„Egyedüli játékos lettem azon a pályán, amit alkottam” – Interjú David Merlinivel

–

Gyárfás Dorka/WMN: Hogyan gyűlt össze ennyi kincsed?

David Merlini: Eleinte csak az volt a tervem, hogy egy-két tárgyat vásárolok Houdinitől, ha már ő volt az ihletőm. Aztán egyszer csak oda jutottam, hogy ha beérkezett az aukciósházakhoz valami, már azelőtt felhívtak engem, hogy árverésre bocsátották volna. Úgyhogy sajnos nem tudtam megállni a gyűjtésben, de igazából nem is bánom. Üzletileg nem volt rossz döntés, mert ezek már most a többszörösüket érik, de ha nem a befektetést nézem, hanem a dolog spirituális oldalát, akkor is szerintem úgy van igazán értékük, ha együtt vannak. Sajnos még mindig nyitott szemmel járok, és már nemcsak Houdinihez köthető dolgok érdekelnek, hanem az ő korából mindenféle más is. Legutóbb például egy rácsot vettem egy korabeli amerikai bankból, de korábban mindenféle páncélszekrényt is. Ha felbukkan valami abból a korszakból, akkor megőrülök, ez az igazság. A probléma ugyanis az, hogy ezeket utána haza is kell szállítani, ami egy újabb gondot jelent. Mondhatnám, hogy ez egy szenvedély nálam, de valójában inkább küldetéstudat. Tudom, hogy ezeknek a tárgyaknak itt a helyük.

Gy. D./WMN: Más komoly gyűjtőjük nincs a világon?

D. M.: Erről van egy sztorim. Volt például Houdininek egy tejeskannás trükkje, amikor egy óriási tejeskannába zárták be. Kitalálta, hogy ezt a kannát még egy fadobozba is bezárja, hogy dupla rétegen kelljen áttörnie. Nem a kanna, hanem a fadoboz pár éve felbukkant egy aukción. Tizenkétezer dollárról indult, és tizennyolcezerre saccolták a reális értékét. Gondoltam, én huszonötezerig licitálok. Tíz másodperc alatt eljutott addig, de nem hallották a telefonon keresztül, hogy én itt kiszállok, még mindig bent voltam, amikor már negyvenegyezernél járt. Otthon ültem, kivert a víz, azt gondoltam, kész, csődbe megyek. Végül sikerült kiszállnom, és hatvanötezerért megvette David Copperfield. Az ő kollekciója hatalmas, ahogy a vagyona is mérhetetlen.

Gy. D./WMN: Ő is épp Houdini tárgyaira megy rá? Vagy csak időnként keresztezitek egymás útját?

D. M.: Száz százalékban Houdinire vadászik, plusz a korabeli bűvészek tárgyaira. Az ő kollekciója három-négymilliárd dollárra tehető. Ugyanazt csinálja, mint én: meg akarja őrizni ezeket a tárgyakat, csak az ő gyűjteményét nem lehet megnézni. Neki egy privát múzeuma van, ami nem látogatható. Nagyon tisztelem, amit csinál, de az én alapvetésem más.

Szerintem Houdini egy ikon volt, egy hatalmas formátumú művész, ezért ki kell állítani a tárgyait. Pláne a szülőföldjén. A világ legtermészetesebb dolga, hogy nem zárjuk el a nyilvánosság elől.

Azt hiszem, Európában én vagyok a legnagyobb gyűjtője.

Gy. D./WMN: Hopp, itt egy macska!

D. M.: Ez nem az én cicám, hanem a szomszédé, csak itt reggelizik és ebédel, a turisták imádják.

Gy. D./WMN: Nem az ő portréja szerepel az egyik teremben?

D. M.: Nem, az Kamillát ábrázolja, és egy bűvész barátom készítette, aki mellesleg kiválóan fest. Kamilla hercegnő különleges barátom volt, aki megszerettette velem a macskákat, pedig azelőtt kifejezetten kutyás voltam. Mindenhová elkísért – Amerikába, Las Vegasba –, bejártuk az egész világot. Olyan szimbiotikus kapcsolat alakult ki közöttünk, ami nélkül nem tudtam volna bizonyos szituációkat elviselni külföldön, egyedül.

Gy. D./WMN: Olyan volt neked, mint Karl Lagerfeldnek a cicája?

