–

Kétségbeesés, sírás, üvöltözés, gyenge és erőlködő próbálozások, beletörődés, aztán újra igyekvő figyelem, elengedés és könyörgés jellemezte az elmúlt időszakunkat. Ez idő alatt valójában csak egy-egy másodpercre láthattuk, hogy ki lakik valójában a szintén kínlódó „kis terroristánkban”. Eközben rájöttem, mennyire fontos, hogy előtte kicsi és édes gyerek volt, mert csak úgy tudtuk ép ésszel  túlélni ezt a korszakot, ha erre erősen koncentráltunk. Ezen túl egyetlen dolgot mantráztam magamban: aki problémás kamasz volt, abból is lehet egy olyan értékrendű, normális felnőtt nő, akit nemcsak megtanítottak erre, hanem maga is megtapasztalta, hol húzódnak a határok. De hogy egy szülő mit gondol és mit él át, az semmi ahhoz képest, ami egy kamaszban tombol.

„Hogy mi történt akkoriban? Nem is tudom, pontosan megfogalmazni, de kezdtetek elviselhetetlenné válni számomra. Lassan, szépen lassan. Emlékszel, olyan tizenhárom–tizennégy éves koromban még elhívtalak kávézni meg sétálni néha, és akkor elmeséltem, hogy miket próbáltam ki, miben vagyok, mik történnek velem. Szerintem már akkor is sokkolni akartalak, meg próbára tenni a türelmedet, de még olyan félig gyerekes módon. Lehet, hogy sikerült is, de nem mindig láttam rajtad.

Azt láttam, hogy együtt akarsz működni, hogy segíteni akarsz, hogy legalább meg akarsz érteni. De legtöbbször ez is idegesítő volt. Bosszantó volt, hogy túl liberálisan neveltek, és nem tudok mi ellen lázadni. (Persze, ha nem így neveltetek volna, az még rosszabb lett volna…)

Aztán egyszer csak beütött az igazi utálat irányotokban – olyan tizenöt lehettem akkoriban, azt hiszem. Talán nem is utálat volt, de idegesítőek lettetek. Akkoriban az élethelyzetem is kemény volt: miattatok szakadtam egy másik ország teljesen idegen környezetébe, és hiába lettek új barátaim, nem voltam otthon, nem azokkal voltam körülvéve, akiket gyerekkorom óta szeretek, és akikkel fél mondatból is értjük egymást…

Az a bizonyos fél mondat egy idegen nyelvi környezetben csak évek alatt alakul ki, és rengeteget kellett küzdenem érte. Utólag persze megérte, de akkor csakis ti voltatok az oka az egésznek, annak ellenére, hogy tudom, közös döntés volt a költözés. Csakhogy sem ti, sem én nem tudtuk előre felmérni, hogy mindez mivel jár.

Minél jobban rátok kellett támaszkodnom, annál jobban frusztrált a helyzet, annál jobban zavart, hogy az önállósodás helyett egy újfajta függés alakult ki.

Egyszer csak elegem lett, önálló, tőletek független ember akartam lenni, és mindent, bármit megtettem volna (talán meg is tettem), hogy ezt ezerszeresen érezzétek. Utáltam mindent, amit képviseltek, nem szerettem a szereteteteket. De a dühkitörésitek sem okoztak örömöt, csak pillanatnyi elégtételt adtak, hogy „na, igen, tessék, szar az egész élet”.

Az egyik balhé követte a másikat, láttam, hogy belőletek is kiveszik lassan a türelem, de nem érdekelt. Ugyan nem voltak igazán fontosak az ottani barátok, de arra tökéletesen megfeleltek, hogy együtt utáljuk a szülőket, hogy együtt maradjunk ki hajnalig, és emiatt mindannyian balhézzunk a szülőkkel. Csahogy a többi szülő leszarta a gyerekét, és idővel felemelte a kezét a tehetetlenségtől, azaz a barátaim lassan azt csináltak, amit akartak. Ti nem ilyenek vagytok, te meg főleg nem! Utáltam, amikor be kellett állítani azt a rohadt nyomkövetőt a telefonon, utáltam, hogy aggódsz, utáltam, hogy kiborulsz miattam, gyűlöltem, hogy sírsz, gyerekesnek láttalak, magamat meg felnőttnek hozzád képest.

