–

Romantika ellen beoltva

Valószínűleg gyerekkoromból hozok némi ellenérzést a csöpögős pillanatokkal szemben, szóval én nem az vagyok, akinél egy jól megtervezett lánykérés betalál. A szüleim például telefonon beszélték meg, hogy összeházasodnak, anyukám akkor éppen Budapesten élt, és „csak úgy” a semmiért nem akart volna visszaköltözni a szülővárosába, szóval apukám inkább elvette feleségül.

Aztán a cseppet sem hagyományos, házibuliban végződő esküvő után eladták a jegygyűrűiket, hogy motoros bőrdzsekit vegyenek belőle.

Ennek, mondjuk, nem volt sok értelme, mert hamarosan megérkeztem én, a motor meg – értelemszerűen – ment, a bőrdzseki okafogyottá vált, szóval ezt például nem építettem be a saját életembe. A fura lánykérést és a fura esküvőt viszont teljes mértékben. A most már férjem egy unalmas film közben félig a szőnyegen, félig a babzsákfotelen fekve megkérdezte: „Összeházasodunk?” Mire én azt feleltem: „Aha, persze.” Erre ő: „Akkor veszek gyűrűt.” Így másnap kaptam meg a képen látható gyűrűt, amit ma (hét évvel a lánykérés után) is rendszeresen hordok. Aztán csináltattunk közös gyűrűt is, ezüstöt, mert félek túl nagy értékű dolgokat viselni magamon (nem volt rossz ötlet, bár nem én hagytam el, hanem a férjem, és végül meg is lett).

És, ami a legviccesebb, hogy én azt hittem, ezzel a gyűrűcsináltatásos „ceremóniával” meg is vagyunk, minek házasodnánk össze, hiszen a szándéknyilatkozat megvolt, ezek után pedig nem sokkal ráfordultunk a gyerektémára… de valahogy mégiscsak lett egy esküvőnk. Az a nap is inkább olyan volt, mint a lánykérés, nem túl emelkedett, nagyon családias, és minden pontján egyszerű (na, jó, kivéve a kajában). Azért mindenkit szeretnék megnyugtatni, hogy nem a szőnyegen fekve keltünk egybe. Pedig az egy nagyon jó kis szőnyeg, azóta is megvan. 

Esküvő lánykérés nélkül

Egy barátnőm még ennél is nagyobb spíler, neki ugyanis lánykérés nélkül volt esküvője. Persze ez nagyon bizarrnak tűnhet, de valójában arról volt szó, hogy a szerelmével babát vártak, és ebben a helyzetben előkerült a kettejük háttere közötti különbség. A lány ugyanis tősgyökeres budapesti, mondhatni, belvárosi csaj, aki ehhez mérten elég lazán állt a házasság kérdéséhez. A fiú viszont egy 3000 fős vidéki faluból származik, és neki fontos volt, hogy a gyermekük ne az esküvő után szülessen meg. A lánynak nem volt kifogása ez ellen, csupán annyit szeretett volna, hogy az egész esküvőszervezés a lehető legkisebb energia-befektetéssel járjon (mindketten a médiában dolgoznak, ráadásul olyan területen, ahol szakmai szinten kell űzni a rendezvényszervezést, és pár ilyen élményen addigra már bőségesen túl voltak).

Ezért aztán mindezt átbeszélték, majd tartottak egy igazi nukleáris esküvőt. A lány egyébként nyolc hónapos terhesen egy olyan ruhában állt az anyakönyvvezető elé, amit megálmodott magának – és amit az esküvő előtt három nappal vásárolt az első ruhaboltban, ahova a legjobb barátnője ajánlása után betért.

A szertartáson mindenki sírt, akinek sírnia kellett – és mindenki vigyorgott, akinek a vérmérsékletéhez az állt közelebb.

Még a fotókon is átsüt a szerelem, szóval tényleg nem számít, hogy ki térdelt vagy nem térdelt le (senki), kit hívtak meg (a tanúkon és a szülőkön kívül egy főt), hány percen keresztül szavalták az eskü szövegét (nulla, csak egy igent mondtak), hány szerelmes idézet hangzott el (egy sem). Csak ők számítottak. Hát, nem ezerszer romantikusabb, mint lekoppintani egy életszerűtlen filmjelenetet?

Sokadik lánykérés – pezsgősüveg dugófogó

Egy másik barátnőm párszor kikosarazta a férjét, mert nem igazán hitt a házasságban (egyébként lassan húsz éve házasok, de mindegy), aki viszont egyre csak próbálkozott, mert nagyon szerette volna feleségül venni. Már a kislányuk is megszületett, amikor egy szilveszteri buliban a nem éppen szomjas barátnőmnek elmagyarázta a leendő férje, hogy együtt vannak már egy ideje, van egy gyerekük, közös életük a házasság pont ilyen lesz, lesznek jó részei meg rossz részei, de ugyanúgy élnek majd férjként és feleségként, mint eddig. A barátnőm szófordulatával élve úgy magyarázta „mintha nem részeg, hanem teljesen idióta lennék”. De ez a módszer mégis hatott, a végén ugyanis az akkor már tényleg szinte vőlegény megkérdezte: „Jó?” Mire azt a választ kapta: „Jó!” Felkerült a megfelelő ujjra a hirtelen kerített pezsgősüveg dugófogója, és az esküvőre is sort kerítettek. Jegygyűrűt viszont azóta sem hajlandó viselni a feleség, pedig sok évnyi házasság után kapott egyet, hogy legyen mit eladnia, ha mégis elválnának. Ugye, micsoda kedves, romantikus gesztus? Nekem tetszik. És persze remélem, sosem tudjuk meg, mennyire drága a kő benne.

Amikor nem az igazi lánykérés az igazi

Egy újabb másik barátnőm viszont nem a valódi lánykérést tekinti igazinak... nos, leginkább azért, mert a megelőző lánykérés sokkal jobban sikerült. A jólsikerült verzióban ugyan csak annyi hangzott el, hogy "ha most lenne nálam gyűrű, megkérném a kezed", de mivel éppen egy sziklára másztak fel ketten, amikor ez a bűvös mondat elhangzott, valódi gyűrűhúzás nem történt. Amikor már lett gyűrű, akkor sajnos nem alakult semmi a tervek szerint. Éppen síeltek, de a barátnőm első trimeszteres terhes volt, így egyfolytában hányingere volt - ez pedig a hangulatán sem segített. A ragyogó téli napsütés helyett felhők, és szürkeség rontott az összképen,

így a szabadtéri romantika helyett végül a hotelszobában került sor a nagy kérdésre, ahol a barátnőm éppen valami büdös szagot érzett, ezért majdnem elhányta magát az igenmondás közepette.

Ezek után nem csoda, hogy inkább a sziklamászós-romantikus verziót tartja valódi lánykérésnek.

Na, most vagy nekem vannak rém fura barátaim (mondjuk, erre van esély), vagy a valóságos lánykérések, és a filmekben ábrázolt vadromantikus ámokfutások között irtó nagy szakadék tátong.

Nektek hogy kérték meg a kezeteket – meséljétek el, ha már túl vagytok az élményen?

Tóth Flóra