Vabi-szabim a Mátrában, avagy még mindig a csend nyomában
Pár hete elmeséltem nektek, milyen volt életem első némasági fogadalommal spékelt elvonulása, most pedig arról szeretnék beszámolni, mit tudtam meg a hívei által belső békével kecsegtető vabi-szabi (wabi sabi) módszerről egy másik magyarországi faluban, Sirokon. Megkaptuk már a dán hyggét, a svéd lagomot, lássuk, mit tanulhatunk önmagunkról ezúttal a japánoktól! Kurucz Adrienn megint úton.
–
A vabi-szabiról első hallásra azt gondoltam, valamilyen finom keleti étel lehet. Vagy még inkább: fűszer. Utóbbi értelmezés nem jár nagyon messze különben az igazságtól. Átvitt értelemben ugyanis a vabi-szabi lényege éppen az, hogy új ízt ad, csak nem a levesnek, hanem a mindennapoknak.
Legalábbis az Útmutató a belső békéhez alcímet viselő könyv szerzője, a japánszakértő Beth Kempton szerint valami ilyesmi történik, ha magadévá teszed a sok száz éves vabi-szabi-tanokat, amelyek szoros rokonságban állnak a zen buddhizmussal.
Kempton könyvét a Mátrában vettem kézbe, húsvéti mini(vabi)szabim idején, és amit olvastam, meg amit éltem, nem tervezetten ugyan, de összeért.
Mondom ezt úgy, hogy nagyon nem szeretem, ha az efféle életmódkönyvek több száz oldalon át ragozzák ugyanazt a tizenkét mondatban összefoglalható tanulságot. És igen, ennek a könyvnek a szerzője is ezt teszi, ahogy sokan mások is.
Mégse dobtam félre, mert heverészve a fűben egy napos domboldalon, ölben egy nyúllal, több tucat bárány társaságában türelmesebb az ember azért. Meg jutott is idő egy-egy kimazsolázott, fontos mondaton eltűnődni, nem bántam, hogy nem szippant be mondjuk egy fordulatos mese.
Nagyon szeretem a verseket, a haikukat meg különösen. Úgyhogy számomra az egyik legfontosabb gondolat a könyvben az volt, hogy a haiku az maga a vabi-szabi.
Ha tehát gyorsan össze szeretném foglalni e filozófia lényegét, akkor, mondjuk, idéznék Fodor Ákost, például ezt a versét:
„Nekem nem kell, hogy
enyém legyen: legyen – és
kapjak belőle.”
Hosszabban?
A vabi-szabi tradicionális japán életszemlélet és esztétika, amelynek alapzata: az elfogadás, elsősorban a mulandóságé és a tökéletlenségé.
Hogy miért fontos a keleti gondolkodás a modern nyugati embernek?
Mert sok tekintetben ellentétes következtetésekre jut, mint a kor, amelyben élünk, és ez izgalmas, mert a mi válaszaink rendre leszerepelnek, és boldogabbak nem leszünk általuk, így hát lessük a más korok, más népek üzeneteit, hátha ők messzebbre jutottak – vagy közelebb önmagukhoz.
Maximalizmus, rohanás, antiaging, „minőségi” aligidő, stressz, tárgyak halmozása élmények helyett – és a másik oldalon meg, mondjuk, a vabi-szabi, középpontjában a kevesebb több szemlélettel.
Ma nem tudunk elég szépek, elég fiatalok, elég sikeresek, elég gazdagok, elég izgalmasak lenni sem a magunk, sem a mások szemében. Nem élvezzük az életet, hanem kritizáljuk, keressük benne azt, ami miatt nehezen élhető.
Ezzel szemben a vabi-szabi nem bonyolítja a dolgokat, azt mondja: szép az, ami tökéletlen, kész, passz.
Nem baj, ha csorba a bögre, hisz a tiéd, és története van.
Nem baj, ha öregszel, mert egyre értékesebb leszel a benned halmozódó tapasztalás, emlék, érzés okán.
A vabi-szabi csak mosolyog a koránál örökké fiatalabbnak látszani akaró Nyugat emberén.
Azt hirdeti ugyanis, hogy épp a mulandóság ad értéket a pillanatoknak. És ezzel nem azt mondja, hogy élj a múltban, és nosztalgiázz. Hanem épp az ellenkezőjét: a mában fogd fel, hogy ez meg az nem tart örökké, tehát becsüld meg, baszki, amid van. Most.