D. M.: Kicsit olyan volt, mint Choupette, igen. Tizenegy évig volt velem, utána sajnos elhagyta ezt a világot. Ez nagyon mélyen érintett. Sokat gondolok rá, a múzeumot tulajdonképpen neki szenteltem. Miután itt lakom a közelben (ha éppen itthon vagyok), amikor építtettem, mindig lejött velem, és itt sertepertélt – ezért is került ki róla egy kép a falra a kandalló fölé. Egyetlen lámpa van a múzeumban, amit nem lehet kikapcsolni: az, amelyik az ő képét világítja meg.

Gy. D./WMN: Tudod, hogy erről mit gondolnának az emberek?

D. M.: Nem érdekel, nem akarom tudni.

Gy. D./WMN: Jó, nyilván te szinte mindenben eltérsz az átlagtól, alap, hogy nem zavar, normálisnak tartanak-e.

D. M.: Pedig a múzeumot pont úgy hoztam létre, hogy egy kellemes, emészthető dolog legyen. Bár az is tény, hogy alapvetően magamnak csináltam ezt is, nem gondoltam, hogy bárki be fog térni ide. A legmerészebb álmaim között sem szerepelt, hogy bekerülünk Magyarország top 10 legkedveltebb múzeuma közé. Ez egy nagy meglepetés volt, nem is vagyok hozzá felszerelkezve, hatalmas koordinációt igényel, hogy minden félórában el tudjunk kezdeni egy műsort. (A múzeumban csak idegenvezetővel lehet látogatást tenni, amit a múzeum biztosít, plusz egy bűvész-show-t a végén – a szerk.)

Gy. D./WMN: Amióta a múzeum megnyitott, a fellépéseknek is véget vetettél?

D. M.: Részben. Utálok utazni.

2006-2007 környékén kezdődött a külföldi szabadulóművész pályafutásom, ami körülbelül tíz évig tartott. Közben kicsit belefáradtam, és elhatároztam, hogy negyvenéves korom felett csak olyan felkérésnek teszek eleget, ami örömöt okoz számomra.

Hogy megterhelő-e, vagy sem, az nem szempont, mert ez a munka mindig az, és mindig kihívás, de most már szeretném megválogatni, kikkel dolgozom, és szeretném elkerülni, hogy kényelmetlenül érezzem magam sok ezer kilométerre az otthonomtól. Fiatalkoromban gyakran oldottam ki a biztonsági kötelet azzal, hogy különféle rizikókat vállaltam fölöslegesen. A múzeum egy olyan rendszert hozott az életembe, aminek ma már mindent alárendelek.

Gy. D./WMN: Nekem úgy tűnik, jól elbarikádoztad magad a valóságtól ezzel a múzeummal. De lehet, hogy az illuzionista lét is egyfajta menekülés a realitástól.

D. M.: Én minden produkciómat magam találtam ki, az egész munkámat magam találtam ki, a világomat magam építettem fel, és amikor elutazunk külföldre, akkor ugyanezt csináljuk: megalkotunk egy látványt, amihez az utolsó szöget is mi visszük. Tulajdonképpen ugyanazt a miliőt teremtem meg az öltözőben és a színpadon, amit kedvelek. Lehet, hogy jól látod, és ezt tulajdonképpen azért csinálom, mert nagyon zárkózott gyerek voltam, és sosem szerettem olyan dolgokban részt venni, amikben nem lehetek első. Olaszországban, ahol felnőttem, például nagy kultusza van a focinak, minden fiúgyerek műveli, én meg tudtam, hogy sosem lehetek első benne. Ezért egy új lapot indítottam, amire felrajzoltam az elképzeléseimet, és azok szerint játszottam. Egyedüli játékos lettem azon a pályán, amit alkottam. Aztán oda jutottunk, hogy ma már vannak, akik az én produkciómat akarják megcsinálni, de ők már az én pályámon játszanak.

Gy. D./WMN: Nem úgy indult az egész, hogy valahonnan eleve volt benned érdeklődés az illuzionista show-k iránt?

