Utazni vagy nem utazni? – A környezetszennyezés újabb eszköze: az Instagram

–

Gili szigetét Elizabeth Gilbert úgy írja le az Ízek, imák, szerelmek című, 2006-os könyvében, mint a Balihoz tartozó, mégis világtól elzárt, békés, csendes kis zugot, ahol a madár sem jár, pláne nem turista. Tizenhárom évvel ezelőtt gyakorlatilag az ő könyve helyezte a térképre, és most motorcsónakok tucatjai szállítják szervezetten a turistákat naponta, hogy aztán csodálatos, fehér homokos tengerpartos, naplementés romantikus képek százai készüljenek az Instagramra. 

Mondják, hogy Bali a világ egyik „leginstagrampozitívabb” helye, ami valószínűleg igaz is. Rengeteg olyan természeti csodát rejt, ami fantasztikus hátteret kínál romantikus párfotóknak vagy épp duhajkodó partiképeknek. Erre a balinézek rá is játszanak, mert rájöttek, hogy rövid távon tőkét kovácsolhatnak belőle. Gombamód szaporodnak a trópusi erdőben felszerelt hinták, gallyakból épített fészkek (amelyek szintén elképesztően fotogének), így lassan nincs egy igazán csendes, békés szeglete a szigetnek.

Csakhogy hosszú távon ez a vesztét okozhatja, ugyanis az ide özönlő turisták és a hátrahagyott szemét idővel felemésztheti a paradicsomi környezetet.

A balinézek eddig nem is nagyon kapcsoltak – a legfiatalabb generáció az első, amelynek eszébe jutott, hogy esetleg jobban odafigyeljen a környezetre és annak tisztaságára, de a beözönlő turistaáradatot ők sem állítják meg, mert szemben áll a gazdasági érdekeikkel. Márpedig ők kizárólag a turizmusból élnek. 

Tehát a jelenségnek van pozitív oldala is: az egyébként szegény balinézeknek egy kicsit javul az életminőségük. Új munkahelyek létesülnek, fejlődik a gazdaság. Az utazók pedig izgalmas tapasztalatokra tesznek szert, változik, szélesedik a látókörük. De ennek ára van. 

Máshogyan utazunk

A történethez hozzátartozik, hogy az utazás világszerte sokkal elérhetőbbé vált, mint valaha. A fapados repjegyek és az Airbnb hatására többen is megengedhetik maguknak, hogy világot lássanak. Különösen a kínai turisták száma növekedett, ugyanis az ország gazdasági fejlődésének köszönhetően látványosan megizmosodott az a réteg, amely költhet a szabadidős tevékenységekre.

Emellett a fiatalok szellemisége is megváltozott: az Y generáció 72 százaléka vallja azt, hogy sokkal szívesebben költ élményekre, mint megfogható tárgyakra vagy ingatlanra, derült ki a Hipmunk nevű utazásiasszisztens-applikációt gyártó cég felméréséből. 

Ez számokban kifejezve azt jelenti, hogy míg 1995-ben 500 millió turista volt a világban, addig ugyanez a szám 2017-re 1,3 milliárdra emelkedett. 

Az influencerek mint a marketing eszközei

Természetesen nem Bali az egyetlen olyan természeti szépség a világon, amelyet lassanként tönkretesz az Instagram-őrület. A korábbi turistacélpontoktól távol eső csodálatos helyszínek, amelyeket a népszerű influencerek geotaggelnek (vagyis megjelölnek a fotón), gyakran válnak turistaáradat áldozatává. 

Az influencerek két egymással ellentétes trendet követnek: az egyik csoport a nagy tömegeket utánozva a divatos helyszínekre utazik, míg mások direkt szembemennek az áramlattal, és a világtól eldugott helyeket keresik. Marketinghatásuk és befolyásuk azonban egyformán megkérdőjelezhetetlen. 

Az Új-Zélandon található Wanaka város 14 százalékos turizmusnövekedést ért el, amikor – a klasszikus marketingfogások helyett – influencereket hívott látogatóba. De remek példa a Norvégiában található Trolltunga (a troll nyelve) szikla is, amelyet 2010-ben még csak 800 ember látogatott meg, míg 2016-ban már 80 ezer.

