–

Most azonban újra klaviatúrát ragadok, mert… mert Klára története – nem sokkal a cikk megjelenése után – véget ért. Ami azonban akkor elindult bennem – nevezzük gyásznak – az még mindig gőzerővel tombol, nem hagy nyugodni, és azt követeli, meséljek még Kláráról, erről az erős, okos, érzelmes, bátor és szenvedélyes nőről, aki nemcsak a főnököm volt, meg nem is csak a mentorom, hanem az egyik legjobb barátom, lelki támaszom, bulipartnerem, sommelier-em, coach-om és – félve írom le, annyira nyálas – lelki társam.

Szóval írtam Kláráról, arról, hogy hogyan ismertem meg, de most már be merem vallani, hogy ugyancsak megkozmetikázottan adtam elő a történetünket. Ez egészen december elejéig nem is zavart, de nem rohannék ennyire előre, szeretném elmesélni, milyen erős és lojális barátom is volt ő.

Itt volt ez a körülbelül 160 centi magas, a kemoterápiától teljesen összeaszalódott nő, aki felnevelt már két fiút, és a kissé későn érkezett harmadik gyermekét, egy kislányt nevelte a párjával. Már nem dolgozott, de néha segített a könyvelőnek, az adásterjesztőnek, hiszen mégiscsak ügyvezetője volt a csepp kábeltévének, ahol tizenöt évet húzott le, senki sem érti, miért. Megjegyzem, a könyvelővel és az adásterjesztővel is kebelbarátok voltak, Klárát nem lehetett nem szeretni.

Az elmúlt másfél évben annyiszor látogattam meg – hol kórházakba loholtam be munka után, hol a lakásukhoz siettem – hogy már fel sem merült bennem: lehetne ez másképp is. Hogy, mondjuk, ő menjen valahová.

Minden erejét a gyógyulásnak nevezett délibáb kötötte le, tervekről mesélt nekem, csodadoktorokról, Bécsben végzett szuperműtétekről – közben nyilván tudta az igazat, a párja már rég elmondta nekem: a teljes kismedence el van rákosodva, nincs kiút, pár hónapja lehet hátra. Szerintem csak engem védett a realitás mocskától.

Szóval minden találkozás ajándék volt, rengeteget telefonáltunk, cseteltünk, de ha olyan hangon szólt a telefonba: elnyűtt, fájdalomtól gyötört, türelmetlen hang volt ez – akkor tudtam, most hagyni kell őt, puszillak, kiabáltam a telefonba elköszönés előtt, mert hát, mit mondhatunk annak, akit éppen elemészt a rák? Tudta, hogy szeretem, lehet, hogy mondtam is neki, de nem édelegtünk soha.

Pletykáltunk is, ajj, de sokat, volt kollégáimról, a tévé ügyeiről, politikáról. Nem bírom, én ezt nem bírom – üvöltöttem neki, amikor a mostani munkahelyemre terelődött a szó. Dehogynem, mondta, jól keresel? Akkor tűrj. Olyan büszke volt arra, hogy bejutottam egy multihoz, anyám és apám együtt nem voltak ennyire büszkék rám, mint ő.

November harmadikán jelent meg a róla készült írásom, még ő hagyta jóvá, mert nyilván megkérdeztem, írhatok-e róla, és nyilván igent mondott. Olyan őszinte, összeszedett kritikusom még sosem volt, mint ő. Minden WMN-es írást elolvasott, és elmondta a véleményét, én meg örültem, hogy nem tud le annyival, hogy „jajdejó, jajdeklassz”. Mert nem minden az, nyilván.

November negyedikén lettem 30 éves, és a húgom szervezett nekem egy meglepetés-születésnapi bulit. Az utolsó utáni pillanatig nem sejtettem semmit. A buli november tizedikén volt az egyik kedvenc romkocsmámban. Rengeteg ember, kapkodtam a fejem, azon mérgelődtem magamban, hogy basszus, ha ezt tudom, rendesen kisminkelem magam – és ahogy forogtam a kedves, mosolygó arcok között, megláttam Klárát. Kisgyerekestül, párostul, kemó miatt kopasz fejet takaró kendőstül – eljött. Azt, hogy a ruhája alatt mindenféle végterméket kivezető csövek és tasakok lapulnak, csak én tudtam, a barátaim semmit nem sejtették.

Rám nézett, elgyötört arccal, de azért elmosolyodott, óvatosan mertem csak megölelni, és nem értettem, minek hozott nekem ajándékot, amikor a puszta jelenléte is az volt.

Azon az estén láttam őt utoljára. Mosolyogtam, nevettem, vendégről vendégre repkedtem, Kláráék nem is maradtak sokat, én meg nem hoztam fel, hogy milyen klassz is volt, amikor pár éve ugyaninnen indultunk, és egy melegbárba mentünk táncolni a szülinapom alkalmából. Klára volt ott elsőnek, morcosan belém döntött két pohár bort, ledobta csinos ruháját, felfedve egy szexis, bordó holmit, fiatal pajtijaim még meg is tapsolták a „big revealt”, és együtt roptuk a táncparketten, önfeledten, vadul.

