–

„Csak az olvassa”

Tapasztalatom szerint a világon három fajta ember létezik. Az egyiknek van gyerekkori emléke a vidéki disznóvágásokról, a másik nagyvárosban nőtt fel, és ilyesmiről csak hallomásból tud. A harmadik pedig elzárkózik még a gondolattól is, hogy a téliszalámis szendvicsének vagy a sonkás pizzájának húsos része valaha is élőlény formájában létezett. Tősgyökeres budapesti némberként én a második táborba tartozom, viszont mindig is nagyon szerettem volna részt venni egy igazi téli disznóvágáson. Ám amikor ezt a vágyamat elmeséltem az első csoportba tartozóknak, szinte kivétel nélkül el voltak hűlve, legtöbben traumatikus emlékeket őriztek a gyerekkorukból malacvisításról, elmenekülő disznóról, és már délben részeg férfirokonokról.

Az ellenkezések azonban engem nem tántoríthattak el, rettentően érdekel ugyanis, hogyan lesz az állatból karaj, sonka, töpörtyű, csülök és orjaleves, ahogy az is, milyen hangulata van egy ilyen dolognak. Egy szó, mint száz, elkezdtem keresgélni a lehetőségeket, hogy részt vehessek egy disznóvágáson.

Disznóvágás-szédelgők

Első pillantásra úgy tűnt, egyszerű dolgom lesz. Rengeteg ismerősöm, haverom és barátom van, akik közül jó páran vagy vidékiek, vagy rendelkeznek vidéki rokonokkal. Meg is ígérték vagy három tucatnyian, hogy beajánlanak engem egy vágásra. (Nem, nem a disznó szerepében.) Ám ahogy beköszöntöttek az első fagyok, és megkezdődött a szezon, ezek az ismerőseim vagy kivétel nélkül felszívódtak, vagy kiderült, idén mégsem vágnak. Vagy – és ez fájt a legjobban – pironkodva elmondták, hogy lesz ugyan disznóvágás, de azon csak férfiak vehetnek részt.

Teltek-múltak az évek, én pedig egyre elkeseredettebben hajkurásztam a disznóvágós lehetőséget. És itt most egyáltalán nem túlzok! Bizony, volt olyan, hogy már a Tinderen is ezzel az igényemmel házaltam. Képzelheted az urak csalódottságát, amikor kiderült, disznólkodás alatt valójában nem egy jó kis ölős-baszós szexet értek, hanem konkrét disznóölést.

Aztán, amikor már épp feladtam volna a reményt, onnan érkezett segítség, ahonnan a legkevésbé számítottam rá. Édesanyám felhívott november elején, hogy mit szólnék hozzá, ha karácsonyi ajándékként befizetne engem egy szervezett disznóvágásra.

Hallotta ugyanis, hogy az egyik köveskáli étteremben lesz egész napos disznótoros, és emlékezett rá, hogy nekem ez a vágyaim netovábbja. Úgy csaptam le az ajánlatára, mint gyöngytyúk a takonyra böllér a disznóra!

Disznóvágás-turizmus

Mivel ez nem „teljesen igazi” vágás volt, hanem turisztikai attrakció, az úri közönség azon felének, akit érdekelt a bökés, csak hajnali hétre kellett az étteremhez mennie, hogy – egy pálinkával megtámogatva a bátorságunkban – elinduljunk a disznó felé, aki már a szomszédos udvaron várta a kényszerű véget. Tudom, hogy sokaknak vannak ellenérzései ezzel kapcsolatban, de megmondom őszintén, engem leginkább az irigység fogott el. Az jutott eszembe, miközben a még falatozó disznót egy mozdulattal kirántották a ketrecből, majd két másodperc alatt agyoncsapták árammal, hogy „de szeretnék így meghalni”. Jó, nyilván nem pont így, de ha a mérleg másik serpenyőjében hosszú hónapok fájdalmas agóniája van a János kórház málló falai között, akkor azért ez nem egy rossz alku.

Amint megmakkant az állat, torkon bökték, és már ömlött is a vére a lavórba. „A Jerikó faszába viszitek már azt az edényt!” – dörrent rá a böllér az asszisztenciára, amiért a bénázásuk miatt a vörös ár egy része a földre csorgott. Ezt leszámítva azonban iszonyatosan profin és tökéletes összhangban kezdték meg a disznó feldolgozását. Először megmázsálták. „163 kiló. Egy hónapja még csak 120 volt” – bólogattak elégedetten, majd nekiláttak a perzselésnek. Ahogy lecsupaszították a szőrétől a malacot, és levakartak róla mindent, úgy alakult át szépen lassan, a szemünk előtt állatból tárggyá. A konyhakészre tisztított állatot platós kocsira tették, és átsétáltunk vele együtt az étterem tágas udvarára.