Egy szintén különleges természeti jelenség, az észak-amerikai Arizonában található Horseshoe Bend is hatalmas népszerűségre tett szert a social media hatására, ugyanis a vörös szikla szélére állva páratlan kilátás nyílik a Colorado folyó smaragdzöld vizére. Ide öt éve még csak évi ezer ember látogatott el, mára napi (!) négyezer.

Ezzel egyrészt terhelik a természetet, mert építkezésbe kellett fogni, hogy a forgalomnak megfelelő parkolót és infrastruktúrát alakítsanak ki, másrészt azonban meg is ölik vele a Horseshoe Bend eredetiségét és vadságát.

Izlandot a 2008-as válság idején a turizmus mentette meg a csődtől – 2010 óta pedig a turisták száma szabályosan megnégyszereződött a szigetországban. Nem csoda, hogy mára az izlandiak besokalltak a sarki fények miatt odaözönlő tömegektől.

A helyiek közül sokan zúgolódnak a turistaáradat, a vandalizmus, és a dráguló szállásárak miatt, valamint azért, mert az előtte ingyen látogatható nemzeti parkjaik ma már csak belépőjeggyel élvezhetők. Ők a kormányuktól várják, hogy szabjanak határt, és szabályozzák az amúgy kincset érő turizmust.

Olaszországban önkormányzati szinten már tettek is lépéseket: több kisebb régió, például a déli Puglia megye vagy Capri szigete betiltotta a műanyag zacskók, evőeszközök és tányérok használatát – akit pedig mégis rajtakapnak, annak 500 euró bírságot kell fizetnie. A lagúnák városa, Velence pedig szeptembertől három eurót kér a turistáktól a belépésért, amit a rongálások helyreállítására fordít majd. 

Sajnálatos módon az Instagram algoritmusa tovább erősíti azt a trendet, hogy mások vonzó felvételei alapján válasszunk úti célt, ugyanis feljebb sorolja, láthatóbbá teszi az ilyen látványos fotókat – a vattacukorszínű, rózsaszínben, pirosban és halványsárgában pompázó naplementét, a bikinis képet a tengerparton vagy épp a sziklaszirten való pózolást. Így aztán azok az influencerek, akik sok követőre és még több lájkra vágynak, továbbra is vadászni fogják az ilyen képek készítésének lehetőségét. 

Az instagrammerek halála – mit fizetünk a narcizmusunkért?

A jelenség nemcsak a természeti jelenségeket öli meg… hanem időnként magukat az influencereket is.

A Horseshoe Bend ugyanis több turista halálát is okozta, akik – egy jól sikerült Instagram-fotó reményében – túlzottan a szikla szélére merészkedtek és a mélybe zuhantak. Legutóbb márciusban vesztette életét egy ötvenes éveiben lévő hongkongi turista. És ő csak egy volt a sok közül. 

Itt egy újabb aspektusa (a pénzbevétel és a környezet pusztulása mellett) a social media mániának: meddig érdemes elmenni egy jól sikerült fotóért? Megéri a népszerű olasz szökőkútnál összeverekedni azért, hogy ki fotózkodhasson előbb a látványossággal? Vagy a szép, amerikai farmon tönkretenni a veteményest, és Hollandiában letaposni a tulipánokat? 

Tényleg, mennyit ér egy jó fotó?

A kérdés részben költői, mert a social media torzító és felemésztő hatásának elemzése meghaladja ennek a cikknek a kereteit, de tény, hogy az utóbbi években az emberiség minden korábbinál jobban kezdett el vágyni arra, hogy többnek és szebbnek mutassa be az életét, mint amilyen. Kialakult egy – sokszor beteges, narcisztikus – igény arra, hogy mutogassuk magunkat és nyomot hagyjunk a világban, amire a nagy tömegek számára a social media tűnik a legkönnyebben megragadható eszköznek. 

Régebben is mindenki akart egy fotót arról, ahogy például a pisai ferde tornyot tartja, csakhogy azok a képek még a családi albumnak készültek, ezek pedig a nagyvilágnak. A digitális kamerák, okostelefonok hatására pedig mindenkiből fotós lett. A Statista kutatóintézet felmérése szerint csak 2018 során több mint egytrillió (milliárdszor milliárd) digitális fotó készült a világban.

