–

Úgy kezdődött ez is, mint sok más történet: Attilának elege lett az irodai munkából, amit kilenc évig folytatott. De eleinte még csak egy kis környezetváltozásra vágyott, nem életmódváltásra. A spórolt pénzéből elutazott Délkelet-Ázsiába, és egy hathetes út során a lehető legtöbb élményt próbálta átélni idegen környezetben. A célja az volt, hogy megismerjen más kultúrájú embereket, és belelásson a mindennapjaikba. „Az önkénteskedés erre jó lehetőségnek tűnt, és mivel szerető családból, szerető baráti körből érkezem, nem esett nehezemre jót tenni másokkal” – meséli Messengeren.

Egy hónap múlva már egy thai buddhista család vendégszeretetét élvezte egy bambusz bungalóban, egy kis faluban, az észak-thaiföldi hegyekben. „Délelőtt vágtam a gazt, vagy csirkeólat építettem, délután pedig motoroztam az erdőben.” Mindössze egy hetet töltött ott, de életreszóló élményeket szerzett.

Ezután a Mekong folyón egy harminc méteres bárkán a thai-laoszi határtól két nap csordogálás után megérkezett Luang Prabangba.

„Látni a hegyoldalban a maguk szőtte ruhákban, cölöpös tákolmányokban élő embereket, vagy az elefántokkal dolgozó munkásokat a reggeli napfelkelténél, az csodálatos”.

Ezután kiderült, hogy mégsem tudják fogadni ott, ahova indult, ezért spontán vett egy repülőjegyet Siem Reapbe, Kambodzsába. „Semmit nem tudtam Kambodzsáról, de egy barátom, aki korábban már járt a térségben, ódákat zengett az itteni emberekről, és hogy mennyire jól érezte magát a helyiekkel. Annyit tudtam még, hogy nagyon szegény ország, ezért úgy döntöttem, hogy gyerekeknek szeretnék segíteni.” Három hétre tervezett, de végül három hónapig maradt ott.

A hazatérése után – az élmények hatására – létrehozott egy alapítványt a kambodzsaiak számára Magyarországon, és belekezdett egy nagyobb projektbe is, de az végül nem úgy alakult, ahogy tervezte, így csak jó leckének bizonyult.

Második esély 

Miután pedig újabb csalódás érte – immáron üzlettársként – egy itthoni vállalkozásban, úgy döntött, hiába a legutóbbi „kudarc”, Kambodzsa megérdemel még egy esélyt. „Nem mellesleg, üzleti szempontból maga volt a paradicsom az akkori szabályozatlan jogi környezet, ami valójában egyáltalán nem is létezett. No, nem mintha a zavarosban akartam volna halászni, de micsoda könnyebbség, hogy bármilyen kisebb tevékenységet bármiféle szabályozás nélkül elkezdhet és folytathat az ember” – meséli Attila, aki tehát belevágott egy saját vállalkozásba Siem Reapben.

Persze a szerelem is beköszöntött az életébe: egy helyi lány elvarázsolta, így a figyelem inkább rá összpontosult, mint a projektekre. „Közben próbálkoztam étellel, programokkal, ezzel-azzal, de csak a pénzem ment el rájuk.”

Egy év elteltével aztán a kapcsolat véget ért, ezért úgy döntött, hogy egy barátja invitálására Srí Lankára megy, onnan pedig Vietnámba utazott, ahol a második héten talált egy jópofa terméket, amit szívesen exportált volna Kambodzsába.

„Így tavaly szeptemberben ismét itt találtam magam Kambodzsában, és azóta ügyködöm. Pénzem még nincs semmiből, de minden jó úton halad. Ami a legfontosabb: élvezem csinálni.” 

Ez most konkrétan egy vega street food helyre vonatkozik, ami Kambodzsában viszonylag egyszerűen néz ki: kiállítasz egy büfékocsit az út szélére. Engedély alig kell hozzá, ami mégis, az könnyen megszerezhető.

És hogy miért épp vegetáriánus? „Egy hat évvel ezelőtti indiai utazásom óta nem fogyasztok húst, elsősorban egészségügyi okok miatt. Aki járt már ilyen ázsiai országokban, az tudja, hogy itt nincsenek hűtők, és a húsokat csak úgy, az asztalról árulják. Áhh, inkább nem… Így lettem maximum alkalmi húsfogyasztó az elmúlt években, míg pár hónapja aztán teljesen elhagytam a hústermékeket az étrendemből.

Kiválóan érzem magam testileg, lelkileg. Nem eszem halott lelkeket, és nem járulok hozzá a világban zajló kíméletlen mészárszékek működtetéséhez.”

Környezetvédelem a világ túlfelén

Attila ma már egy Facebook-oldalon tudósít a kinti életéről Hív a Mekong címmel, amiben erőteljesen képviseli, mit lehet tenni a környezetvédelemért. „Baj, ha másoknak feltűnik, hogy valakinek fontos a környezetvédelem. Szerintem ezt mindenkinek nagyon komolyan kéne vennie és az élete részévé tennie. Ha belegondolok csak abba, hogy az elmúlt században mennyi kőolajat szipolyoztak ki a Földből, annak biztos vagyok benne, hogy visszafordíthatatlan következményei lesznek. Nem ránk nézve, hanem az utánunk jövő generációk számára. A hamarosan születő gyerekek egy része szenvedésre jön majd a világra. A Föld is egy élő organizmus, szüksége van a létfontosságú szerveire.”