LEGO-malac és reggeli

Elképesztően izgalmas volt figyelni a böllér munkáját, ahogy precízen vágva, óvatosan, de gyors mozdulatokkal szétkapta azt a hatalmas állatot, miközben a segítői mindig pontosan tudták, hová kell lépni, mit kell csinálni, hol kell segédkezni. Az egyik a maradék vért törölte le egy nedves ronggyal, a másik ellentartott, hogy minél szebb legyen a vágás. „Nem akarom elcseszni az angolszalonnáját” – dörmögte csak úgy a bajsza alá az eredetileg cukrászként végzett böllér, majd hangosan számolgatta, még hány vágásra hívták segíteni a télen. Aztán kivágta a szűzpecsenyét. „Ez a legértékesebb hús, mert ez van belül, elrejtve.”

Addigra azonban már nagyon átfagytunk – a gavallérosan osztogatott forralt bor és pálinka ellenére is –, úgyhogy bementünk reggelizni. Jól időzítettünk, épp elkészült a sült vér, amit úriasan, a damasztabrosszal letakart asztalnál ettünk meg, citrommal marinált lilahagymával és puha fehér kenyérrel körítve.

Mi tömtük magunkat pukkadásig, a pincérek pedig megnyugtattak, elég ha délre visszajövünk, addigra az ebéd is elkészül. Kifelé menet még bekukkantottunk az udvarra, ahol a malac, mintha csak LEGO-ból lett volna eredetileg is összerakva, most szépen, alkatrészenként ki volt pakolva a viaszosvásznas asztalra. Valahol tényleg gyönyörű látvány, és furcsa volt belegondolni, hogy két órával ezelőtt ez a sok szépen szeletelt hús, csont, agyvelő és szalonna még egyben volt és szénát ropogtatott az óljában.

Pereg a sok kaja

Ha voltak is averzióink esetleg a disznóvágás brutalitásával kapcsolatban, ebédidőre mind elszálltak. A személyzet kedvesen fogadott bennünket, és már hozták is a sült húst, párolt káposztával, petrezselymes krumplival. Ennél frissebbet csak akkor ehet az ember, ha még az élő malacot harapja fenéken, olyan porhanyós, omlós, szaftos volt a hús, hogy örömkönnyek csillogtak a szememben. A desszertként feltálalt diós-mazsolás kiflihez és zserbószelethez legszívesebben kértem volna egy tömőfát, hogy beférjen.

A következő program a vacsora, muszáj volt addig egy nagyot sétálni, képtelenség ilyen mennyiségű ételt másképp bekebelezni.

Szeretem a Káli-medencét, bő harminc éve járok ide a családommal nyaralni. Télen viszont szinte alig látom, pedig ilyenkor is gyönyörű. Azt meg külön élveztem, hogy most nem voltak olyan tömegjelenetek a Kornyi-tónál sem, mint július derekán, amikor minden tizedik percben leparkol egy autó.

Szevasz, disznó, kösz mindent!

Már sötétedett, amikor visszaértünk az étteremhez. A személyzet azonban fáradhatatlanul buzgólkodott, az udvaron katonás sorban ki voltak terítve az elkészült véres- és májas hurkák meg a kolbászok. Lassan újra megjött az étvágyam, erre persze rá is segítettek egy újabb kör pálinkával. Még le sem ültünk szinte, már elénk is tették a hurkát-kolbászt, hagymás tört krumplival és lila káposztával. Az utolsó falatok bekebelezése előtt azonban végleg kidőltem. Sajnáltam otthagyni az ételt, hiszen így, hogy végigkísérhettem az állatból hurkává válás folyamatát, még inkább megbecsültem minden egyes falatot. Tudtam az értékét, átéreztem az áldozatot.

Sok érdekes élménnyel lettem gazdagabb, nemcsak istenien finom, de tanulságos nap is volt ez a szombat. Úgyhogy el is határoztam, amint túltettem magamat ezen az elképesztő húsdömpingen, újra nekivágok, hogy találjak magamnak egy jó kis disznóvágást.

 

Fiala Borcsa

A cikkben szereplő képek a szerző tulajdonában vannak.