–

Hogy mit szeretek a fociban? Ezt. Látod, ezt? Ott áll a csapatom összes tagja a szurkolótábor előtt, rég lefújták már a meccset (micsoda meccs volt!), de ott áll mindenki a kapusedzőtől a két gólt szerző cserejátékosig, egymást ölelve, és énekel. A Liverpool himnuszát éneklik, ami úgy szól:

sosem leszel egyedül.

Olyan sok mindent szeretnék neked mondani erről a képről. Akkor is, ha nem szereted a focit. Mert ezen a képen úgy van rajta a foci lényege, hogy közben nem is a fociról magáról szól.

Ez kép az álmainkról szól.

Arról, hogy az első meccsen annak ellenére szenvedsz megalázó vereséget, hogy kitetted a lelked a pályán. És persze hiába veregetik a vállad, hogy nem volt reális ez a háromgólos különbség, nem is játszottál ilyen szarul, te megsemmisülten állsz, mert erre azért nem voltál felkészülve.

A többség persze leír. Legyintenek rád, mert négyet kéne rúgnod a második meccsen úgy, hogy egyet sem kapsz közben a Barcelonától, érted,

ott játszik a világ legjobb futballistája, Lionel Messi, aki nem ember, hanem egy gólszerzésre importált űrlény.

És legbelül rettegsz, mert hát neked is van józan eszed. Mélyen, de van. Szóval rettegsz, a visszavágó napján már nem lehet hozzád szólni, de azért reggel felveszed a mezed. Az újat, mert annak szerencsét kell hoznia. A szemébe nézel a Barcelona-dzsekis srácnak a buszon, és nem kapod el a tekinteted. Ő kapja el. Mert látja rajtad, hogy összeszorult gyomorral, de odaülsz a tévé elé, és ezzel már eleve állítasz valamit magadról: hogy te akkor is.

Mindig. Újra és újra.

Ez van ezen a képen: a belenézés. Az életbe. Hogy mindegy, mi volt az előző meccsen. A belenézés egymás szemébe: látjátok, együtt mire vagyunk képesek?

Számítasz, érted?

Számít, akármilyen hamisan énekled is azt a dalt a lelátón, akkor is, ha holnap, a stadionon kívül mások szemében nem vagy senki, legfeljebb egy hülye, aki ronda mezben lófrál a városban. Ha hiszel bennem, én hiszek benned, ezt mondja neked a csapatod. Biztos nem fogadnák el a szóbeli nyelvvizsgán képleírásként, de hidd el nekem, ez a kép, ez a játék erről szól.

Meg arról is, hogy mindannak ellenére, amit nap mint nap sulykolnak belénk, milyen nagyon hasonlítunk egymásra. A csóró liverpooli dokkmunkás, a dúsgazdag indiai, aki öt éve még azt sem tudta, mi az a foci, de most ott skandálja a lelátón az indulókat, és persze én, Cs. A. Fehérgyarmatról – vagy te, akit csúfolnak, hogy nem érted a lesszabályt, és közben mégis ott izgulsz a tévé előtt, mert elkapott a hév.

Üvöltünk, sírunk, ugrálunk, egymás nyakába borulunk, mintha néhány pillanatra nem létezne semmi, csak a szeretet.

A múlt héten egy bérletes srác szorongatta egy gólunk után a kezemet a kapu mögött a Liverpool stadionjában. Látta, hogy egyedül érkeztem, de a klubhimnuszunk is megmondta, hogy sosem leszel egyedül, úgyhogy ő a gólok után mindig becsületesen megszorongatta a kezemet, és közben beszélt azzal a borzalmas liverpooli akcentusával, én meg egy kukkot sem értettem, pedig már eléggé beletanultam ebbe a kiejtésbe az évek során.

De a kézfogást azt értettem. 

A különbségeink a fontos pillanatokban egyáltalán nem számítanak.

Érted már? Hát ezért szeretem annyira nagyon a focit. Mert néha – nem mindig, de azért a való világnál sokkal gyakrabban – olyan, mintha az élet igazságos lenne.

És ha elég sok meccset nézel, akkor egyszerűen nem tehetsz róla, de elkezdesz hinni abban, hogy mindenki egyenlő, és hogy tényleg mindegy, mi volt az előző meccsen.

Hogy nem számít sem Messi, sem a mi sérült játékosaink száma, az sem fontos, hogy megaláztak egy héttel ezelőtt. Egyszerűen csak fel kell állni, felvenni azt a mezt, és belenézni az életbe.

Egyenesen a szemébe. Mert néha tényleg elkapja a tekintetét.

Csepelyi Adrienn

Kiemelt kép: Getty Images/Shaun Botterill