jó, olyankor azért nagyon sokat veszekszünk), hanem az életben is. Bár nagy a korkülönbség köztünk, kicsit anyám is ő nekem, de mindenre rácáfoltunk: sem a korkülönbség nem határozhatja meg a barátságot, sem az, ha a vonzódás alapját egy kitekeredett szülő-gyerek viszony adja meg.

Mire ezen átverekedtük magunkat, rengeteg sírást és ellenkezést kellett megélnünk, de a kamaszkornak vége, és mára igazi, felnőtt barátságunk van. Nem is tudom elképzelni az életem nélküle.

Aztán vannak olyan kapcsolatok is, amelyekben csalódnom kellett. Az elmúlt egy évtizedben háromszor fordult meg velem a világ, rengeteg mély szakadékon kellett átugranom ahhoz, hogy érett legyek, és tudjam, ki vagyok, és ne bizonytalanítson el senki önmagamban. Hogy közben nem mindenki tapsolt, az persze elvárható volt (pedig volt úgy, hogy nem értettem, miért nem jár a taps), azt viszont nehéz volt felismerni, hogy aki nem örül a fejlődésemnek, nem tud mit kezdeni azzal az emberrel, aki lett belőlem, az nem a barátom. 

Mert tulajdonképpen mi voltam én tíz évvel ezelőtt? Egy önmagát kereső lány, aki rohadtul utálta saját magát, és csapódott mindenfelé, arra várva, hogy szeressék. Ezt a lányt le lehetett akasztani a ruhafogasról, és vissza is lehetett oda függeszteni hónapokra. Ez a lány úgy ugrált, ahogy fütyültek, cirkuszi mutatványos volt, szórakoztak rajta, de ha vége volt a műsornak, akkor várnia kellett, amíg újra porondra szólítják. A bohóc közben számtalan felismerésen ment keresztül, már nem keni fel a mosolyt. A másik meg nem érti: hova lett az az édes „Évike”, akivel olyan jókat lehetett szórakozni? 

A kis bohócból nem nagy bohóc lett, hanem egy felnőtt ember.

Ez az ember már határozott véleményt képvisel, ami nem feltétlenül tetszetős. Véleménye van közügyekről, politikáról, társadalmi problémákról, és mindezeknek hangot is ad. És néha megüzenik: nem kéne. A barátság viszont nem olyasmi, amiben ugyanúgy kell gondolkodnunk a világról, vagy amibe ne férne bele az eltérő politikai vélemény. A barátságban elfogadom azt, hogy a másik másképpen lát bizonyos dolgokat, legfeljebb az asztalnál nem beszélünk ideológiákról. A barátságban el merem mondani, hogy mit gondolok, a barátság nem árul el, nem pletykál rólad, nem üvölt le egy társaság előtt bagatell dolgok miatt. A barát felhív, ha rákos az anyád, és nem tűnik el két hónapra, a barát nem vág a fejedhez becsmérlő dolgokat istenről és hitről (pláne nem akkor, amikor két kemó között okádsz a szétizzadt ágyadon), a barát nem téged szid, ha már nem akarsz vele barátkozni, hanem leül egy tükörrel szemben és önvizsgálatot tart. A barátság csendben marad és elfogad. 

  

Az elmúlt években volt, hogy megbocsátottam azt is, amit nem kellett volna, pontosabban, amit a szívem mélyén soha nem tudtam, és azzal, hogy kimondtam a megbocsátást, magamat is becsaptam. Volt olyan ember, akit nagyon szerettem, aki a nyilvánosság előtt szúrt hátba, és a mai napig nem értem, miért tette ezt meg velem. És van sok olyan, akiket nem emeltem ki külön, de az életem részei, a második családom, a szerves részeim, és a tanúim. Tanúi az életemnek, a sikereimnek, a boldogságomnak, a nyomoromnak, a legsötétebb óráimnak, a halálomnak, a nevetésemnek, a legkönnyebb perceimnek, az őszinteségemnek, mindenemnek. Ezeket pedig már nem szakíthatja szét semmi, hiszen az elmúlt egy év rendesen próbára tett bennünket, és csak azok nincsenek ma velem, akiknek nem is volt itt a helyük soha.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Pexels/Anna Shvets