–

Az ember, aki nem változik

Mi nevezhető egyáltalán függőségnek, ha terápiáról vagy önismeretről beszélünk?

Talán az, ha az ember nem változik. Ez viszont nehezen elképzelhető, csak akkor, ha nem is igazán akar változni, és játszmákba bonyolódik. Ilyen szempontból biztos, hogy nem vagyok függő. Úgy viszont igen, hogy

újra és újra elvarázsol egy-egy lelki mélyfúrással töltött alkalom, a találkozások önmagunkkal és mindazzal, amit hordozunk. Többek között talán ezért is lettem családállító.

Sok vallomás kezdődik azzal, hogy „már gyerekkoromban is”, és ez esetemben sincs másként, legalábbis abban a tekintetben, hogy elég korán elkezdtem spontán módon feszegetni a tudatom határait. Emlékszem, ahogy ötévesen feküdtem az ágyban, és gondolatban azt kérdezgettem: „Ki vagyok én?” Választ persze nem kaptam, de már maga a kérdés forgatása is különös tapasztalat volt. Aztán az is előfordult, hogy a tenyerem bámulásával hipnotizáltam magam. Húsz évvel később mégsem a módosult tudatállapotok iránti rajongásom, hanem a szorongásom vezetett el egyéni terápiára.

A szorongástól az egyéni terápiáig

Régóta sejtettem, hogy kicsit jobban szorongok az átlagnál, de ezt nehéz volt visszaigazolni, és nem is tűnt olyan nagy dolognak. Elboldogultam, talán köszönhettem is ennek a szorongásnak bizonyos eredményeket, más sikerektől viszont inkább elzárt. Felelésnél, vizsgánál például gyakran csak töredékét voltam képes elmondani annak, amit tudok, és sok helyzetben lehettem volna bátrabb, bízhattam volna jobban magamban. De nagyjából a húszas éveim közepéig nem gondoltam, hogy ezzel lehetne kezdeni bármit is. Akkor viszont összebarátkoztam valakivel, aki pszichológusnak tanult, és azok alapján, amit a terápiáról mesélt, reményt kaptam arra, hogy változhatnak a dolgok.

Nagyjából másfél évig jártam egy pszichológushoz, aki olyasmiket mondott az emberi pszichéről, amiket addig el sem tudtam képzelni.

Például, hogy sokszor nem a külvilág eseményeire reagálunk, hanem arra a belső mozira, amit nézünk. Elmondta, milyen a projekció, hogyan emlékszik a test, és az egyik gyakorlat során felbukkant belső képből kiindulva ajánlotta a családállítást. Azt mondta, lehet, hogy volt egy elvesztett ikertestvérem.

Családállítás, ikerélmény, identitás

Megfogadtam a tanácsát, és elmentem egy családállításra. Döbbenetes és meggyőző élmény volt, és ott, akkor magával is ragadott a módszer. Nem volt vaktában lövöldözés, mellébeszélés, időhúzás, volt viszont tűpontos „diagnózis”, felismerés, kibogozás, aztán újrarendeződés és elsimítás. Komplex, átható folyamat volt, és igazolni látszott az ikerélményt.

Ez az „ikerdolog” egyébként a családállítás egyik legnagyobb közhelye, de ettől még van létjogosultsága. Van állító, aki mindent erre vezet vissza, ami szerintem túlzás, de az biztos, hogy nagyon sok érzelem megmozdul az ikres állítások kapcsán, és tényleg sok esetben kulcsot ad a továbblépéshez.

Egyetlen családállítás azonban esetemben nem oldott meg mindent

Van, akinek tényleg elég egy alkalom, és helyükre kerülnek a dolgai, nekem több idő kellett ahhoz, hogy felismerjem, hogyan, milyen körülmények között is tudok létezni az életben, a munka vagy a párkapcsolat terén.

Közben arra is rá kellett jönnöm, hogy mindaz, amit gondolok, amire vágyom, még akkor is érvényes, ha nem illik bele mindabba, amit addig gondoltam magamról vagy a társadalmi elvárásokról.

Szerintem erre jó az önismeret, hogy az ember tisztába jöjjön azzal, mi az, ami valóban támogatja, és nem csak az „egója” próbálja elhitetni vele, hogy szükséges.

Mindenesetre az első családállítós alkalmat számos másik követte, majd a képzést is végigjártam, de emellett több más módszer is bekerült a képbe: kipróbáltam a kineziológiát, részt vettem pszichodráma- és bodyworkcsoportban, újabb egyéni terápián, megismertem több, imaginatív módszert, a KIP-et, az NLP-t, valamint a tánc- és a zeneterápiát.

Sors vagy szabad akarat?

Felmerül a kérdés, hogy vajon mit tett hozzá az életemhez az a rengeteg módszer, amit kipróbáltam.

A pozitív eredmények közé sorolom a növekvő önazonosságomat, ahogy már szót ejtettem róla, azt, hogy érzelmileg sokkal stabilabb, kiegyensúlyozottabb és nyitottabb vagyok. Kevésbé szorongok, könnyebben veszem az akadályokat, és összességében nem gyötörnek kínzó érzések. Materiális szinten viszont nem szolgálhatok látványos változásokkal. Ugyanott lakom, ahol tíz évvel ezelőtt, a bevételeim ingadoznak, és a páromat sem találtam meg, noha ez sokáig fontos „projekt” volt az életemben.

Azt hiszem, elég átfogó képem van arról, hogy mi minden akadályozhatja, és mi minden segítheti az embert. Látom, hogy „milyen mély a múltnak” és a tudattalannak a „kútja”, és mennyi minden van ott, amire nincs ráhatásunk. Valódi, mély változást még a legnagyobb szándék ellenére – vagy pont amiatt – sem könnyű elérni.

Az önismeret nem „kívánságműsor”, még ha a vágyaknak, vízióknak nagy erejük van is.

De ahogy a családállítás előtt sem tudjuk, hogy mi fog előkerülni a „mezőből”, úgy az életben is nagy tér jut az ismeretlennek, a kontrollálhatatlannak.

Találkoztam olyanokkal, akik hosszabb-rövidebb önismereti út után egyenesbe kerültek, és olyanokkal is, akik még mindig küszködnek, nagyjából ugyanazokkal a problémákkal, mint korábban, és nem azért, mert ők nem akarják ugyanannyira a megoldást.

Nem lehet megmondani, hogy az egyik embernek mitől rendeződik hamarabb az élete, mint a másiknak. Sokszor úgy tűnik, mindez nem azon múlik, hogy valaki mennyire őszinte magával, illetve mennyire hajlandó az érzelmek mélyére ásni.

Én azért hiszek abban, hogy előbb-utóbb, valamilyen formában mindenki esetében megtérül a befektetett energia, de az, hogy ez mennyi ideig tart, és kinek mi hozza el végül a ki- vagy beteljesedést, teljesen egyénfüggő. Én mindenesetre folytatom az utat…

Fábián Emese