wmn - erste

–

A család vajon mi?

Ha eltekintünk a szigorúan vett szociológiai definíciótól, akkor bizony roppant izgalmasakat lehetne arról beszélgetni, hogy mi is tulajdonképpen a család. Hiszen van úgy, hogy az ember – mondjuk, házasság útján –, azt érzi, egy új családra tett szert… aztán amikor onnan egyik napról a másikra kiesik, és a többiek még annyit sem mondanak neki, hogy fapapucs, akkor ráébred, hogy talán azok az emberek mégsem tartoztak a családjához. (Az igazságot nem tudom persze, mert nekem is csak mesélték.)

És olyan is van, hogy nem a vér szerinti-, vagy házasságban szerzett rokonaid lesznek végül az igazi családoddá, mert úgy érzed, a vér szava sem írhatja felül az adott személyekhez fűződő semleges, vagy egyenesen negatív érzéseidet.

Szerencsére nagy a világ, és tele van olyan emberekkel, akik méltók arra, hogy a családodnak nevezd őket.

Mindig is rugalmasan kezeltem a család fogalmát, számomra azok tartoznak bele, akikkel mindig, minden körülmények között támogatjuk, segítjük, hordozzuk, meghallgatjuk, gyógyítjuk, inspiráljuk, no meg persze etetjük-itatjuk egymást.

Természetesen ez együtt jár az élet minden apró cseprő részeivel, azaz a konfliktusokkal, az időnkénti összeveszésekkel és ajtócsapkodásokkal is. Ahogy végignézek ezen a listán, arra is rá kell jönnöm, hogy a maroknyi barátnőm, akiknek ott vagyunk egymásnak húsz–harminc éve, sokkal inkább a családom, mint a keresztanyám, akit tizenöt éve nem láttam, és valószínűleg elmenne mellettem az utcán. És a kutyám is a családom, meg persze a munkatársaim is.

Úgy bizony! Nem hiszed? Pedig így van, sőt, annyira így, hogy simán megvannak benne azok a karakterek, amik egy átlagos, szociológiai definíció szerinti családban is.

Mutatom, hogy lásd te is:

Az anya

Aki természetesen nem is lehetne más, mint az egész repülőcirkusz megálmodója, kitalálója, kihordója és felnevelője, D. Tóth Kriszta.

Ő volt az, aki – bár tisztában volt addigra a szülőséggel járó felelősséggel és nehézségekkel is a tengernyi boldogságon túl – mégis mert egy nagyot álmodni, és nekirugaszkodni egy újfajta közösség megteremtésének.

Vele szemben ülök amúgy, így azt is pontosan látom, hogy ugyanazokat a szorongásokat éli át magzatával kapcsolatban, mint más hús-vér anyák.

Sokszor szorong, hogy jól csinálja-e, bizonytalankodik, merre sodorja porontyát a sors, hogy lesz a jövő, nyomja a hatalmas felelősség terhe, miközben egyszerre igyekszik szigorú, támogató, kedves, vicces, lebaszós, és még mennyi minden lenni… nem csoda, ha a nap végére elfárad.

De hát senki nem állította, hogy anyának lenni könnyű.

Az apa

Minden anya mellé dukál(na) egy apa, aki segíti, támogatja, ott van, amikor kell, átveszi a terhek egy részét, és rádörren a kölkökre, ha azok nagyon elkanászodnának.

Én magam döbbentem le a legjobban azon az aha-élményemen, amikor ráébredtem, ez a személy nálunk nem más, mint Erika, az irodavezető. Ő az, aki az anyatámaszték szerepén túl mindent megszerel (vagy eldug, mondjuk, jó magasra, ahol rajta kívül garantáltan senki nem éri el), elintéz, rendet tart, megreguláz, dicsér, és aztán alaposan körberöhög.

Kamasz gyerekek

Három csöpp kislányt is nevelget a WMN-család anyaszívű önjelölt szülői kara, csak épp egy baj van ezzel: se nem csöppek, se nem kislányok, hiába szeretnénk még mindig annak kezelni őket.

Lilla, Domi és Anna a szerkesztőség legfiatalabb tagjaiként gyakran ki vannak téve a többiek irányítgatásának, nevelési kényszerének, ők pedig azt csinálják, amit minden kamasz: makacsul tesznek az instrukciókra, javaslatokra és kérésekre, sőt, olykor még ahhoz is veszik maguknak a bátorságot, hogy önálló véleményt fogalmazzanak meg. Fennhangon.

Hová fajul a világ, hogy már mindenki szeretne a saját feje után menni, hát nem? 

A megesett lány

Bár kora (és nagyszájú természete) szerint Flóra is a fenti csoportba tartozna, ám két kislány anyukájaként bizony kénytelen volt rablóból pandúrrá avanzsálni – legalábbis otthon.