D. M.: Igen, fogalmam sincs, honnan származik ez bennem. Négyéves koromban édesanyám elvitt egy bűvész előadásra Budapesten, majd a Bartók Béla úti Figaro bűvészboltba, ami ma is megvan, és onnantól kezdve nem volt megállás. Utána kiköltöztünk Torinóba, ahol felvettek egy bűvészklubba. Ott kezdtem elmélyedni ebben, mert volt egy könyvtáruk, és rendszere a tanulmányoknak. Éjszaka voltak a tanórák, mert ezeknek a bűvészeknek volt egy polgári foglalkozása (banktisztviselő, üzemmérnök, fogorvos, az élet legkülönbözőbb területein), és csak este értek rá.  Kilenckor találkoztak a Via Santa Chiara 23 pincerendszerében, ami tele volt régi poszterekkel, és ott bűvészkedtek.

Én ebbe csöppentem bele teljesen véletlenül: édesanyámat elkísértem egy bankba, és közben egy kártyapaklival szórakoztattam magam. A banktisztviselő pedig rákérdezett, hogy mit csinálok, és kiderült, ő a bűvészklub egyik alapítója. Csak miatta vettek fel korkedvezménnyel tizenhárom évesen, de így is egy évet várnom kellett, és fél év múlva vizsgát tennem. A bűvésziskola könyvtárában találtam egy könyvet Houdiniről (egy sárga borítós könyvet, amit azóta megvettem, itt van), és elkezdtem olvasni. Akkor tudtam meg, hogy magyar volt, és onnantól ráálltam erre a pályára.

Gy. D./WMN: Régen a mítoszodnak az is része volt, hogy már kiskorodban érthetetlen módon foglalkoztattak a lakatok és zárak.

D. M.: Ja, ezt nem mondtam! Még a bűvészet előtt elkezdtek érdekelni a ventilátorok, zárak és lakatok, már két-három évesen. Rengeteg lakatom volt. Anyukám már nagyon korán beíratott zeneiskolába a Kodály Köröndre, és emlékszem, a folyosón szekrények voltak apró, kicsit lakatokkal lezárva. Én csak azokat babráltam, senki nem értette. Szerelmes voltam azokba a lakatokba.

Gy. D./WMN: Számomra a szabadulóművészetben érthetetlen, hogy kitalálsz egy trükköt, amivel jól bezárod magad, majd úgy csinálsz, mintha megoldanád. Az emberek mégis ámulnak.

D. M.: Ez csak félig igaz. Tényleg én hozom létre a helyzetet, de az eszközeim valósak, be lehet vizsgálni őket.

Ezek nem preparált kellékek, szóval, ha most idehívnál egy rendőrt, aki megbilincselne, én egy pillanat alatt levenném rólad. Van néhány technikám, amivel ki tudom nyitni a zárakat, de onnantól, hogy alámerülök a vízbe, és ott kell csinálnom, mindez véresen komollyá válik.

Hiszen, eltörhetem a lábam (ahogy meg is történt egyszer), megsérülhetek, és akár az életemmel lakolhatok. Ugyan én hoztam létre a helyzetet, de ha valamit alábecsülök vagy rosszul kalkulálok, akkor meglakolok érte. Ez benne az izgalmas.

Gy. D./WMN: Téged ez motivál? Az adrenalin?

D. M.: Nem. Engem a szabadulás mögött lévő technológia érdekel, és hogy azt összekapcsoljam egy produkcióval.

Gy. D./WMN: Szeretsz kiállni az emberek elé és megmutatni magad?

D. M.: Nem, valójában teljesen magamba fordulok. Tudok showman lenni, de az egy álarc. Ha a valós énemre vagy kíváncsi, az ideális show számomra a saját színházamban zajlik, nézők nélkül. Magamnak csinálom végig a darabot, hogy meg legyek elégedve vele. De bocsánat, miért kellene kiállnom? Nem írtam alá erről semmilyen szerződést senkivel. Ha van egy ember, aki szeret bélyegeket gyűjteni, berendezheti úgy az otthonát és az életét, hogy ezt a szenvedélyét kiélje. Ha valaki arra kérné, tegye ki a bélyegeit az emberek elé, eldöntheti, hogy van-e kedve hozzá, vagy sem. Ha jobb lábbal kel fel, dönthet úgy, hogy megosztja másokkal, ha ballal, akkor nem. Nekem is elég tudnom, hogy vannak különös bélyegeim.

Gy. D./WMN: De te egy előadóművészeti műfajba szerettél bele. Mikor veszett ki belőled az exhibicionizmus?

