–

Mindig is szartam a testemre. Ha beteg lettem, akkor is csak az zavart, hogy programot csinált, és nem tudok elmenni ide-oda. Sport, mozgás, micsoda hülyeség, gondoltam. Gyerekkoromban ennek semmi kultúrája nem alakult ki bennem, kamaszkoromban pedig már csak az érdekelt, hogy bulizzam, kocsmázzam, meg ilyenek. Egyszerűen az a csávó voltam, akit ez hidegen hagyott. Nyilván komplexusból is, rejtett irigységből, de az alap tényleg az volt, hogy teljesen más dolgok érdekeltek.

Céltalanul futni akárhol, rosszabb esetben körbe-körbe? Miii? Ennek mi értelme? Súlyokat emelgetni? Nem fogok magamból bohócot csinálni, ráadásul temérdek videó van az interneten csúnyán végződő, nagyon fájdalmasnak tűnő esetekről, amikor laikusok használják azokat a furcsa szerkezeteket, amikről nagyon leeshetsz vagy nagyon rád eshetnek. És nehezek is.

Meg tényleg, nem gyúrni akarok.

Gyúrni.

Édes istenem.

De sportolni kell. Mindenki azt írja. Akkor ugrott be az úszás. Az jó lesz, mert nem izzadok meg. Vagy nem érzem. El is mentem egy ilyen uszodába. Voltak emlékeim erről a dologról, gimnáziumban volt úszásóránk, nulladik, pénteken, irigyeltem a lányokat, akik mindig tudtak hivatkozni egészségi okokra, és szépen ültek a padon. Volt, aki egy hónapban kétszer is menstruált. Én egyszer sem. Nekem az emlékem főleg az volt, hogy békajárásban körözök a medence körül, mert igyekeztem kikerülni a fel-le úszást. Most viszont szimpatikusnak tűnt.

El is mentem, aztán a húsz hossz után nem tudtam kimászni a medencéből. Mert azt hittem, végem lesz.

Persze pánikba estem, hogy itt fogok elpusztulni a medence szélén, miközben nagyon elkeserített, hogy itt tartok.

Szóval nem hagytam abba.

Úsztam, mint állat. Az uszoda közben új világként jelent meg előttem, a nyugdíjas nénikkel, akik százéves teknőcként róják a köröket, a vagány fiatalokkal, akiknek lenyeled a „vizét”, amikor elúsznak melletted, és a „MILF-ekkel”, akik egymás mellett úsznak, és közben megbeszélik, hogy mi volt „Spanyolba”.
A legdurvább az volt, amikor az úszás, a mozgás után megtapasztaltam az érzést, hogy jó.
Hogy van ebben valami. Az a kellemes bizsergés. És hogy izomlázam van.

A munkahelyemen, a rehabnak megfelelő kollégiumban egyre többször vállaltam magamra, hogy elmegyek a gyerekekkel a terembe, ahol vannak súlyok, bordásfal, lépegető.

Alapvetés, hogy a kamasz fiúknak ez nagyon fontos dolog, a gyermekotthonban vagy egy olyan kollégiumban, ahol halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek élnek, még fontosabb.

Mármint az izom. Persze nekik hatalmas flash volt, hogy egyszer sem tudom magam felhúzni a bordásfalon, de próbálkozom, és mindig el is mondták, hogy ez mekkora dolog. Én jól éreztem magam, ők is, mert végre tudtak nekem segíteni, és motiválni, ami szerintem pedagógiailag nagy dolog. A tanároknak el kell azt fogadniuk, hogy tanulhatunk egymástól, hogy igenis tud a gyerek is tanítani minket. Még ha az csak annyi is, hogy „jól nyomja”. És hogy „fog ez menni”.
Nem minden kollégám gondolta ugyanezt.
Nyilván adottság, ha valaki a testi erejénél fogva képes valamire, van, aki nem. Nem gondolom, hogy van értelme annak, hogy egy felnőtt tanár, valami furcsa késztetésből, főleg faszméregetés miatt, versenyt csinál a fekve nyomásból, de elfogadtam, vitatkozni úgysem tudtam volna. Azt viszont már tudom, hogy jobban elismertek, és szerettek a gyerekek őszinteségemben, mint Gyula bácsit, aki minden gyereket leiskolázott testi erejével.
Nem látta a lényeget.

Van az a mondás, hogy úriember nem fogad biztosra. A kollégáim fogadtak, mert azt gondolták, hogy az növeli a tekintélyüket. A gyerekek nem így gondolták.

„Gyula bá erős, de nem túl gyors, simán leütném” – hangzott el egyszer, és ezután hosszú ideig beszéltünk arról, miről is szól ez, és miért nem helyes a srác meglátása. Kár, hogy Gyula bá nem volt ott.

De én közben életmódot váltottam, igyekeztem olyan dolgokat enni, amikről azt írták, hogy egészséges, próbáltam rendszeresen úszni járni, és észben tartani, amit a Monty Python megfogalmazott az élet értelméről: „Légy kedves az emberekhez! Ne egyél zsírosat! Olvass néha egy jó könyvet! Nagyokat sétálj! Próbálj békében élni minden rendű és rangú emberrel!” Azóta is ehhez tartom magamat. Hogy ez mennyire életmódváltás, és ennek az írásnak mi az értelme, döntsék el maguk vagy ti.
De most készülök arra, hogy átúszom a Balatont.

És ha nem sikerül, akkor is jó.

Zebegényi Péter

Ha érdekel, hogyan jutott el Péter lelkiismeret-furdalástól terhelve a gyerekotthonból a tudatos életmódváltásig, olvasd el az előzményeket ITT és ITT.

Kiemelt képünk illusztráció.