–

Nem is lenne a Woman, woman, ha nem tartaná számon az egyik (szerintem) legfontosabb férfi születésnapját, január 31-ét, Jávor Pál születése napját. Mert emancipáció ide, feminizmus oda, vannak férfiak – nem sokan, elismerem –, akikre érdemes minden nőnek emlékezni, sőt férfiaknak is ajánlott. Jávor ilyen.

Ötvenhét év élet, mondhatni, nem sok, de mindjárt más, ha azok az évek 1902 és 1959 között teltek el. Minimum duplán számítanak. Jávor Aradon született házasságon kívül – addig neve sem volt, míg az apja el nem vette az édesanyját, csak akkor vette a nevére, így lett Jermann. Tizennyolc éves korára a szülővárosa is cserbenhagyta a trianoni döntés értelmében. A fiatalember Budapestre vergődött, ahol 1920-ban utolérték a román megszálló seregek. Sokáig vagonlakó volt, mint mások, akik áttelepültek az elszakított országrészekből.

A Színiakadémián vette fel a Jávor nevet, és lett először jóképű „mindenes színész” vidéken, majd akaratos természete és személyes varázsa a budapesti színházak igazgatóit is meggyőzte.

Vannak korok és karakterek, amelyek valamilyen csoda folytán, ha rövid időre is, de organikusan összeforrnak, egymásra találnak.

Jávor Pál a XX. század legismertebb és legnépszerűbb magyar férfi színésze lett, közel nyolcvan film hőse, és ahány film, annyi Jávor Pál született.

Jávor Pál színművész az Életre ítéltek! című filmben - Forrás: Fortepan/KOTNYEK ANTAL

Volt ő nincstelen, jóképű törtető, iglói diák, állástalan mérnök, lóvá tett ügyvéd, lángoló hazafi, reformer mérnök, nyalka huszártiszt, eladósodott földesúr, reménytelen, öngyilkosságra hajlamos „bússzerelmes”, városi polgár, krakéler párbajhős, kedélyes úri huncut, zsidó és keresztény, de mindenekelőtt mindig mosolygós férfiideál, aki képes meghódítani a közönséget, nemre és korra való tekintet nélkül. Az idő tájt mindenki a szíve mélyén egy kicsit Jávor szeretett volna lenni.

De ki is volt valójában Jávor, amikor nem a filmvászonról vagy a színpadról küldte csábos mosolyát? Trianon áldozata, a magyar virtus megtestesítője, irigyelt filmsztár, női szívek elrablója, csélcsap nőcsábász, példás férj, nemzeti hős, aki helytállásával a vészkorszakban kiemelkedett az átlagos magyar sorstörténetből? Aki csak itt, ezen a tájon, a magyar nyelvbe zárt zsigeri tehetségével volt képes életben maradni, kiteljesíteni színészi képességeit. Nincsen számára más hely, legyen az éppen roncsolt demokrácia, tomboló fasizmus vagy kommunista önkényuralom, csakis itt. Magyarországon, magyarok között.

Kép forrása: Fortepan

Néha ő maga sem tudta. A rengeteg szerep mögött hol félénk, máskor indulatos, alapjaiban polgári nyugalomra vágyó, elpuhult férfi rejtőzött. Aki, ha vonzották is a nők, hiszen egy fél ország üldözte „szerelmével”, inkább kerülte a felbukkanó afférok lehetőségét. Felesége, a zsidó származású Landesmann Olga iránti szerelme visszatartotta. Nehéz korban nősült, amikor számon tartották a származást. Tízévnyi házasság után, a Nemzeti Színház megbecsült tagjaként hivatalosan felszólították, hogy, „ha meg akarja őrizni színházi tagságát, akkor váljon el zsidó feleségétől”. Jávor természetesen ellenállt, de nemcsak ebben az ügyben, hanem ezzel egy időben hangosan kiállt zsidó származású kollégái mellett is, akiket színpadtól, filmtől eltiltottak származásuk miatt. Így Jávort is. Filmes karrierjének vége szakadt. Magyarország legsötétebb korszakában Sopronkőhidára vitték, felesége bujkálni kényszerült.

Az a rendszer szúrta hátba, amelynek dédelgetett kedvence volt, mindezzel kimutatva lényegét.

Amikor '45 nyarán visszatért németországi fogságából, ahova a nyilasok hurcolták Sopronkőhidáról, a Nemzeti Színház új igazgatója, Major Tamás közölte, hogy „nincs szükség rá”. Személye a meghaladni vágyott kétes múlt szimbólumává vált: azonosították szerepeivel, amit az új buzgók a szemétdombra valónak tartottak. Nem Jávort látták, a színészt, a kor áldozatát, hanem a szerepeit, amelyekbe oly készségesen belebújt.

Ezután meg sem állt Amerikáig. Nem hosszú távra tervezte, mégis tizenegy év lett belőle. Itt akaratlanul is visszasüllyedt a zárványként őrzött árvalányhajas múltba. Az alkohol és a reménytelenség vitte vándorútra a nagy amerikai síkságon ideiglenesen ácsolt színpadoktól világvégi kultúrházakba, ahol megállt az idő, és tört magyarsággal daloltak vele, miközben Mr. Jávornak szólították.

Aztán hosszas alkudozás után, megtörten, de reményekkel telve, hazatért. Addigra azonban már végképp semmi szükség nem volt rá, ígértek neki fűt-fát, visszatérést a Nemzetibe, de ugyanaz a Major most sem kegyelmezett.

Jávor két évig reménykedett, közben a betegség ledöntötte a lábáról, halála előtt, kórházi ágyán vette át az örökös Nemzeti Színházi tagságot igazoló oklevelet.

Ha a kedvencével így bánt a magyar világ, hagyta elkallódni, elpusztulni, akkor mit mondjunk azokról, akik a nem tartoztak a kedveltek közé…?

Vajda Pierre

Kiemelt kép: Fortepan