–

Sokaknak gyerekkorukban szégyellniük kellett magukat pusztán azért, mert gyerekek voltak. Mert nem tudtak még úgy viselkedni, ahogy elvárták volna tőlük, mert bepisiltek például még akkor is, amikor a szülők szerint már nem kellett volna, mert hisztiztek a dackorszakban, amikor amúgy mindenki ezt teszi.

Mert nemcsak jó jegyeket kaptak, mert kiborították a kakaójukat, mert keresgélték a határokat, mert fiú létükre sírva fakadtak, mert hamis hanggal is ki kellett állniuk az osztály elé énekelni, vagy ügyetlenebb mozgásuk ellenére komplett tornabemutatókat tartani. Szégyellhette magát egy gyerek azért, mert hangos, és állandóan zsizseg, vagy az introvertáltak épp azért, mert túl csendesek, szégyenlősek.

Szégyent kellett talán érezni azért is, mert kíváncsiak voltak, mert féltek olyan dolgoktól, melyektől minden gyerek fél („nincsenek is boszorkányok, meg szörnyek, ne legyél már ilyen buta”), mert gyengék, esetleg bátortalanok voltak, vagy lusták kamaszkorukban, sőt még a szexuális érdeklődésük is felébredt.

Szégyent kellett érezni, mert nemet mondtak egy felnőttnek, és nem engedelmeskedtek robot módjára, de gyakran azért is, mert engedelmeskedtek. Mert ezzel épp a saját megszégyenítésükhöz járultak hozzá, és hagyták magukat méltatlan helyzetbe hozni. Szégyellniük kellett magukat, mert nem szerették őket eléggé, mert irritálták a saját szüleiket. Vagy mert figyelemre vágytak, és csak gyerekes eszközökkel tudtak küzdeni a figyelemért, ami viszont idegesítette a környezetüket.

Szégyellhették magukat, ha kritizálni merték a szüleiket, ha kifejezték, hogy valami nem tetszik, ha pedig ezt nem tették, azért is, hiszen „néma gyereknek anyja sem érti a szavát”.

Minél kevésbé van jól egy gyerek, minél inkább próbálkozik a figyelemfelkeltéssel vagy minél jobban befordul, a szégyenérzetet annál többször ragasztják rá a felnőttek. Amitől a „tünetek” még erősebbek lesznek, a probléma pedig egyre nagyobb. A szégyen, a megszégyenítés mindenféle lelki problémát gerjeszt, az ilyen mókuskerék pedig, ha beindul, azt egy gyerek képtelen megállítani.

Mi a felnőttek reakciója mindezekre?

A felnőttek gyakori reakciója – ha frusztráltak, eszköztelenek, tanácstalanok, ha nem érzik magukat jó szülőnek, jó pedagógusnak –, hogy a gyerek szégyellje magát, hiszen ő váltja ki ezeket az érzéseket a szüleiből.

Ha a felnőtt elveszíti a türelmét, és „elgurul a gyógyszer”, szégyellje magát a gyerek, amiért így felidegesítette őt. Egyszerűbb, mint tükörbe nézni, és észrevenni a tükörkép hibáit, és szembesülni az indulatkezelési problémákkal.

Ha a gyerek állandóan a figyelemért küzd, sokkal szülőkíméletesebb megoldás, hogy szégyellje magát az állandó nyüzsgéséért, mint elgondolkodni azon, miért próbálkozik ennyire fáradhatatlanul a figyelemért? Mitől van ilyen erős hiányérzete?

Ha egy gyerek bepisil, könnyebb megszégyeníteni, mint a gyökerét megkeresni a problémának, vajon retteg-e valamitől, biztonságban érezheti-e magát, megkap-e mindent, amire a lelkének szüksége van?

Ha túl félős, túlságosan befele forduló, mennyivel könnyebb állandóan megalázni emiatt, mint elgondolkodni azon, hogy mi miatt vált ilyenné, történhetett-e vele valami traumatikus? Vajon félhet-e a kapcsolatoktól, az emberektől, vajon van-e biztonságot adó érzelmi kapcsolata, lehetséges-e, hogy állandóan megfélemlítve érzi magát?