Kambodzsában semmilyen szintű újrahasznosítás nincs. „Szeptember óta szelektíven gyűjtöttem a szemetet, de amikor el akartam vinni valahova, szembesültem vele, hogy nincs olyan hely, ahol feldolgoznák. Itt Siem Reapben, és a fővárosban összesen egy kommunális szemétgyűjtő társaság létezik, tíz–tíz kocsival. Egy tizennégy milliós országban.

Itt minden reggel azzal indítanak az emberek, hogy elégetik az előző nap felgyülemlett, főleg műanyag és egyéb káros hulladékból álló szemétkupacukat. Nem is látsz már tiszta naplementét, a Nap szinte mindig eltűnik úgy 30 fokon a horizonthoz képest…”

Attila odafigyel, hogy ritkán használjon egyszer használatos műanyagot, és erre felhívja a környezete figyelmét is. „Látva a jelenlegi helyzetet, ez semmiségnek tűnhet, de ha mindenki így cselekedne, akkor nem lenne probléma.”

Persze egyedül nehéz harcolni a szemét ellen, főleg, ha korábban senki nem beszélt erről a helyieknek. Attila a saját eszközeivel igyekszik cselekedni. Például megpróbálja a gyerekeket rávenni arra, hogy figyeljenek oda: „Négy éve kertet építettem egy gyermekotthon hátsó kertjében, egy 15x40 méteres telken. Azelőtt az a terület tiszta szemét volt, a pocsolyákban repdestek a szúnyogok. Nem tudtam nézni. Vettem két zacskó édességet, és negyven gyerek segítségével kitakarítottam. De másnapra úgy nézett ki, mintha nem csináltunk volna semmit. Nekifutottam újra. Meg harmadszor is. Azóta rend van.”

A fejekben rendet tenni azonban még nehezebb. „Akartam szervezni szemétgyűjtést az egyik faluban, de nincs rá érdeklődés. Kilencszer felajánlottam, tizedszerre nem fogom. Legközelebb inkább egy másik faluban futok majd neki.

Kemény leszek: a döglött bálnák és sirályok képei bizonyára sokkolóvá fogják tenni az előadásomat. Persze minden egyéb felvilágosítást is megadok, de kell, hogy lássák a lényeget.”  

Kultúrák között

Meg kell találni a helyiekkel a közös hangot, hogy ne csak a gazdag fehér embert lássák az oda érkezőkben. „Nekem nem okoz gondot a kapcsolatteremtés, úgyhogy szinte már-már helyinek számítok. Az ázsiai mentalitást pedig vagy megszokod, vagy megőrülsz. Az az alap, hogy a tegnapi meló holnaputánra lesz kész” – meséli nevetve, én pedig nem teszem hozzá, hogy ez lassan nálunk is így van. Attila főleg angolul beszél velük, de ha kell, akkor mutogat is. „Elkezdtem khmerül tanulni, de nagyon nehéz a kiejtés. Talán ötven szót tudok a mindennapokhoz. A kis gondnokunk a házban nem beszél egy mukkot sem angolul, így ő tanítgat a khmerre. Már megjegyeztem olyan fontos szavakat, mint például a paradicsom (pim pa), az olló (kontráj) vagy a vízibivaly (krobáj).”

Sok külföldi érkezik a térségbe, akik vagy megtalálják a számításukat, vagy továbbállnak. „Én sem szeretnék örökre itt maradni, de itt szeretném megteremteni a jövőmet. Vagy legalábbis megpróbálni.“

És, hogy mennyiért lehet arrafelé élni? Egy pofás kis garzon 200 dollár havonta, a közlekedés és a helyi ételek olcsók, viszont az import termékeket meg kell fizetni. Ami sokba kerül, az leginkább a megfelelő orvosi ellátás. Amikor Attila vesekövet kapott, csak a magánkórház jöhetett szóba. „Pont három napja járt le a biztosításom, úgyhogy 200 dolláromba került az infúzió. De a magánkórházak színvonala maximálisan rendben van.” 

Mit nem szeretsz Kambodzsában?

„Kambodzsa minden szépsége mellett vad és kegyetlen is. A színfalak mögött véres diktatúra uralkodik, a nincstelenség pedig számos problémát, köztük alkoholizmust szül.

Borzalmas szexuális bűncselekmények zajlanak a nyomornegyedekben – van, hogy ötezer dollárt ér egy gyermekélet. Ezek szörnyű dolgok.”

A bűnözés és a bűnüldözés is másképp működik ott, ahol a korrupció mindennapos. „Jártam a helyi börtönben látogatáson, elég cudar körülmények voltak. Hab volt a tortán, hogy a bemenet és a kijövet között négy rendőrfelügyelőnek kellett pénzt adni a szólításért, az árumozgatásért, de még a telefonom visszaszolgáltatásáért is. Persze ezek szélsőséges esetek, de megtörténnek. Kambodzsa nemcsak a mosolyok országa, hanem a könnyeké is.”

És hogy mi az, ami akkor mégis maradásra bír? „Elsősorban az a kedvesség, szeretet, ami a jó értelemben vett egyszerű és tiszta lelkű emberekből árad. Az elmúlt években rengeteg barátságot kötöttem helyiekkel, akik ugyanannyira fontosak nekem, mint én nekik. Sok újat tudok nekik mutatni, viszont nélkülük én sem tudnék létezni. Valahol a Kelet és a Nyugat kiegészíti egymást.”

Zimre Zsuzsa