D. M.:

 Sok-sok tízezer kilométer, fellépések és problémák után rádöbbentem, hogy a lelki békémhez arra van szükség, hogy minél kevesebb emberrel találkozzam, mert csak felbosszantom magam miattuk.

Van, aki ezeket a dolgokat el tudja engedni, de én képtelen vagyok erre. A múzeumban is leginkább este szeretek lenni, amikor már nyugalom van. Ezt nem rosszindulatból mondom, csak én egy ilyen ember vagyok. Nagyon örülök, ha sikerem van, de alkotni igazán akkor tudok, és akkor tudom megálmodni a dolgokat, amikor egyedül vagyok és nem zavarnak.

Gy. D./WMN: Miért nem vagy akkor producer valaki más mögött?

D. M.: A produkcióimra az utóbbi tizenöt évben mindig én kerestem szponzorokat. Ha például tizenöt éve egy televízió szeretett volna egy Merlini-showt Budapesten, az nem úgy nézett ki, hogy fizetett érte. A produkció költségvetését én raktam össze, ők pedig jogot vásároltak a közvetítésre. Ha úgy tetszik, régóta én felelek a produkciók megvalósításához szükséges forrásokért, csak a technikai részéért nem, hogy hová írják ki a támogatókat, ki milyen lefedettséget kapjon, stb. Tizenöt évvel ezelőtt ez még tetszett nekem, ma viszont már kuncsorgásnak érezném. Átkerültem a másik oldalra. Nem kérek senkitől semmit.

Gyerekként, tizenévesen valahogy el kellett indulnom, és ehhez szükségem volt szponzorokra, akiket a mai napig becsülök. De ma már nem szeretek kérni. Illetve akkor sem szerettem, de rá voltam kényszerítve ahhoz, hogy a produkciók létrejöjjenek. Ha ma keres meg valaki azzal, hogy szeretne egy produkciót rendelni, három órán belül kiderül, komolyak-e a szándékai, nincs játszma. A múzeum meg egy működőképes önfenntartó rendszer, amely nem igényel külső finanszírozást. Ha valami legitim, akkor szerintem eltartja a piac. Ha nem tartja el, akkor el lehet gondolkozni azon, hogy kell-e támogatni, de én mindig olyan dolgokkal foglalkoztam, amik fennmaradnak a vízen. Életemben nem igényeltem TAO-t sem.

Gy. D./WMN: Csak azért kérdeztem, mert azt mondtad, szereted megálmodni a víziót, de nem szereted megmutatni. Megcsinálhatnád úgy is, hogy ne neked kelljen beleállni, hanem, mondjuk, egy fiatal szabadulóművésznek.

D. M.: Lehet, hogy akkor meg nagyon félteném, hogy ne történjen semmi baj, és folyton bele akarnék szólni. Szerintem rengeteg producer van, aki ezt százszor jobban csinálná nálam.

Én olyan dolgokba szeretek belevágni, ahol egyedül focizom a pályán. 

Gy. D./WMN: Van még értelme a szabadulóművészetnek a digitális korban?

D. M.: Én azt gondolom, igen. Még akkor is, ha a YouTube-generáció már leginkább digitális trükköket használ. Teljesen megváltozott a piac. Régen láttad, hogy valami élőben zajlik, vágás nélkül – manapság nehéz megőrizni egy produkció hitelét. És akkora a kínálat, olyan nagy a zaj, hogy sokkal nehezebb észrevetetni magad – ehhez valami nagyon unikálisat kell alkotni. Ha pedig már kiérdemelted a kiemelt státuszod, akkor nem mersz másba fogni, nehogy devalváld az eddigi munkáidat.

Gy. D./WMN: Ugyanakkor folyamatosan szükség van a megújulásra is.

D. M.: Abszolút így van, de közben nem tehetem kockára a korábbi teljesítményemet. Sokszor eszembe jut olyan ötlet, amire később azt mondom: nem szárnyalná túl az eddigi produkcióimat, ezért inkább nem valósítom meg, csak a fejemben.

Gy. D./WMN: De a műfaj szerinted fennmarad?

D. M.: Ha fenntartom, akkor igen, mert nincs túl sok művelője. Magyarországon majdnem tizenöt éve nem léptem fel, de ezalatt nem lett újabb Houdini, sem egy újabb Merlini, senki nem csinált szabadulóművész produkciókat.