Ha egy kamasz bajba kerül, mert keresgél, mert mindenáron szeretne valahova tartozni, mert a szeretetéhsége már veszélyes kapcsolatokba sodorja, milyen végtelenül egyszerű elintézni annyival, hogy rossz társaságba keveredett, és az van rá hatással.

Mennyivel könnyebb ezt mondani, mint felelősséget vállalni érte, és azért az űrért, aminek pótlására olyan kétségbeesetten törekszik. Mennyivel egyszerűbb kritizálni, és megszégyeníteni, mint megpróbálni megérteni, és belegondolni abba, hogy a szeretetéhsége nem csak úgy jön, mint derült égből villámcsapás, hanem fokozatosan alakul ki amiatt, amit nem kapott meg.

Milyen hatásai lehetnek annak, ha belesodorjuk ebbe a gyerekeinket?

A kamaszok különösen sok frusztrációt okoznak, hiszen állandóan tükröt tartanak a szülők elé, és szinte kényszerítik őket, hogy nézzenek bele abba. Ha egy gyerek egészségesen kamaszodik, akkor megkérdőjelez mindent, és mindennek az értelmét, ami körülötte zajlik. Meg kell kérdőjeleznie, és kritizálnia a szüleit ahhoz, hogy rá tudjon érezni a saját megoldásaira, saját identitására, hogy ki tudjon alakítani egy saját világképet.

Mivel az állandó kritikussága nagyon sok frusztrációt szül, és rengetegszer mutatja fel a tükröt, ezért igen erős érzelmi munkával jár egy kamasszal eltöltött idő. Ezt az erős érzelmi munkát úgy lehet legegyszerűbben megspórolni, ha a kamasz gyereket piszkáljuk, és hibáztatjuk mindenért. Csakhogy ez a gyerek lelkének és a szülő-gyerek kapcsolatnak is borzasztóan ártalmas.

Ha egy fiú sír, gyakran férfiak szégyenítik meg automatikusan, mert ez sokkal rövidebb és fájdalommentesebb út, mint együttérezni vele, és visszaemlékezni azokra a helyzetekre, amikor kisfiúként ők maguk is kínkeservesen nyomták, nyelték vissza a könnyeiket, mert ezt várták tőlük, különben mégis milyen férfi lett volna belőlük.

Ha egy gyereket képes egy felnőtt molesztálni, és szexualitásába belevonni, milyen játszi könnyedséggel lehet azt mondani, ő öltözködött, viselkedett kihívóan, ő csábított.

Hát nem lényegesen kíméletesebb, mintha egy olyan valaki néz vissza a tükörből, aki képes egy gyerek iránt szexuális vonzalmat érezni, vagy képes a gyerek feletti hatalmát a szexualitásban is kihasználni? Vagy hogy egy gyereket is be tud mocskolni, mert képtelen az önkontrollra. Mégis, ki akarna ilyen tükörbe nézelődni?

Ha egy felnőtt élettársa, házastársa bánt egy gyereket, akár a sajátját, akár másét, mennyivel könnyebb a gyereket hibáztatni, és a szégyent ráragasztani, mint végiggondolni azt, hogy mit akar, mit tud kezdeni egy bántalmazó társsal, tud-e változtatni rajta, tud-e együtt élni vele, tud-e, mer-e továbblépni.

Vajon hányan cipelhetjük évek, évtizedek óta a gyerekként ránk ragasztott szégyent?

Hány életet nehezíthetett már meg ez az undorító érzés? Vajon hogy alakul az élet később, egy ötödik végtaggal, egy hívatlan vendéggel, aki nemhogy lekopni nem akar, hanem inkább csak növekszik, és egyre nagyobb teret követel magának?

Mivel egy gyereknek az életben maradás záloga, hogy azt gondolja, a szülei jók, a felnőttek jók, ezért nála a szégyen és a bűntudat tulajdonképpen egy önvédelmi eszköz.

Gyerekként automatikusan azt gondoljuk, hogyha valami nem jól alakul, ha nem szeretnek eléggé, ha idegesítünk valakit, ha bántanak, ha elválnak a szülők, vagy ha utálják egymást, ha rossz dolgok történnek, az a mi hibánk. Ezzel sajnos nagyon könnyű visszaélni, mindennél egyszerűbb egy gyereket hibáztatni, és hozzáragasztani a szégyen érzését. Gyerek létéből adódóan nem tud védekezni ez ellen, és sajnos elhiszi, hogy ő a hibás sok mindenért, sajnos magára veszi mások szégyenét.

