Nem nőügy, hogy a nők egyenlő eséllyel legyenek jelen a munkaerőpiacon

–

Farkas Edina Lina/WMN: Hosszú évek óta dolgozol a gyermekvállalás után munkaerőpiacra visszatérő nők esélyegyenlőségéért. Volt valami személyes oka annak, hogy ebbe az irányba indultál el?

Keveházi Kata: Számomra mindig evidens volt, hogy egyenrangú vagyok a férfiakkal, aztán az első terhességemnél szembesültem azzal, hogy „hoppá, ez nincs így teljesen”. Mások azt mondták, hülye vagyok, amiért fiatalon szülök, mert ezzel el fogom vágni a karrieremet. Akkoriban egy multicégnél dolgoztam, és láttam, hogy ez valóban így van, ha nem vagyok hajlandó 10–12 órát dolgozni – márpedig pici gyerek mellett végképp nem szerettem, és nem is tudtam volna –, akkor abban a közegben tényleg búcsút mondhatok a pályafutásomnak. Bár személyesen ez nem esett nehezemre, de nagyon nem tetszett, hogy másokkal is ez a helyzet, ezért elkezdtem azon gondolkodni, később pedig dolgozni, hogyan lehetne rávenni a cégeket arra, hogy olyan pozíciókat alakítsanak ki, amelyek elég rugalmasságot biztosítanak a nőknek ebben a teljesen természetes élethelyzetben.

F. E. L./WMN: Milyen akadályok nehezítik a magyar nők elhelyezkedését, visszatérését a pozíciójukba a szülés után? Milyen lehetőségeik vannak a gyereküket egyedül nevelő, illetve sérült gyereket nevelő nőknek?

K. K.:

 A munkába való visszatérés legfőbb akadályának a szemléleti korlátokat tartom, miszerint a gyermek gondozása kizárólag a nők hatásköre.

Ha bölcsődébe megy a gyerek, akkor nemcsak hogy meg kell küzdenie mások véleményével, de a fizetős szolgáltatások költségeit is csak akkor vállalják a családok, ha a nő eleget keres. Ugyanez a helyzet az esetleges háztartási segítség bevonásával, a nő keresetét terheli. Értelemszerűen a közepes-, vagy annál rosszabb körülmények között élő nők esetében fel sem merül, hogy fizetett segítséget vehessen igénybe. Az egyedülálló anyák – vagy a sérült gyereket nevelők – esetében ehhez még a mentális terhek is hozzáadódnak. A sérült gyerekek emberhez méltó elhelyezése hatalmas gond, így minél kevésbé önállósítható egy gyermek, annál jobban leköti az édesanya energiáit.

F. E. L./WMN: Az első gyermeked születése óta mennyit változott a hazai helyzet? A munkáltatók mennyire támogatják a szülés után a nők visszatérését a munkaerőpiacra, vagy azt, hogy ne kelljen választani a család és a karrier között?

K. K.: A magyar nők helyzete nem fekete vagy fehér. Nem mindegy, hogy a nő hány éves, hogy vidéken, városban, az ország melyik régiójában él, hol tartott szülés előtt a pályáján, milyen elképzelései vannak, ha vannak, milyenek a családi mintái, a párkapcsolata, milyen anyagi körülmények között él, van-e segítsége, támogató barátai. Ezek mind befolyásolják, hogy milyenek a lehetőségei a visszatérésre. Ma például a kulcspozícióban dolgozó nőknek jóval könnyebb a visszaút a gyermekszülés után, sőt a munkaerőhiány miatt másoknak is inkább van lehetősége a visszatérésre, de a kevésbé frontvonalban lévőknek, a munkahellyel kevésbé ellátott településeken élőknek, munkatapasztalattal nem rendelkezőknek vagy más hátrányos helyzetből indulóknak a lehetőségei nem sokat változtak. A munkáltatói rugalmasság terén pedig bőven van még tennivaló a fővárosi multik esetében is.

Ráadásul ma a vezető politikusok a női szerepekkel kapcsolatban a közbeszédet egy olyan irányba viszik, amely még több diszkriminációhoz, verbális zaklatáshoz, lekicsinyléshez, a nők jelentős része felől pedig egy „inkább meghúzom magam, mert abból baj nem lehet” magatartáshoz vezet.

Utóbbi egyébként a társadalom egészére igaz, mert ahol ennyire koncentrált a hatalom, és ennyire autoriter az irányítás stílusa, ott az emberek hajlamosabbak „összemenni”, láthatatlanná válni, félnek véleményt nyilvánítani, kiállni önmagukért, egymásért, hisz az akár azonnal megtorlással jár.