November 29-én volt a SzuperWMN-gála, amire legnagyobb örömömre én is meghívást kaptam. Ezen a ponton már majdnem két hete nem hallottam Klára felől: egy-egy dolgot belájkolt a közösségi oldalon, de ebben ki is merült minden, üzeneteimre nem válaszolt, nem hívott. Aggódtam miatta, ugyanakkor Sena éneke és az est hangulata teljesen magával ragadott.

Amikor DTK és Ráskó Eszter bolondozását figyeltem (fantasztikus párost alkottak a színpadon!), akaratlanul is Klára jutott az eszembe. Meg én. Mert mi mindig ilyen bolondosak, könnyedek, megmosolyogtatók voltunk, amikor együtt csapattuk, mindegy, hogy meetingen, forgatáson vagy az általunk szervezett filmvetítésen voltunk, esetleg épp együtt boroztunk valami hangulatos és fasza helyen. Alig vártam, hogy elmesélhessem neki az estét. Régen rengeteg hasonló eseményen vettünk részt – és mindig volt velünk egy vagy két operatőr is.

November harmincadika egy pénteki nap volt – elszöktem az íróasztalom mellől, de Klára nem vette fel a telefonját, hiába hívtam. A párja sem válaszolt. Irtózatos pánikba estem, végül egy volt közös kolléga mondta el a rossz hírt:

Klára nincs eszméleténél, de várjunk, hátha… Mert valóban a remény hal meg utoljára.

A hétvége teljes tagadásban telt, bár mélyen belül sejtettem, mi a helyzet. Hétfőn este Klára párja hívott: megfagyott bennem a vér, még mielőtt felvettem volna a telefont. Klára csütörtökön, a WMN-gála napján került kórházba, és esett éber kómába. Miközben én koktélt iszogattam és ismert művészekre mosolyogtam, ő lassan elengedett mindent és mindenkit, ami-, és aki ehhez a világhoz kötötte. Másnap, november harmincadikán, pénteken délután halt meg teljesen egyedül, mert a párjának el kellett mennie a kislányukért az iskolához.

Sírtam, hát persze, bár akkor még nem esett le teljesen, mit is veszítettem a halálával. A búcsúztatóján is sírtam, bár tudtam, az egész szertartást ő találta ki, még a zenéket is ő válogatta össze. Amikor felcsendült, hogy „Az életben nincs már több móka, meghalunk, mintha nem volna több dolgunk a világon, s édes lenne a halál”, még azok is sírtak, akik évtizedek óta nem produkáltak semmilyen testnedvet. Kábán kapaszkodtam a páromba, és éreztem, hogy még ő is megrendült. Aztán – mintegy Klára emlékére – elmentem egy tüntetésre.

(Istenem, mennyit tüntettünk együtt régen! Védve a Városligetet, kezünkben egy üveg borral. Nem félt kikiabálni a véleményét. Nem félt önmaga lenni.)

És ekkor éreztem azt, hogy írnom kell még Kláráról. Mert nem mondtam el róla mindent. Kora szerint anyám lehetett volna, néha úgy is bánt velem, de úgy élte az életét, mint egy nagyon-nagyon fiatal nő. Mert belül egyszerre volt bölcs, tapasztalt, fiatal és szűzies, mégis tudott csábító, vad és bolond lenni. Együtt nyomtunk be az erkélyén egyszer, majd elmentünk egy Budapest Bár koncertre. Mindenkit a padló alá táncolt.

Pár héttel később egy ismert, komoly püspökkel tárgyaltunk. Klára mindvégig professzionális és komoly maradt. Aztán meg elmentünk bort inni.

Nem egy férfi zúgott bele, sok belezúgásnak én is szemtanúja voltam. Kicsi, törékeny nőből pillanatok alatt a végzet asszonyává tudott válni.

Tőle tanultam meg, milyen a jó bor, és miközben ezeket a sorokat írom, az egyik kedvencét kortyolgatom. Sosem hittem volna, hogy ez ennyire fájhat majd nekem, miközben tudom jól, hogy neki ez volt a legjobb. Az önzés azonban itt üvölt és sír és sikít bennem, és nem vagyok képes elfogadni, hogy nap végén nem tudom felhívni, nem önthetem ki neki a lelkem, nem nevethetünk együtt, nem, nem, nem, soha. Ebben az életben legalábbis.

Jeleket azért küld nekem, persze, a maga módján. Mostanában egy régi ismerősről derült ki, hogy nagy boros ő is, és hogy humora is van, és habár évek óta próbált barátkozni velem, én csak nemrég nyíltam meg neki, és hagytam, hogy elinduljon köztünk valami. Mondta is, körülbelül húsz perccel azután, hogy bennem realizálódott mindez: „te, neked nem fura, hogy meghalt egy barátnőd, aki boros volt és őrült, és most itt vagyok neked én, aki szinte ugyanilyen?” „De, dehogynem fura” – mondtam, és most is sírok, és nem tudom, mikor múlik el ez az összetört szív szindróma, de egyvalamit tudok, és ha olvasod ezeket a kusza sorokat, légyszi, tedd meg, hogy megfogadod a tanácsomat:

szeresd nagyon a barátaidat, ne félj az őszinteségtől, ne félj kimutatni az érzéseidet, és legyél velük annyit, amennyi csak a csövön kifér, mert tökre közhelyes és szánalmas és elcsépelt, de: tényleg soha, soha nem tudhatod, mit hoz a holnap.

Joós Nelli