A sors eme furcsa fintorát részben gyerekes öltözködéssel kompenzálja (és itt a gyerekes nem infantilist jelent, Flóra tényleg gyakran ruházkodik az áruházak gyerekosztályáról, nyilván, mert belefér az ottani színes, jópofa göncökbe), részben pedig azzal, hogy naponta kétszer az orrom alá dörgöli, ő még csak harminchárom.

Mire én bölcsen egy őrült tudós kacajával nyugtázom, az a kilenc évecske az idő előrehaladtával bizony egyre kevésbé fog számítani.

Erre persze ő azonnal rávágja, hogy attól az még örökre ott lesz – de hát mondtam, ezek a WMN-es kamaszok már csak ilyen szemtelenek, még ha gyerekük van, akkor is.

A nagynénik

Az én szememben a nagynéni egy légiesen könnyed, finom úrinő, akire a fiatalabb generáció vágyakozva tekinthet fel: bizony, egy nap majd belőlük is lehet ilyen szofisztikált kisasszony.

A nagynéni elegánsan belibben a család életébe minden vasárnap délután,

karcsú kezében egy porceláncsésze finom teát egyensúlyozva meséli el, milyen színdarabot, filmet, kiállítást látott, milyen híres emberekkel beszélgetett okos dolgokról (lehetőség szerint annyi sok szótagból álló kifejezést belesűrítve mondandójába, amennyi emberileg lehetséges), drámaian előadja az érzelmi életét, hogy aztán két, csillogó szemekkel előadott kulturális ajánló között gyors pillantással belenézzen a lelked mélyébe, és pár találóan bölcs mondattal helyre tegyen. Épp ilyen Adri és Dorka is. Szerintem.

Az unokaöcsök

Észrevetted, hogy minden családi összejövetelen akkor süt ki a nap és derül szét egy kacér mosoly még a legundokabb anyós ábrázatán is, amikor belép a snájdig unokaöcs az ajtón? Ő az, aki kiudvarolja a sóher üknagyiból az ölelés mellé az örökséget is, akinek csak egy fél szavába kerül, és máris szaladnak a nők legényfogót, madártejet vagy más kedvecet összedobni a konyhába, és akit a fiatal lányrokonok is felbolydult, hangosan csivitelő madár rajként vesznek körbe?

Nos, nekünk két ilyenünk is van a családban, Gáspár és (D. Tóth) Bandika személyében. 

A macska

A legtöbb családban vannak háziállatok is, ez alól a WMN sem kivétel, és itt most egyáltalán nem a szerkesztőségi kutyákra gondolok. A mai napig élénken él bennem a kép, amikor a régi irodában Szentesi az ablak elé húzta a székét, és miközben távolba merengő tekintettel bámulta az őszbe hajló Keleti Károly utcát, ábrándosan a haját fésülgette – épp, mint egy macska, aki lenyalogatja a napsütést a bundácskájáról.

Azóta is figyelem Éva és a megzabolázhatatlan házikedvencek közötti párhuzamot, és így egyre erősebb bennem a gyanú, a mi utánozhatatlan Szentesink nem előző életében volt macska, hanem épp most az.

Akkor jön, amikor neki tetszik, és akkor viharzik el, amikor úgy diktálja úri kedve. Ha épp olyan hangulata van, kiereszti a karmait, és szétkapja a fél internetet, majd a következő pillanatban már ártatlanul és kedvesen dorombol a kanapén üldögélve.

A szelíd látszat azonban csal, késs csak egy tizedmásodperccel is a vacsorára szánt tonhalkonzervvel, és máris felborzolódott szőrrel fújtat rád dühösen.

A nagyszülők

Még szinte nem is körvonalazódott ki rendesen ez a cikk, amikor a házimacska rávágta, ha a WMN egy család, akkor ott bizony én vagyok a nagymama! Szó, mi szó, való igaz, imádom megetetni az én kis unokáimat.

Lelkesen főzök mind a tizenkettejükre, majd amikor nekiülünk az irodai ebédnek becézett kajahalomnak, árgus szemekkel lesem, ki az, aki már a második szedés után kidőlt. Akkor búsan az ölembe ejtem a kezem, és könnyes szemekkel csak annyit kérdezek:

Hát nem ízlett, drágaságom?

Ilyenkor rendszerint csak Judit nincs az étkezőasztalnál, ő ugyanis rendszerint ebédidőre annyira elmerül a munkában, hogy azt sem tudja, milyen napszak van. Ilyen egy gondolataiba mélyült nagypapa ő, aki azért is úszik el minden feladatával rendszeresen, mert cserébe soha nem sajnálja tőlünk az időt, bárkinek bármilyen nyígját meghallagatja türelmesen.

Nos, ilyen az én kis családom. Nem mondom, hogy tökéletesek (hál' istennek, teszem hozzá nagyon gyorsan), de az enyémek, és én pont ilyennek szeretem őket, egytől egyig. Ráadásul pont így vagyunk erősek, hatékonyak, és sikeresek is – hiszen örömünket leljük a közös munkában.

És neked milyen az alternatív családod?

 

Fiala Borcsa