–

Eltelt egy óra. Végre tudok sírni.

Végre tudok gondolkodni.

Végre tudok haragudni.

Végre tudok írni.

Kacagtunk éppen a teraszon. Hangosan, így alig hallottuk meg a telefont. Gergő a fenekemre csapott, aztán indult, hogy felvegye. Csend. Sokáig. Nevetve beszólok, hogy „na, mi van”, rám néz és azt mondja, „a Térey”. Mondom, „puszilom”, erre ő: „Nem érted? A Térey.” Látom a szemében a félelmet, aztán a dühöt és a kétségbeesést.  

Tudom azelőtt már, hogy kimondaná.

Meghalt.

Térey.

Meghalt.

János.

A dobhártyám dübörög, először hitetlen vagyok, aztán ütni akarok, szétverni mindent.

Most pedig írok.

Mert mi mást is tennék? A feldolgozás jó módja ez, azt mondják.

Azt is mondják, hogy ilyenkor méltatni illik.

De hogy jövök én ehhez, hogy méltassak valakit, akinél nagyobb nem volt ma az országban?

Akit nem kell dicsérni, hiszen minden sora magáért beszél?

Szokásos nekrológ lenne, hogy elmondom, mit szerettem benne, elmondom, milyennek ismertem, elmondom, hogy nagyszerű költő, hogy nagyszerű író, és nemkülönben férj és családapa. De ez alantas lenne hozzá.

Nem elég hozzá.

És a bűntudat. Vajon hány ember fejében zakatol a mondat, hogy meg kellett volna fogni a kezét? Hogy János, ne égesd két végéről, nem éri meg, hogy vigyázz magadra, hogy legyél itt nekünk sokáig még.

Vajon hány ember akarja, köztük én is, visszaforgatni az idő kerekét, vajon hány ember érzi, köztük én is, hogy szét akarok verni mindent, mert igazságtalan, mert méltatlan és gonosz, hogy pont őt vitte el?

Ez nem vall megfontolt Istenre, még ha kifürkészhetetlenek is az útjai.

Gergő mellettem üti a klaviatúrát. Nekrológot ír. Aztán sóhajt egyet, feláll, kimegy rágyújtani. Pedig leszokott már.

Aztán visszajön, iszik egy pohár vizet, sóhajt, és újra üti a klaviatúrát. A szeme könnyes. Rám néz. Azt mondja: „Most komolyan, nekrológot írok Jánosnak? Most komolyan?”

Szédülök. Hányingerem van.

Nem tudok imádkozni most, csak a fentieket kérem, hogy vegyék gondjaikba. Csodálatos lélek érkezett hozzájuk. Mi pedig nem tehetünk mást, mint elindulunk munkába, iskolába vagy éppen haza. Takarítunk, főzünk, dolgozunk, tanulunk. Pedig tudjuk, hogy a világ már nem lesz olyan, mint tegnap. Ha kérhetném, azt mondanám, fordulj meg, gyere vissza, János. De a halál nagyobb erő, mint mi mindannyian. Ezért csak annyit súgok, hogy:

Jó utat, János!

Péterfy-Novák Éva

Fotó: Máté Péter/Jelenkor Kiadó