F. E. L./WMN: Az állami döntéshozók meghallgatják a nőjogi szervezetek szakembereinek véleményét?

K. K.: A Jól-Lét tevékenysége irányadó a kormányzati családpolitika számára, büszkén állíthatom, hogy számos kezdeményezésünkből lett pályázati kiírás, támogatott program, szakpolitika, legyen szó a Családbarát Munkahely-díjról, az Apák napjáról, a részmunkaidőhöz kapcsolódó törekvésekről, a most induló Család és KarrierPONT-okról. Ennek ellenére megszűntek azok a fórumok, ahol a szakértelmünk számítana.

F. E. L./WMN: Kimutatták, hogy a nők foglalkoztatottsága a gyermekszám függvényében romlik, és ez összefügg az otthoni feladatok hagyományosan egyenlőtlen elosztásával is. Miért fontos, hogy a férfiak ne csak „besegítsenek” a háztartási munkába?

K. K.:

Egy férfi általában üzemkész állapotban indulhat munkába, a háttér biztosított hozzá, a nők ezzel szemben jellemzően nemcsak saját magukat hozzák munkaképes állapotba, hanem gondoskodnak a gyerekekről, a párjukról és az otthonukról. Akkor is, ha nem egyedül ők csinálják, a felelősség többnyire rajtuk van.

Az, hogy a családdal járó könnyebb-nehezebb feladatok ennyire egyenlőtlenül oszlanak meg, előrevetíti, hogy a munkára sokaknál eleve kevesebb energia jut, bizonyos életszakaszokban, körülmények között különösen. Ez folyamatosan fenntartja a munkáltatók előítéletét, az pedig visszahat a nők önbizalmára. Ördögi kör, egyéni megküzdési technikákkal, de még inkább segítséggel könnyebb lenne leküzdeni, mindenesetre jobb lenne a helyzet, ha ez a problémakör nem csupán a nők sajátja lenne, hanem minden érintett szereplőé. Egy olyan ügy, amit meg kellene végre oldani – szemléletformálással, programokkal, szolgáltatásokkal és törvényekkel, koherens módon. 

F. E. L./WMN: Másként történik ez az élen járó „bezzeg országokban”?

K. K.: A skandináv országok nagy erőssége, hogy a szülői és otthoni teendők kiegyenlítettebben oszlanak el, gyerekbarát a környezet, a családokat segítő intézményrendszer is működik, a nemek egyenlősége nem közéleti vitatéma, hanem a társadalmat átható alapérték. Ezekben az államokban nem lehetőség, hanem alapvetés, hogy a nőknek a gyereknevelésen kívül vannak egyéb igényeik és céljaik is, ott generációk óta úgy nevelik a lányokat, hogy legyenek gazdaságilag függetlenek, büszkék a női mivoltukra, törekedjenek a kiteljesedésre, míg itthon egy nő megbecsültségét még mindig a családi állapota határozza meg.

F. E. L./WMN: Mennyire fontos, hogy az állam szerepet vállaljon a nemek közötti egyenlőtlenségek felszámolásában?

K. K.: Nagyon nem mindegy, hogy egy állam mit üzen a társadalomnak, mennyire veszi komolyan a nők esélyegyenlőségét, hiszen az ő feladata – lenne – kiegyenlíteni a hátrányokat, dolgozni a társadalom szemléletének alakításán, olyan törvényeken és intézményrendszeren, programokon, amelyek megkönnyítik az életünket. Legyen szó bántalmazásról, rugalmas munkahelyekről, vállalkozásról, szülésről vagy idősgondozásról, vagy akár politikai képviseletről. 

Az állami vezetőknek az volna a dolguk, hogy az állampolgárok jóllétét és biztonságát növeljék, nem pedig a sajátjukat.

F. E. L./WMN: Itthon nagyon erős az üvegplafon-jelenség, kevés nő jut el vezető pozícióig. Látsz a munkaerőpiacon ezen a téren előremozdulást?