Mintha volna egy nagy lista azokról a helyekről, amiket végig kell látogatnunk, hogy világlátottnak és kulturáltnak tűnjünk. Különben bekapcsol a FOMO (fear of missing out) vészjelző, azaz a félelem attól, hogy lemaradunk, cikinek tűnünk. 

Tádzs Mahal? Kínai nagy fal? Velencei karnevál? Ja, persze, jártam ott, van onnan hűtőmágnesem is.  

És most jöjjön az önkritika

Nem titkolom, magam is a probléma része vagyok: felültem Balin a trópusi erdő közepére helyezett hintára, és több fotót is készítettem a csodálatos vízesés árnyékában. Vegyes érzések keringenek bennem emiatt. Nem szeretnék a természet pusztulásának elősegítőjévé válni, ugyanakkor viszonylag ritkán adatik meg az életemben, hogy a trópusi erdő fölött hintázhatok. Úgyhogy nem hagytam ki, és marhára élveztem. De nyilván felmerül a kérdés, hogy milyen áron. Van, ami már elpusztult, és van, ami még menthető. Szerencsére akadnak vezetők, akik felmérték a felelősségüket ebben a kérdésben.

A Maya Bay A part című, 2000-es, Leonardo DiCaprio-film miatt híresült el, és az elmúlt 18 évben az egyik legnépszerűbb thaiföldi turistacélpont lett. 2018-ra már naponta 200 hajóval 5000 turista érkezett a Phiphi-szigetek közelében lévő öbölbe, amely aranyló homokos parttal és kristálytiszta vízfelületével kápráztatta el az odalátogatókat. Egy ideig. A thai kormány 2018 októberében ugyanis kénytelen volt határozatlan időre lezárni az öblöt, hogy az regenerálódhasson a turisták okozta pusztítás után. Ennek a szépségnek még van esélye a túlélésre. De van, amin már nem lehet segíteni. 

Balin édesanyám lelkesen kivitt egy korallzátonyra, amiről ódákat zengett. Tizenhat évvel ezelőtt itt csodálatos, a szivárvány minden színében pompázó korallok éltek, amikről ő több száz fantasztikus képet készített. A zátony kizárólag apály idején megközelíthető, minden hónapban csupán pár napig. Lelkesen vártuk, hogy eljöjjön a mi pillanatunk, és vízi cipőinket felhúzva átsétáljunk. Annál nagyobb volt a csalódottságunk, amikor a zátonyra érve nemhogy élő korallt, de még maradványt is alig láttunk.

Az elmúlt 16 év turizmusának (a tengerbe ömlő napvédő krém, a jet skik és motorcsónakok tankjából a vízbe kerülő üzemanyag, valamint a turisták által eldobott szemét) hatására ugyanis a rendkívül érzékeny korallok elpusztultak. 

„Te magad légy a változás, amit látni akarsz a világban”

Vajon a fenti jelenség megállíthatatlan folyamat, vagy olyasmi, ami idővel majd lassul és átalakul? Esetleg tudatosabbá válunk, és elkezdünk észszerűbben viselkedni, tenni azért, hogy a természet kincseit megőrizzük?

Vajon az adott országok felelőssége-e megállítani a folyamatokat, és megvédeni a természet pusztulását, ahogy Thaiföldön tették? Vagy nekünk, utazóknak kell tudatosabbá válnunk, és szembeszállnunk a social media kártékony csáberejével? 

Én mostanáig nem voltam valami nagy környezetvédő. Csak az utóbbi időszakban kezdett igazán foglalkoztatni a Föld sötét jövője, a Balin töltött két hetem alatt pedig már élesen belém hasított, hogy nagy a baj. Amit én a magam eszközeivel megtehetek – minden felelős bolygólakóval együtt –, hogy nem szemetelek, időről időre lerakom a fényképezőgépet/okostelefont, és nem úgy utazom, mintha egy bevásárlólistáról huzigálnám ki a kötelező látnivalókat. És mindezeken túl hiszek abban, hogy a sok kicsi sokra megy, és mindannyian lehetünk a változás maga. 

Kégl Ágnes