Így lett belőlünk egy órára újlipóti cool anyuka – Fiala és Szentesi cidrizik a sarkon (de nem annyira)

–

December. Zimankó. Girlandok. Karácsonyi kompániák. Hó. Fagy. Front. Ha meleg, akkor az szívás. Mármint a front. Mármint nekem, mert rendes nő létemre én ugyan nem bírom a melegfrontot. De a karácsonyi időszakot annál inkább!

Mondtam is a B-nek, hogy rúgjunk ki a hámból, na, nem mintha ne tennénk ezt heti rendszerességgel, de most ezúttal azt szerettem volna, hogy napközben, legalább egy órára ki tudjunk szakadni a rugóból. Szerettem volna offoltatni magunkat, csak egy kicsit, pont úgy, ahogy az újlipóti anyukák teszik uzsonnatájt, amikor lerakják a gyereket, és kiosonnak „énidőzni”.

Amúgy nem tudom, ne kérdezzétek, miért pont az újlipóti anyukák ugranak be, most már egyre többször. Lehet, hogy azért, mert egyszer én is nagyon szerettem volna olyan laza, nagyon cool anyuka lenni, mint amilyenek ők.

Még néhány évvel ezelőtt – az ősidőkben, ami innen visszanézve a pattintott kőkorszaknak tűnik – volt egy olyan hiú ábrándom, hogy én is menő mama leszek, két poronttyal a lakkpiros Stokkéban. De aztán a lakk csak a combomig szaladt.

B amúgy tényleg mama cool lett, de az most nem számít, mert ő Óbudán lakik.

Akkor hova menjünk? – fogtuk a fejünket kedd délelőtt. Én éppen akkor értem vissza a vezetésből, és nagyon szopott gombóc volt az agyam, de nem az oktatómtól, hanem a rengeteg új információtól, amit próbált bepréselni a kocsik műszaki térképe iránt legkevésbé érdeklődő mivoltomba. 

„Jó, akkor menjünk a Sarki Fűszereshez!” – kiáltottam hirtelen

„Az mi? Valami flancos »zsürmé« zöldséges?” – kételkedett szolidságomban B egyből.

„Jó lesz, majd meglátod!” – feleltem neki csípőből.

Ennyi elég is volt, nem kellett sokáig győzködni kedvenc kolléganőmet és hedonista lelki társamat. Már nyargaltunk is át a négyeshatossal a hídon, meglovagoltuk a jó öreg Margitunk gerincét, és hipp meg hopp, ott is voltunk egy szempillantás alatt a sarkon, ahol – most figyeljetek – odakint foglaltunk helyet.

Mert nehogy már télen ne lehessen teraszozni! Hát, mire való a sál meg a sapka meg a melegfront?

Na, és volt még ott melegítős hősugárzó is, meg jó nagy pokrócok, úgyhogy némi nyavalykodás után le is ültünk a piros plédes asztalhoz, és a következő pillanatban B már meg is rendelte a pezsgőt. Mert istenemre mondom, egy igazi bruncholáshoz pezsgő dukál. Meg ahhoz a szép, ízléses tálhoz is, amit kirendeltünk magunknak. 

Volt azon minden: tisztességes olívabogyó (tud az nem tisztességes is lenni, olyat ne egyetek), prosciutto, pastrami, mangalicakolbász, karaj, padlizsánkrém, körözött, aszalt paradicsom, parenyica, egyéb sajtok és vajas kifli. B szerint ezt bárki képes elkészíteni, ami szerintem nagyon is igaz, csak akkor nem éreztük volna át a bruncholásunk közben az újlipóti életérzést a maga iszonyú coolarcságával.  

Szóval a lényeg a megfelelő helyszínen, a környezet hangulatán és a minőségi alapanyagokon van. Na, meg a gázmelegítőn. Az segít.

Ehhez nincs mit hozzáfűzni. Vasárnap reggelre kifejezetten ajánlom a pezsgős reggelit. És van náluk meleg étel is. Menjetek make up nélkül, mert ezen az újlipótsarki helyen mindenki úgy fog szeretni titeket, ahogy vagytok.

Ja, és lehet mobillal is fizetni, mert a cool anyukák ma már csakis így tolják. Íme:

Szentesi Éva

 A képek a szerző tulajdonában vannak