K. K.: Vannak pozitív példák, előremutató törekvések, tendenciák egy szűkebb szervezeti körben, sok szervezet, cég – elvileg támogatja, segíti a nők előmenetelét, de ez nem mondható olyan általánosnak, mint amennyire ezt esetleg innen-onnan halljuk. A nők esélyegyenlőségének támogatása állami és szervezeti szinteken a világ számos táján Indiától Tunézián át Kanadáig alapvető elvárás. Nálunk nagyon ellentmondásos a helyzet, egyes közegekben van fejlődés, máshol azonban meghatározó a közbeszéd. Mintha minden előrelépést kettő hátralépés követne, a közmédia, a politika inkább erodálja az eredményeket. Pedig egy sor kutatásból tudjuk, hogy a női vezetők mennyire más szempontokat, más megoldási módokat tudnak bevinni a szervezet működésébe, mint a férfiak, mennyiben segítik a demokratikusabb működést, az átláthatóságot, de csak akkor, ha kellő arányban vannak jelen a szervezetben.

Egy-egy nő azonban nem csinál nyarat, ha egyedül vannak, az energiájuk nem a normák felülírására, hanem az azoknak való megfelelésre megy el.

F. E. L./WMN: Él egy olyan mondás a köztudatban, hogy a női vezetők férfiasabbak a férfiaknál. Ez igaz?

K. K.: Előfordul, hogy egy kisebbségi csoport tagjai, amíg az arányuk nem ér el egy kritikus szintet, a többség elvárásai alapján viselkednek. Így létező jelenség, hogy a női vezetők oly mértékben meg akarnak felelni a tekintélyelvű elvárásoknak, irányítási módnak, hogy elnyomják azokat a tulajdonságaikat, amelyeket a társadalom női attribútumként tart számon, és az elvárás szintjén nem fontosak. Tisztelet a kivételnek – nem feltétlenül támogatók más nőkkel, és még ritkábban a nőket érintő társadalmi ügyeket illetően. De ennek is megvan a maga oka: ha megnézzük, hogy itthon mik a férfiakhoz és a nőkhöz sorolt értékek, és azok mennyire vannak társadalmi szinten megbecsülve, akkor jól látszik, hogy itthon a nőiesnek titulált értékek, mint a gondoskodás és az empátia inkább a gyengeséget szimbolizálják, ezek megbecsülése jó, ha a szavak szintjén jelen van. Az ezekhez az értékekhez kapcsolódó tevékenységek, ágazatok alulértékeltek, miközben ezek nélkül nem működik egyetlen társadalom sem. A skandináv országok attól olyan erősek, hogy a gondoskodás érték, intézményrendszerek épülnek rá, az állami költségvetést is eszerint alakítják ki: ott a pénz nem cél, hanem eszköz.

F. E. L./WMN: Alig tíz százalékos itthon a női politikusok aránya a parlamentben. Ez is iszonyú kevés.

K. K.: Jelen állás szerint a nők távol maradnak a politikától, egyrészt, mert nem engedik őket a valódi döntések közelébe sem, másrészt erőforrások és támogató háttér, akár támogató női közösségek híján még a leglelkesebbek is elakadnak. Nagyon szeretném, ha bekövetkezne egy, az amerikaihoz hasonló fordulat nálunk is, hogy bújjanak végre elő a társadalomért tenni akaró nők. Egyelőre azonban azt látom, hogy többnyire a túlélésükért, jobb és ritkább esetben az érvényesülésükért  küzdenek. A hazai politikai életben kiváló képességű autonóm személyiségű nők, és bólogató, simulékony, láthatatlan nők is jelen vannak, érdemes megnézni, milyen értékrendet képviselnek.  

F. E. L./WMN: Miért társadalmi érdek, hogy minél több női vezető legyen az üzleti- vagy a politikai életben?

K. K.: 

Ahol a nemek aránya a felső vezetésben és a politikában ennyire egyenlőtlen, ott a törvényalkotásban és más döntéshozatali területeken sem érvényesülhetnek a nők – és más hátrányos helyzetű csoportok – speciális érdekei, szempontjai, egyszerűen nincs, akinek eszébe jussanak.

F. E. L./WMN: Magyarország idén először csatlakozik a Vállalkozó Nők Világnapja kampányához. Miről szól ez a nap?

K. K.: A világ 144 országában megvalósuló kampány üzenete, hogy a nők vállalkozási tevékenysége, a vállalkozó nők társadalmi felelősségvállalása hozzájárul a legfontosabb globális vagy helyi problémák megoldásához.

Nagyon fontosnak gondolom a nők vállalkozási tevékenységét, hiszen a saját vállalkozásaikban, saját tempójukban, stílusukban, a saját autonómiájukat felépítve, értékrendjüket követve tudnak akár olyan szervezeteket is kialakítani, amelyekben aztán akár más nők is ki tudnak bontakozni. Erről is szól a Vállalkozó Nők Világnapjának üzenete: vállalkozz, fejlődj, tégy magadért és a környezetedért, légy része közösségeknek, vállalj felelősségeket, válj társadalomformáló erővé.

