„Egy hosszú évembe telt, hogy helyrerakjam magamban a történteket” – VV Ági vallomása

–

„Amikor 21 évesen rábólintottam az RTL Klub megkeresésére, hogy – amennyiben beszavaznak a nézők – részt vehetek egy akkor induló, új, napi reality show-ban, fogalmam sem volt, mire vállalkozom. Úgy is búcsúztam el a családomtól, hogy majd három hét múlva hazaérkezem.

Azt gondoltam, kicsit szerepelek a képernyőn, aztán hazatérek, és minden megy tovább, ahogy azelőtt. Nem tévedhettem volna nagyobbat.

Teljesen naivan vágtam neki a kalandnak, előtte nem láttam egyetlen beköltözős reality show-t sem, így ártatlanul léptem be a Való Villába harmadmagammal 2002. szeptember 13-án, pénteken. Nem vagyok túl erős a dátumok megjegyzésében, de ez beleégett az agyamba. Mert megváltoztatta az életemet.

Akárhányszor valaki megkérdezi, hogy beköltöznék-e újra, elmosolyodom, mert szinte értelmezni sem tudom a kérdést.

Annak a 21 éves lánynak, aki akkor voltam, gőze sem volt még semmiről.

Egy helyi rádiónak dolgoztam

 – ahonnan kedvesen elengedtek erre a kalandra, és vártak vissza szeretettel – és még gyerekem sem volt. Szinte múlt nélkül, ártatlanul költöztem be kilenc idegen közé (összesen tízen voltunk, amikor megtelt a ház.)

Eleinte kissé – talán meglepő, hogy ezt mondom – unatkoztam, mert nem volt sem televízió, sem zene, és hamar kifogytunk az olvasnivalóból is. A ház aprócska volt (a halszemoptikás kameráknak köszönhetően tűnt nagyobbnak a képernyőn), viszont a feszültség egyre tapinthatóbbá vált.

Most képzeljetek el egy helyzetet, amikor valakivel összezörrentek, de nincs esélyetek sem elsétálni, sem kiszellőztetni a fejeteket, mert egyszerűen nincs hova. Ebben a feszkóban éltünk három hónapig. Azt szoktam mondani, hogy Teréz anya is elvesztette volna odabent a béketűrését.

Természetesen voltak hihetetlenül izgalmas és csodás pillanatok. Szövődtek a mai napig tartó barátságok, voltak remek bulik, kalandok, nevetések és sírások. Együtt éltünk pár napig Verebes Istvánnal, akivel azóta is jóban vagyunk. Meglátogatott minket Gálvölgyi János, bekapcsoltak minket élőben az akkoriban épp virágkorát élő Heti Hetesbe. Hernádi Judittal, Kern Andrással és Bajor Imrével cseveghettünk – élőben.

És ahogy véget ért a műsor, számunkra felfoghatatlan változás történt az életünkben: egyik napról a másikra (átmenet nélkül, mert szinte hermetikusan elzártak minket a hírektől), ismertek lettünk.

Mivel mi, és az akkori Big Brother voltunk az első valóságshow-széria, az összes napilap, hetilap és magazin címlapjáról mi mosolyogtunk vissza. Hirtelen fehérvári, burokban cseperedett kislányból közszereplő lettem, nulla tapasztalattal és védelemmel a média világában. Ráadásul egy csapásra fel kellett nőnöm. Felköltöztem Budapestre, önálló életet kezdtem, saját albérletben.

Anyagilag és érzelmileg is embert próbáló időszak következett, mert egyik oldalról folyamatosan aláírásokat osztogattam és különböző meghívásoknak tettem eleget. Másrészt viszont gyakorlatilag alig volt megélhetésem (a szüleim segítsége nélkül nem tudtam volna fenntartani magam), ugyanis a valóvilágos szereplés nem fizetős foglalkoztatás.

Egy idő után megcsömörlöttem a különböző sajtóeseményektől, partikajáktól, és másra sem vágytam, csak egy kis hazaira, csirkepörköltre vagy édesanyám húslevesére.

Egy hosszú évembe telt, hogy helyrerakjam magamban a történteket

Éreztem, hogy hatalmas lufi ez az ismertség, és minden, ami ezzel jár, mert nincs mögötte tartalom. Már 21–22 évesen tudtam, hogy ez így nekem nem kell.

Tudatosan hoztam egy döntést, hogy átállok a másik oldalra, ha úgy tetszik, a kamera mögé, és újságíró leszek.

Újonnan született kapcsolataimnak köszönhetően megismerkedtem egy kis magazin főszerkesztőjével, aki első újságírói munkámat adta. Ezzel egy időben beiratkoztam levelező tagozaton kommunikáció és magyar bölcsész szakra. Ugyanis kétségbeesetten próbáltam igazolni – elsősorban magam előtt – a saját értékemet, hogy több vagyok, mint a szalagcímek, amelyek rólam megjelennek az újságban. Hogy van bennem tartalom.