Gy. D./WMN: Épp ezért kérdezem: lehet, hogy ez nem egy olyan műfaj, ami korokon átívelően tudja szórakoztatni az embereket. Lehetséges, hogy csak egyetlen időszakban volt szenzáció.

D. M.: Nem, egész biztos fennmarad.

A szabadulóművészet az emberek szabadságvágyának a metaforája. Hogy akármilyen szörnyű helyzetben vagy, ki tudsz belőle szabadulni, le tudod törni a bilincseidet. Ez nem évül el. Milyen érdekes, hogy Houdini magyar volt, én is magyar vagyok – szerintem ez egy magyar sajátosság. Kell hozzá egy kis őrület.

Mert mi is a szabadulóművészet? Egy lakatos-színész kisiparos. Mit csinál? Víz alatt kinyitja az olajos zárakat apró kis segédeszközökkel. Semmiben nem különbözik attól, mintha tapétázó lenne vagy cipész. Pont azok közé a szakmák közé tartozik, amik kihalófélben vannak, mert kézimunka, manufakturális, kockázatot igényel és kényelmetlen.

A mai generáció pedig mit szeret? A hüvelykujjával pörgetni a telefonján, és csekkolni, hogy mi történik. Egy totál virtuális világban élnek, amiből, ha egyszer kihúznák a dugót, nem tudnák, hogyan kell élni. Kevesen tudják, hogyan kell pénzt keresni. Nem tudják, hogyan kell dolgozni. Vannak persze kivételek, de ez egy tendencia.  Az a munka, amit ma egy húszéves végez, teljesen más, mint amit harminc éve végzett egy húszéves. Lehet, hogy ez kényelmesebb, de nem veszi észre, hogy egy rendszertől függ, amit mások irányítanak.

Gy. D./WMN: Neked nem mondta a nagypapád, hogy az igazi munka nem az, amit te végzel, hanem amit ők végeztek egy világháború után, vagy akár korábban a földeken? Hogy az volt az igazi munka?

D. M.: Akkor lehet, hogy ez egy tendencia, és ötven év múlva már nem is kell dolgoznia senkinek.

Gy. D./WMN: Bizony, nagyon aktuális kérdés, hogy egyáltalán a munka ad-e értelmet az életünknek.

D. M.: Én azt gondolom, igen. Nekem nagyon fontos a munka, nem tudom elképzelni az életem úgy, hogy nem csinálok semmit.

Gy. D./WMN: De csak olyan dolgokat csinálsz, amiket nem tekintesz munkának.

D. M.: Ez a lehetőség mindenki előtt nyitva áll. Én egy bilinccsel és egy kényszerzubonnyal kezdtem az életem. Amim ma van, azt magamnak teremtettem meg. Gyerekkorom óta álmodom. Az édesanyám nevelt fel, mert a szüleim korán elváltak, és ő támogatott, amíg tudott, de tizennyolc évesen eljöttem otthonról. Ez egy tudatos döntés volt.

Én a mai napig felteszem magamnak a kérdést, hogy képes vagyok-e valamit őszintén, jól megcsinálni, vagy csak képzelem ezt magamról. A mai világ hamis önbizalmat ad az embereknek.

Most, hogy a múzeum révén találkozom emberekkel, azt veszem észre, hogy a mai fiatalok nagy része tele van önmagával. Egy olyan hájp van körülöttük, aminek semmi alapja nincs, mert valójában képzetlenek, tudatlanok és műveletlenek, mégis azt gondolják magukról, hogy mindenhez értenek. Semmiféle alázat nincs bennük. Tisztelet a kivételnek. Ez az itthoni médiában is kicsúcsosodik: olyan emberek dolgoznak benne, akik felszínesek, és számomra teljesen érdektelenek.

Ahogy fel tud bosszantani, ha egy kivitelező elront valamit, mégsem azt mondja: bocsánat, hanem még elmagyarázza, miért jó, ahogy van, úgy nem keresem a kapcsolatot ezekkel az önjelölt valakikkel sem.

