Segítsetek egy társasági életben balfék anyának! – Nyílt levél a többi szülőhöz
Amikor a szokásos WMN-meetingen felvetettem, hogy szívesen írnék arról: szülők közti kapcsolatépítésben milyen béna vagyok, csak úgy záporoztak az „én is”-ek. Ettől extra bátorságot kaptam, mert arra jutottam, lehet, hogy sokkal többen vagyunk mi, olyan szülők, akik efféle társasági helyzetekben szoronganak és szerencsétlenkednek. Úgyhogy most egy vallomás következik, amiben töredelmesen elárulom, hogy az anyaságnak melyik területe az, ami kiemelten rosszul megy nekem (mondjuk nem ez az egyetlen, de ez nem tartozik a tárgyhoz). Ér csatlakozni. Tóth Flóra nyílt levele a többi szülőhöz.
–
Kedves Anyukák és Apukák, akikkel valaha találkoztam és találkozni fogok!
Több mint öt éve vagyok a szülők társadalmának a tagja, mégsem mozgok otthonosan a szülői szociális érintkezésekben. Nagyon sajnálom, én is szeretnék jó fej mama lenni, akinek a gyerekeit mindenki örömmel látja vendégül a saját gyermeke zsúrján, mert tudja, hogy az anyuka is sokat hozzátesz a szülői szekcióban a dologhoz, de nem tudom, hogyan kell. A rutintalanságomat általában túlzásokkal kompenzálom, túl nagy ajándékot veszek, túl sok kaját viszek, túl hamar megyek a gyerekeimért, de túl kevéssé tárulkozom ki a szülői beszélgetésekben. Lilla introvertáltakról szóló cikkének hála megvilágosodtam, és rájöttem, hogy én extrovertált barát és munkatárs vagyok, de egy végtelenül introvertált és a társasági életben szorongó szülő.
Persze voltak olyan élményeim is, amik csak rontottak az egyébként sem olyan könnyű helyzeten.
Elismerem, nem vagyok az a tipikus anyuka kinézetű valaki, de azért nem is tűnök tizenhat éves megesett lánynak.
Harminchárom évesen szerintem egy perccel sem látszom fiatalabbnak, mint amennyi vagyok, de valószínűleg a színes, időnként laza és úgymond „bolondos” öltözékemnek köszönhetem azt rendszeres élményemet, hogy bébiszitternek néznek. Persze ez lehetne hízelgő is, de azért általában nem szánják annak. Látom az arckifejezéseken, hogy azt gondolják, amikor kiderül, hogy mégsem az vagyok: „Na, ennek a komolytalan nőnek van két gyereke, ó, te jó ég!” Ha pedig megtudják, hogy mivel foglalkozom, csak tovább rontok a helyzeten. Vagy legalábbis ezt érzem – persze lehet, hogy már kicsit túl is parázom a kérdést.
Aztán ott van a szülői barátkozásnak ez a meghatározhatatlan, kategorizálhatatlan mivolta. Ha a gyerekeink jóban vannak, nekünk is ki kellene alakítanunk valamilyen viszonyt. De közben a gyerekbarátságok jönnek-mennek. Ráadásul, míg egy baráti kapcsolat teljesen kötetlen és egyénre szabott, a munkahelyi kapcsolatoknak meg megvan a maguk fix keretrendszere, a szülői kapcsolatok valahogy a kettő között lebegnek. Lehet, hogy csak én vagyok így vele, de teljesen bizonytalan vagyok, hogy mi fér bele. Vannak, akik néha rám írnak Messengeren, ami szuper, mert ezt a szimpátia jelének érzem. Már van olyan, akivel gyakorlatilag sikerült így összebarátkozni, de erre több mint öt évet vártam, és nyilván azóta én is lazultam már a kérdésben, de még mindig nem az igazi.
Szóval alapvetően kétféle szülővel barátkozom: aki kezdeményezi ezt (és persze szimpatikus is) vagy akit már eleve ismerek.
Nem tudok „networkingelni” az óvodai öltözőben, a játszótéren, a zsúron, amire mégiscsak meghívást kaptunk. Szívesen beszélgetek ismerős gyerekek anyukáival, de hiányzik belőlem a kezdeményező készség. Nem tudom, hogyan kell megtenni az első lépést. És azt sem, hogy egyáltalán mi a lófasz (bocsánat!) az az első lépés.
Tudom, hogy ez egy valódi „firstworldproblem”, de közben meg azt érzem, hogy vannak helyzetek, amikor a gyerekeimre nézve is hátrányos, hogy az anyukájuk furcsának, esetleg bunkónak vagy megközelíthetetlennek tűnik bizonyos szemszögből. Hogy aztán ők lesznek azok a lányok, akiknek fura szülei vannak. Mert gyerekként is megtapasztaltam, hogy ez milyen – az én szüleim ugyanis, hozzánk hasonlóan, szintén „furák” voltak, és hát ez nem volt mindig kellemes. Határozottan emlékszem, hogy az általános iskolában voltak olyan volt osztálytársaim, akik összejártak családostul, és a közös muriban én is nagyon szívesen részt vettem volna, de bennünket sosem hívtak meg. Nem tartottunk zsúrt sem, és a szüleim az intézmények közösségi életében sem vettek részt. (Mondjuk erre én sem vágyom különösebben, de abból, amihez esetleg értek, szívesen kiveszem a részem, ha van rá igény… De arra nehezen veszem rá magam, hogy önként jelentkezzem, pedig hát ez egy ilyen műfaj.)
Szóval csak azért írok nektek nyílt levelet, kedves többi szülő, hogy beismerjem: a társasági életet illetően született balfasz anyuka vagyok. Kérlek, segítsetek lavírozni ebben a helyzetben, szólítsatok meg, írjatok rám – és higgyétek el, utána már jó fej vagyok, szerintem legalábbis.
Néha látom, ahogy egy-egy anyukának megesik rajtam a szíve, odalép hozzám a játszótéren, ahogy ott ácsorgok a szakadt nadrágomban és a színes felsőmben. És ez mindig olyan jólesik.
De közben azon is elgondolkoztam már, lehet, hogy ez az egész szülői szociális élet is olyan, mint egy csomó más terület a szülőséggel kapcsolatban, hogy mind azt hisszük, hogy a többieknél van a bölcsek köve, ők kenik-vágják a rendszerét és a know-how-ját az egésznek, csak mi szerencsétlenkedünk. Aztán ha egyszer végre bevalljuk, hogy mi milyen bénának érezzük magunkat, akkor kiderül, hogy a többiek is mind ugyanúgy vannak vele. Kicsit drukkolok, hogy így legyen ebben a témában is.
Főleg, mivel a lányaim egyre több közösségnek lesznek a tagjai, szóval egyre fontosabb lenne, hogy ne csak szerencsétlenkedjem ezekben a helyzetekben, azt érezve, hogy valamit nagyon szarul csinálok… Segítsetek egy balfasz anyukának (nekem), légyszi! Hogyan kell viselkedni egy szülői közösség részeként? Ti hogyan kezelitek a körülöttetek felbukkanó szülőket?
Némileg fenyegetően azzal zárom a soraimat, hogy találkozunk a játszótéren!
Tóth Flóra