–

Életmódváltásba kezdtem. Nem vettem Norbis testemhez simuló tornadresszt, és vegánná sem váltam másnapra. Nem is akartam. Azt tudtam, hogy nem érzem magam jól, és erről jelzett a szervezetem is.
Az életmódváltásom azzal kezdődött, hogy mérhetetlenül mély depresszióba estem. Ugyanis totál vesztesnek éreztem magam. Még akkor is amiatt forgattam magam hosszú hetekig, hogy én voltam a kevés, hogy kudarcot vallottam.

És a leggázabb, hogy cserben hagytam a gyerekeket.

Azt gondoltam, hogy ezzel a döntésemmel, jól kitoltam magammal, meg a családommal is, hiszen nem értek semmihez a gyerekeken kívül. Most mi lesz? Napokig riadtam arra, hogy „akkor Bernit ki hozza haza az óvodából, ki választ iskolát Tominak, fel kell hívni Dia osztályfőnökét, és ki teszi helyre Attilát, aki nagyon gázosan kezd kamaszodni”. És közben nagyon dühös voltam, mert igen, gyenge voltam ahhoz a helyzethez, ami a szociális szférában, a gyermekvédelemben dolgozókat tartja, kényszeríti, pedig én nem a „két hét után elszaladós” típus voltam. 16 évet töltöttem el ezen a területen. Ahogy cserbenhagyásnak tartottam a gyerekekkel szemben, pont annyira éreztem árulásnak döntésemet, távozásomat a kollégáim nagy része felé.
Megértettek.

És akkor igyekeztem életmódot váltani. Hogy kell? A leleteim alapján világos volt, hogy nekem is „divatolni” kell, és ezt-azt nem enni, meg ilyenek. Na, az interneten jól megtanultam mindent, mit kell enni, aki a koleszterint szeretné csökkenteni, aki nem akar köszvényt, aki nem akar… 

És sportolni kellene. Mert az jó. Legalábbis azt olvastam. Én azt sem tudtam, mit jelent. A testnevelés-órákat utáltam, a már említett okok miatt. 

Sosem vesztegettem ilyen dologgal az időmet.

A lelépésem hetében, lelkesedésemben otthon utánozni kezdtem egy YouTube jóga videót, és miközben rosszul voltam magamtól, hogy mit csinálok, valójában is rosszul lettem ott a padlón. Akkor jegeltem a dolgot, mondván, nyugi, erős a tempó, ezt talán nem így kell.

Az is világossá vált, hogy bár isten csodája az internet, a 247 tanács közül már nehéz lesz kiválasztanom az igazit az életmódom megváltoztatásához.

Oké, nem eszem disznóhúst meg marhát, mert köszvényt okoz, meg aranyos állatok is. Átkattintottam az agyam, és ehhez azóta is tartom magam. Aztán kevesebb szénhidrát, főleg fehér kenyér nem kellene. Ezt sok helyen olvastam, akkora hülyeség nem lehet. Szóval megismerkedtem a rozs alapú dolgokkal. Azt is írták, hogy zöldségek. Ez nehezebb volt, mert annyira nem ettem ezeket, hogy némelyiknek a nevét sem tudtam. A saláta viszont elég egyértelmű volt. Szóval salátás lettem.

Ezzel az egésszel csak az volt a gond, hogy az új munkahelyemen, ezt nem annyira értették. Egy kollégiumba vettek fel mint segédnevelő. Mint mondtam, azt hittem, csak a gyerekekhez értek, és az volt az alap vetésem, hogy azért jó gyerekekkel dolgozni, mert addig sem kell felnőttekkel. A kollégák végignézték, ahogy ételeket váltok, és nem kóstolom meg „a világ legjobb kolbászát”, amit a hétvégén leölt disznóból csináltak.

– „Mi van, pinás vagy? – kérdezte a közvetlen kollégám.

– A feleségem meg laktózérzékeny lett, mondtam is neki, hogy hagyjál már, néha ha fosik az ember, akkor fosik, én is szoktam, ez van.

– Na, ezeket a vegetáriánusokat aztán… jut eszembe te most zsidó vagy arab vagy, hogy nem eszel disznót?”

Szóval volt buli.
A férfiak nem értették, a nők meg ilyenkor hallgattak. Új munkahely, én is.
Csak azt tudtam: nem akarom még egyszer azt az érzést, hogy mindjárt meghalok. Ennek érdekében pedig simán megteszem, hogy otthagyom a munkám, amiben a legjobb vagyok, ha kell, nem eszem disznót, megismerkedem ismeretlen nevű zöldségekkel, és elkezdek bohóckodni, amit mások úgy hívnak: sportolás.

Zebegényi Péter

A következő rész tartalmából:

Nem tudok kiszállni a medencéből, tisztelnek a gyerekek, bár ki is nevetnek, még mindig „buzi” vagyok, a sport jótékony hatása, de még mindig nem okés.

Kiemelt képünk illusztráció