Ki akarna ma lemerülni a Dunába, beakadni, megsérülni, szalmonellát kapni, eltörni a lábát, kockáztatni az életét – ráadásul úgy, hogy nem fizetnek érte? Legfeljebb akkor, ha tudod, hogy ez évekkel később komoly értéket képviselhet. Amikor a produkcióimat létrehoztam, pontosan tudtam, hogy különlegesnek fognak számítani a világban,  és szeretni fogják őket. A magyarországi időszakom egyfajta referencia-gyűjtésre szolgált (nem az én pénzemen, tegyük hozzá), csak hosszú kifutással. Tizenévben mérhető, amíg elkezdett menni az üzleti modellem. Manapság mindenki egy-két év alatt szeretne híres, szép és gazdag lenni, minimális energiabefektetéssel.

Gy. D./WMN: Már nem használod a közösségi médiát sem, ha jól látom. Hiába van Instagramod és Facebook-oldalad, évek óta nem frissíted őket.    

D. M.: Talán az első olyan bűvész voltam, aki Magyarországon honlappal rendelkezett, sőt, több tucat honlapom volt. Majd amikor a social media megjelent, létrehoztuk azokat az oldalakat is. De aztán rájöttem: nekem nem okoz boldogságot, hogy megosszam a hétköznapjaimat – és itt megállt a történet. Hozzátartozik a negyvenéves szülinapi fogadalmamhoz, hogy csak azzal foglalkozzam, ami jólesik. A többire nem fogok időt fecsérelni. Volt egy nyitott tetejű autóm egyszer, amit azért vettem meg, mert tetszett. De amikor jártam vele a városban, az emberek benéztek, és az már zavart.

Sosem voltam az a típus, aki a bélyeggyűjteményét meg akarja mutatni a többieknek. Most sem birtokolni akarok, hanem azokat a tárgyakat, amiket az évek során megszereztem, megmenteni a jövőnek.

Hogy ezek rendszerezve, biztonságban megmaradjanak a jövő generációi számára. Én tulajdonképpen csak megőrzöm őket, hogy ha valaki száz év múlva meg akarja nézni Houdini bilincsét, akkor meglegyen. Szerintem ezek értékek, és ha én nem mentem meg őket, akkor senki, hiszen én követtem az életútját. De valójában pontosan az ellenkezőjét csinálom annak, ami ma divat: magamat nem akarom megmutatni. 

Vannak ilyen és olyan emberek a világon, ettől szép, színes az élet. Volt ebből konfliktusom néhány, például amikor promotálni kellett a műsoraimat. Mert egyrészről hozzátartozik a játékhoz, és ezt el kellett fogadnom, másrészről viszont nem szeretek tévéműsorokban arról beszélni, hogy mik a terveim – mert én csinálni szeretek, nem beszélni róla. A valós alkotásba nem fér bele a bullshit – azt meghagyom azoknak, akik a lila ködöt élvezik. Az alkotás útja nem a mutogatás, hanem az építés. Sötétben, amikor senki nem lát. Hogy utána a fényben be tudd majd mutatni.

Gy. D./WMN: Miért épp Budapesten élsz?

D. M.: Mert imádom Budapestet.

Sok helyen laktam a világon, de itt érzem magam otthon. És azt gondolom, a magyar emberek szíve különleges, itt a gyűlöletben is szeretet van.

A gyűlölet egy pillanat alatt átváltoztatható szeretetté, ha az ember veszi a fáradságot, és elmagyarázza, honnan fakad a rosszindulat. Rengetegszer tévednek be hozzánk olyanok, akik azt kérdezik, mit keres itt, Budapesten egy Houdini Múzeum. Ilyenkor elmondom, hogy talán az egyik leghíresebb magyar volt a világon, és emléket állítunk neki. Aztán végigvezetem őket a munkásságán, és kiderül, hogy lehet rájuk hatni, meg lehet változtatni a gondolkodásukat, csak egyenként kell őket megszólítani, és az rengeteg energiába kerül.

Tudomásul kell venni, hogy egy különleges ország vagyunk, tele rejtett értékekkel, mely valós ékszerdobozzá alakulhatna. De ehhez az kellene, hogy a rossz gondolatokat elengedjük, és próbáljunk lapozni. Nem kell elfelejteni a sérelmeket, nem kell kitörölni, nem is szabad. De a saját érdekünkben érdemes új lapot nyitni. Ennek a képessége azonban csak akkor fejlődik ki, ha az ember sokat utazik, sokféle levegő illatát ismeri meg, és sokat kell lapoznia, talán, mint nekem. De még mindig ugyanazt a könyvet fogom… szerencsére.

Gyárfás Dorka

Képek: Benkő M. Fanni