Az egyetem alatt végig dolgoztam, majd másfél év után átkerültem az egyik nagy kiadóhoz. Volt, amikor külsős munkatársként egyszerre hét magazinnak írtam.

Élveztem a szabadságot, és szépen lassan bedolgoztam magam a szakmába

Élveztem az újságírói feladataimat, de időnként elcsábultam egy-egy televíziós műsorvezetői castingra. Régen dédelgetett álmom volt, hogy képernyőzzek, de valószínűleg nekem nem ez volt a feladatom.

Sokszor kaptam azt a reakciót, hogy nem kellek, mert „elhasznált az arcom”, és valóságshow-szereplőként azonosítanak az emberek.

Olyan is megesett, hogy egy nagy online magazin főszerkesztője nem volt hajlandó számolni velem, mint lehetséges munkatárssal, mert közölte, hogy „ő bizony valóságshow-szereplővel nem dolgozik”.

Így aztán, ha valaki megkérdezi, hogy előnyömre vagy hátrányomra vált-e a szereplés, nehéz egyértelmű választ adni.

Valószínűleg épp annyit adott, amennyit elvett

Mert rettenetesen sok előítélettel találkoztam a szereplés nyomán. De ugyanakkor olyan emberekkel hozott össze a Való Világ és az azt követő felhajtás, akikkel máshogy nem biztos, hogy megismerkedtem volna.

Szinte értelmetlen is boncolgatni, „mi lett volna ha”. Nekem az élet elég törvényszerűen dobta ezt a lehetőséget. Nem álltam soha sorba castingon, egyszerűen besétált a lehetőség.

Sokáig úgy néztem vissza erre az időszakra, mint egy emlékezetes osztálykirándulásra – aminek véletlenül az egész ország szemtanúja volt.

Csak akkor vált megrázóan valóságszagúvá ez a kaland, amikor Lorenzo (egykori játéktársam és rövid ideig a párom) elhunyt egy motoros balesetben, évekkel a show vége után.

Teltek az évek, anya lettem, újságíróként és PR-menedzserként dolgoztam. Majd az élet ismét hozott egy fordulatot az életemben.

Egy sajtóúton megismerkedtem egy angliai kiadóház vezetőjével, aki munkát ajánlott a szigetország egyik legpatinásabb lapjánál. Ez egy szinte nem létező lehetőség, magyar újságíróként Nagy-Britanniában elhelyezkedni. Én pedig erőteljesen hiszek abban, hogy ha egy ilyen ajándékot kap az ember, meg kell ragadni. Így is tettem. Életem legkeményebb időszaka következett.

Eddig a pontig sosem tekintettem a professzionális életemre úgy, mint karrierre. Csak ott, London szívében, amikor a szerkesztőség ablakából a Tower Bridge nézett vissza rám, akkor kezdtem el azt érezni, hogy most már komolyan haladok előre. Sokszor csipkedtem meg magam, hogy igaz-e mindez, hogy rám ott tényleg számítanak. Hogy a kislány a panelépület kilencedik emeletéről ilyen messzire eljuthat.

Nyilván a sikert nem adták olcsón

Mindent újra kellett kezdenem a nyelvtanulástól (mert hiába beszélsz felsőfokon, ez az angol nyelvű újságíráshoz nem lesz elég), a kapcsolati háló újraépítésén keresztül önmagam újrafogalmazásáig. Mindezt egyedülálló anyaként, idegenben, sokszor majdnem teljesen egyedül.

Ennek most már lassan hat éve. Időközben elvégeztem a brit újságírói akadémiát, és hivatalosan is angol nyelvű újságíró (is) lettem. Menet közben irányt változtattam, most már marketingmenedzserként dolgozom (amiben rengeteg egyébként az újságírással kapcsolatos elem). És továbbra is sokat írok –  elsősorban ide, nektek a WMN-re – mert számomra az újságírás igazi szenvedély. Úgy érzem, most találtam rá arra a hangra, ami én vagyok.

Most már elhiszem, hogy van tartalom mindabban, amit csinálok, nem üres lufi, hanem érték, amit produkálok. Itt, külföldön nem vagyok az egykori valóságshow-szereplő, itt tiszta lappal indulhattam.

Annak ellenére, hogy már rég nem az a lány vagyok, aki anno a Való Világban sokat sírt és hisztizett, mégis valahol ugyanaz a megrögzött álmodozó maradtam, aki anno naivan elköszönt, és annyit mondott, „három hét múlva itthon vagyok”.

Kégl Ágnes

A képek a szerző tulajdonában vannak