Apa tehetetlensége és hegyibeszédei is iszonyatosan bosszantottak, volt, hogy azt kívántam, inkább válnátok el, és ti is egyedül maradnátok, mint én… mert nem szültél nekem testvért. Tudod, hogy ez mennyire mélyen bánt még mindig!

Lehet, hogy ti akkoriban megpróbáltátok megtalálni a közös hangot, de bennem ehhez semmi kedv és nyitottság nem volt. Ez is bosszantott, idegesített. Az egyetlen felnőtt, aki sokat segített, az a nagymama volt: ő mindig ott volt nekem, mindent meg tudtam vele beszélni. Persze, azt nem állítom, hogy vele elviselhetően viselkedtem, vagy ő sem idegesített, de tény, hogy hozzá tértem vissza mindig, a legtöbb dolgot vele tudtam megbeszélni. Ellene ugye nem kellett soha lázadnom, kicsi korom óta ő volt a mindent megértő, nem direkt módon nevelni akaró ember körülöttem (bár persze már látom, hogy ő is ezt tette, csak bizonyos távolságból). Sokszor gondoltam, hogy hozzá fogok költözni, otthagylak titeket, és végre önálló lehetek.

Aztán egyszer csak, több hetes készüléssel, és előre megírt szövegekkel meg tudtam fogalmazni, hogy valójában mit akarok, mi az, amitől nem érzem, hogy teljesen szétcsúszom és depresszióba süppedek.

Akkor mentem be hozzád a kávézóba, és beszéltem veled hosszú idő után először komolyan és viszonylag nyugodtan… ugye, emlékszel? Persze, hogyne emlékeznél! Emiatt döntöttél úgy és beszélted rá apát, hogy költözzünk vissza, mert nem láttál más esélyt arra, hogy jobb legyen a helyzet. Persze ezzel nem oldódott meg minden, ez sem volt könnyű. Nektek főleg.

Zavart és idegesített, hogy lelkiismeret-furdalást kéne éreznem, és négy év lemaradás után az iskolába sem tudtam könnyen visszarázódni. A zűrök folytatódtak, tudom. De legalább valami együttműködés-féle kezdett kialakulni. Nem nyomkövettél, nyitottabb lettél a szélsőségeimre, és ki tudtunk alakítani egy viszonylag normális állapotot. Lassan, nagyon lassan. Nem mondom, hogy jó volt, azt sem, hogy azt kaptam volna, amit vártam ettől az egésztől. De talán az idő múlásával, a korlátok döntögetésével már nem volt többé annyira izgalmas a határok feszegetése. Meg persze közben eltelt pár erős, embert próbáló év, és nekem már nem okozott lázadást az, ami például a kortársaimnak még igen…

Szép lassan rájöttem, hogy mindjárt felnőtt leszek, úgyhogy igazából jó lenne kihasználnom, hogy még veletek vagyok. Egyszerűen csak újra megengedhetem magamnak a gyereklét luxusát, mert már senki nem tekint gyereknek. Most már azt is megengedem magamnak, hogy egy csomó dologért szeresselek… Most például azért, mert masszírozod a talpam!

És van még egy dolog, aminek örülhettek: én nem gyújtottam fel a lakásunkat, mint Alica az övéket!”

Ennyit tudtam a lányomból kihúzni az elmúlt éveinkre vontakozóan. Na, tessék, van okom az örömre. Végre megint boldog anyja lehetek egy csodásan őszinte kamasznak, és ne gondoljátok, hogy elhiszem, hogy innen minden simán megy majd, de ha már naponta beszélhetünk, és a késeket sem kell elzárni, van fény az alagút végén. Érdemes kivárni, mert újra megjelenik a régi imádott példány kissé átdolgozott kiadása… Nekem tetszik, amit most látok!

Marossy Krisztina 

Kiemelt képünk illusztráció