És ne szegje kedved, ha valami tökéletlen, hiányos, félig kész. Merthogy, mondja a vabi-szabi: minden ilyen a világon, legfeljebb nem ismerjük fel ezt a tényt. Nincs ugyanis soha végpont, egyik kérdés adja a másikat, egyik mozdulatból következik az újabb.
A béke forrása lehet, ha nem kepesztünk. Ha elfogadjuk, hogy hiába futunk versenyt az idővel, így is, úgy is elvarratlan szálak maradnak utánunk, a puzzle nem lesz kész, csak pár darabot fogunk tudni hozzátenni, aztán meghalunk. És ezzel nincsen semmi baj, csak mi, nyugati emberek hisszük azt, hogy komplett életművet kell hátrahagyni valamiképp – hogy létezik olyan, hogy komplett életmű, teljes élet.
A japán teaszertartások is közelebb vihetnek e filozófia megértéséhez.
A vabi-szabi-csészék nagyon egyszerűek, bumfordiak, aszimmetrikusak, nincs két egyforma darab köztük. Az üzenet: vedd észre az apró különbségeket, figyeld meg alaposan a körülötted lévő világot, mert a befogadott élmény eltereli a figyelmedet a stresszről, a szorongásról, a keserű, félelmetes gondolatok mókuskerekétől, és így nemhogy eltávolodsz, de éppen hogy közelebb kerülsz a valósághoz.
És a szemlélődés dicsérete nem jelenti azt, hogy a vabi-szabi azt mondaná, merengj többet, érezz kevesebbet, sőt épp arra biztat, élj meg minél több valódi érzést, mert mind gazdagít, függetlenül attól, merre görbíti a szádat.
Ez tehát a vabi-szabi, és még sok más is, például életmód is
Amely egybecseng a modern, fenntarthatósági szemlélettel: jelentheti azt, hogy kevesebb felesleges tárgyat gyűjtünk magunk köré, nem vásárlunk össze szükségtelen dolgokat, hasznosítjuk azt, amink már van, régi, újragondolt eszközeinket. A vabi-szabi-otthon szabálytalan, természetes, sokszor kézzel készített bútorokkal berendezett, a falfelületekről nem baj, ha pereg a festék, a terek tágasak, világosak, sok üvegfelülettel határoltak. Kevés élénk szín, sok natúr felület: szürke, sötétzöld, barnás árnyalatok: a kint és a bent összemosódik.
A hiányosságok elfogadásának szemléletét tükrözi a kincugi (kintsugi), azaz az „arannyal illesztés” művészete, amely során törött tárgyakat aranyporral kevert ragasztóval tapasztanak össze, biztosan láttatok már ilyet.
A törést, a sérülést tehát nemhogy lepleznék, hanem hangsúlyozzák, mert a vabi-szabi azt mondja, a hiba egyedivé tesz, és értékesebbé, akárcsak a kudarcaink, sebeink, amelyekből tanulunk.
Hát efféléket olvastam össze a Mátrában.
Nézve a falu csendes házait, a határban a zöld lankát, a völgyet, a virágzó gyümölcsfákat, a tanyát, a kutat, a bárányokat, nem esett nehezemre azonosulni azzal, amivel a városban olyan nehéz, ami ott talán még bosszant is, mert lassítani próbál, így hátráltat – azt hiszem, hogy hátráltat, legalábbis.
Jó volna könnyebben át tudni élni a „mindenem megvan, amire szükségem van” érzést. (Nemcsak tudni, hogy így van, hanem érezni is.) Nemcsak mondogatni, de valóban érteni és hinni azt, hogy „elég”.
Talán ki kell szakadni a városból ahhoz, hogy képes legyen az ember több szelídségre, alázatra és hálára, mint amennyire odahaza képes. Látva az egyszerű, minden csicsa nélküli szépséget, a természetes, egyszerű dolgok báját, azt, hogy épp a szabálytalanság, a „hiba”, a sérülés, az átélt szenvedés, a rozsda, a kor, a különbözőség ad plusz értéket a dolgoknak körülötte, ahogy a vabi-szabi is tanítja.
Talán, akik efféle helyeken élnek, azoknak nem is kell vabi-szabi meg egyéb önsegélyező könyveket olvasniuk, tudják, amit kell, maguktól is. A szemüveg, amit nekünk, városi embereknek fel kell tennünk, talán nekik eleve az orrukon van. Nem tudom persze, így van-e.
Kurucz Adrienn