Akibe pedig gyerekként beprogramozzák, hogy minden az ő felelőssége vagy az ő hibája, annál az embernél sajnos minden életszakaszban számtalanszor fog még aktiválódni ez az érzés. Mindenféle közösségben – legyen szó családról, osztályról, baráti társaságról, munkahelyről – könnyedén megérzik az emberek, hogy ki hajlamos minden konfliktusban, minden feszültséggel teli helyzetben saját maga hibáztatására.

Ha pedig ezt megérzik, úgy akasztják az illetőre saját frusztrációjukat, feszültségüket, mint ruhát a fogasra. A helyzet pedig gerjeszti önmagát, aki leginkább hajlamos elszégyellni magát, azt szégyenítik meg leggyakrabban.

A szégyen egy dologra jó csupán, hogy további szégyent szüljön.

Rengeteg pszichés probléma és betegség gyökere a megszégyenítésben gazdag gyerekkor.

Viszont a pszichés problémákkal küzdő emberek felnőttkorukban szintén gyakran a megszégyenítés áldozatai lesznek, vagy legalábbis ők úgy „általában” szégyellik magukat. Mert felnőttként, szülőként stabilnak és erősnek illene lenni, ezért ebben a korban még nagyobb szégyen fogja körbe a lelki bajokat, a kör pedig bezárul. A szégyen mint ötödik végtag, újra – vagy még mindig – itt van, és köszöni szépen, jól elvan, szépen erősödik, remek közeget kínálunk neki.

A szégyen és a lelki betegségek

Nem igazán tudunk manapság sem mit kezdeni a kényszerbetegségekkel, a pánikbetegséggel, a szülés utáni depresszióval, a különböző fóbiákkal, az önsorsrontó életmódokkal, a táplálkozási zavarokkal, a szenvedélybetegséggel, és még sorolhatnám, mi minden eredhet a hozzánk ragasztott szégyenből. Az ezen problémákkal szemben fellépő tehetetlenség és értetlenség pedig sajnos kiváló táptalaja az ilyen gondokkal küzdő emberek újabb szégyenének.

Bár valójában többen szenvednek különféle lelki bajoktól, mint amennyien pszichésen egészségesek, mégis még mindig fenn van tartva az a látszat, mintha a lelki gondok kirívó jelenségek lennének.

Akikre rányomták a szégyenbélyeget, általában olyan emberekkel való kapcsolat áldozatai, akikről a szégyenérzés könnyedén lepereg.

Semmiért nem vállalnak felelősséget soha, ezért mindig elhitetik a másikkal, hogy minden az ő hibája és felelőssége, ezzel ragasztva hozzá a legborzasztóbb érzések egyikét. Megpróbálja sok áldozat visszatapasztani a szégyenbélyeget oda, ahova az való, de vannak olyan emberek, akikre egyáltalán nem ragad, egy másodperc töredéke alatt olvad le róluk.

Ez azonban véletlenül sem jelenti azt, hogy a szégyenérzést továbbra is annak kell cipelni, aki megszégyenítés, bántás áldozata. A lelki sebeknél különösen jellemző, hogy az szégyelli, aki kapta, nem pedig az, aki okozta ezeket. De mindig, amikor a saját sebeink miatt szégyent érzünk, annak teszünk szívességet, aki megsebzett bennünket. Mert helyette szégyelljük magunkat, az ő szégyenét cipeljük.

Ezért is van az, hogy mindenféle lelki betegség esetén akkor tudunk elkezdeni gyógyulni, ha a sebeinket vállalni merjük.

Ha találunk legalább egy embert, akinek meg merjük mutatni minden sebünket, anélkül, hogy megszégyenítene. Ha nem hallgatunk tovább, nem takargatjuk a problémáinkat, mert minden hallgatás és takargatás a sebek okozójának kedvez, az elszenvedőt tovább betegíti. A sebezhetőség, sebzettség felvállalása nem gyengeség, és nem szégyen, sokkal inkább a gyógyulás nélkülözhetetlen eszköze. Mert ez az egyetlen út, ahogy a ránk ragasztott szégyent szépen-lassan le tudjuk mosni magunkról.

Sebestyén Eszter