F. E. L./WMN: A társadalmi ügyek szempontjából miért fontos, hogy minél több női vállalkozó legyen?

K. K.: Mert például a nők vállalkozási elképzeléseiben benne rejlik a segítés vágya, míg a férfiak főleg a profitot tartják elsődleges célnak, kevésbé fektetnek be társadalmi ügyeket felkaroló vállalkozásokba. De azok nincsenek is a férfiak fókuszában, hiszen a klasszikus nemi szerepek miatt nem ők maradnak otthon a gyerekkel, a betegekkel, az idősekkel. Honnan is tudhatnák, hogy milyen szükségletei vannak az egyes hátrányos helyzetű csoportoknak?

Nem nőügy tehát, hanem az egész társadalom érdeke, hogy a nők egyenlő eséllyel legyenek jelen a munkaerőpiacon, a felső vezetésben, döntéshozó szinteken, vagy az, hogy egyre többen vállalkozzanak közülük, hanem az egész társadalom érdeke.

F. E. L./WMN: Azt tudjuk, hogy a magyar nők átlagosan 15 százalékkal keresnek kevesebbet a férfiaknál, de vállalkozások, tőkejövedelem szempontjából miről árulkodnak a statisztikák?

K. K.: Nincsenek nemek szerinti statisztikák a vállalkozási tevékenységből származó jövedelmekről, a vagyonokról. Bár a vállalatvezetők között vannak nők, de a befolyásos nők is csak a nők többségéhez képest befolyásosak. Nem, vagy alig látunk saját jogon vagyonokat felhalmozó nőket.

F. E. L./WMN: Mennyire mernek a magyar nők vállalkozni?

K. K.: A nők olyan élethelyzetekben kezdenek el vállalkozni, amikor a munkaerőpiaci státusuk épp változik: gyermekkel vannak otthon, vagy a koruk miatt nem sok esélyük van a munka világában, vagy szeretnének kiegészítő jövedelemre szert tenni. Van, aki álmot valósít meg, van, aki kényszerből kezdi el. A vállalkozáshoz önbizalom kell, erre közben is szert lehet tenni, mindenesetre a vállalkozó nők képzettebbek az átlagnál.  

F. E. L./WMN: Ez összecseng azzal, amit a szakemberek mondanak, hogy a nők passzivitásának egyik oka nem a tudás hiánya, inkább az önbizalomból van kevesebb.

K. K.: És ez mind szorosan összefügg a gyerekkorunk óta belénk sulykolt – a hagyományos nemi szerepminták mentén kialakult – sztereotípiákkal, amelyek a nőkkel szemben nemcsak extra elvárásokat, de egyben korlátokat is állítanak. Egy nemrégiben készült reprezentatív felmérésünkben gyakran hangzott el, hogy sok nő számára a legnagyobb akadályt a támogató háttér hiánya jelenti, sokakat egyenesen lebeszélnek a vállalkozásról: „úgysem tudod megcsinálni, nem vagy te erre képes”. Tehát a gyakorlati akadályokon kívül egy sor személeti korlátba is ütköznek. Nem kapnak sem szisztematikus állami, sem otthoni segítséget, így sok esetben, ahogy a gyerekneveléssel, úgy a vállalkozásaikkal is magukra maradnak. Ezt igyekszik pótolni számos kezdeményezés, ezekre a Vállalkozó Nők Világnapja eseményen is szeretnénk felhívni a figyelmet.

F. E. L./WMN: Mit tanácsolsz a nőknek?

K. K.: Erősíteni kellene magukban az egymással való szolidaritás gondolatát, akkor bátrabban mernének kiállni önmagukért, és a közösségi ügyekért is. Nagyon fontos lenne, hogy a társadalmi ügyekkel nap mint nap találkozó nők bátrabban mondják el a véleményüket, küzdjenek a jó iskoláért, a kórházért, az elesettekért, idősekért. Ki kellene húznunk magunkat, és összébb kellene kapaszkodnunk az értékeinkért és az érdekeinkért. Kezdjünk el hinni önmagunkban, tudatosítsuk: nem szükséges, hogy mások mondják meg, mennyit érünk. Bőven elég, ha mi tudjuk, mi mindenre vagyunk képesek. És tesszük a dolgunkat, ahogy eddig is.

Farkas Edina Lina